Bíró Gáspár

BABANUSA FELÉ

2004 szeptember

BABANUSA FELÉ

kezet kellett fognom
“Heading to Babanusa” – ezzel a címmel akartam írni még 1993 szeptemberében élményeimről, amelyeknek nem volt helyük az ENSZ számára készített jelentéseimben az emberi jogok helyzetéről Szudánban. Az írás nem készült el, de a képek, történetek, érzetek és gondolatok elevenen maradtak bennem, ha akarnám sem tudnám feledni. Most is látom annak a volt rabszolgának – tizenéves fiú – hályogos szemét, aki két jól képzett arab tolmács segítségével több óráig mesélte, mi mindenen ment keresztül, ahogyan azoknak a fekete afrikai gyerekeknek az arcát is, akik üres, szinte holt tekintettel néztek rám, és kínzó részletességgel mondták el: alkalmi búvóhelyükrõl hogyan kellett látniuk, amint a khartumi kormány zsoldjában álló fegyveresek megerőszakolják és megölik anyjukat, nõvéreiket. A zsoldosok többnyire a Szudánban a világ minden tájáról menedéket találó mudzsahedek, muzulmán “szabadságharcosok” voltak, de akadtak közöttük népüket eláruló keresztény déliek is. Rosszullét fogott el, amikor 1997-ben Khartumban kezet kellett fognom egy Kerubino nevű alakkal, akit ráadásul tábornok úrnak kellett szólítani, mert ezt követelte meg az ENSZ diplomáciai comme il faut. Kerubino tábornok Faustino nevű alvezérével egy évvel azelőtt végigfosztogatta Gogrialt – senki nem tartja számon, hányadszorra. Szemtanúk elbeszélése szerint az egyik “harcos” elvette egy kétévestől a bögréjét, megitta a tejet, majd szakszerűen elvágta a gyerek torkát. Kerubinót és Faustinót valószínűleg egy operarajongó olasz, Comboni atya keresztelte meg. A rend már évtizedek óta térített azon a vidéken – persze nem ők tehetnek arról, ami ott történt. Mégis: a keresztény egyházak nagy hibát követtek el, amikor szublimálták a gonoszt. A Gonosz ugyanis nemcsak spirituális értelemben létezik, hanem ahogyan Hanna Arendt fogalmazott: itt van velünk, az élet szinte minden “banális” pillanatában.

birog1
a rabszolgaság ügye
“Babanusa felé haladtunk a bátyámmal, amikor Izmail emberei elkaptak” – mondta a volt rabszolga, belekezdve történetébe. Nem folytatom, nem adom tovább. Mindenki halad valahonnan valahová. A velem szimpatizáló helyi és nemzetközi személyiségek arra intettek 1993-ban, hogy “ne piszkáljam” a rabszolgaság ügyét Szudánban. Nem lehet bizonyítani, mondták, mert társadalmi tabu. Senki nem fog mellém állni, győzködtek, s végsõ soron az “igazi” ügyet, az emberi jogok védelmét veszélyeztetem, miután elveszítem szavahihetőségemet. Megpiszkáltam, és sokan mellém álltak. Megbántam? Nem mondhatom, hogy meg, még ha ezzel évtizedre szóló, s ki tudja, még meddig tartó vitát gerjesztettem is. Bill Clinton 1998-ban nemzetközi bizottságot küldött a kérdés tanulmányozására, és a csoport azzal tért meg Szudánból, hogy a rabszolgaság intézménye létezik. Az ENSZ Genfben székelő emberi jogok bizottsága 2003-ban mégis megszüntette Szudán “monitorizálását.” Veszett ügy? Nem hiszem. Nem hihetem.
elárultam-e azokat az embereket
Szeretnék pontosan fogalmazni, hogy szavaim ne utólagos mentegetőzésnek tűnjenek. Kevesen voltak és vannak, akikkel akkori tapasztalataimról igazán beszélni tudtam és tudok. Ha valakire ekkora tudást ró a sors, gondoltam, az csak viselje, és hárítsa el a puszta kíváncsiskodást: nem zsurnalisztikailag kiaknázható esetekről, nem érdekességekről beszélek. Hosszadalmas vívódás után mondtam le 1998-ban a különleges megbízotti mandátumról. Megkérdezhető: elárultam-e azokat az embereket, akik sokszor életük veszélyeztetésével kerestek meg Szudánban vagy máshol, s mondták el, mi történik? Most azt hiszem, rosszul döntöttem. Maradnom kellett volna, viselni a személyes támadásokat, az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti ma már nyílt konfliktus akkor jelentkezõ tüneteit, az ENSZ egyes magas rangú tisztségviselőinek nyomorúságos magánjátszmáit, s még sorolhatnám hosszan az 1998-as “indító” okokat, mindazt, ami – akkor úgy hittem – megfontolt döntéshez vezetett. Maradnom kellett volna, mert közben képességem is volt e játékok semlegesítésére – bájosan önmagasztaló, ugye?

birog2
menni vagy meghalni
Lemondásom után fél évvel levelet kaptam a politikai ügyekkel foglalkozó ENSZ főtitkár-helyettestől: egyetértenék-e, hogy felvegyenek a Fõtitkár különleges megbízottainak listájára, ahonnan Kofi Annan a special envoy-okat kinevezi? A levél szövege és stílusa annyira bőszített, hogy néhány hetes gondolkodás után úgy döntöttem, nem is válaszolok. Utólag megállapíthatom, ez is hiba volt. Nemrég újabb esélyt kaptam a folytatásra: beválasztottak az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának Albizottságába – független szakértőként. Az egyik téma: a rabszolgaság modern formái, beleértve a gyermek- és leánykereskedelmet, a kényszermunkát. Csak egy szemléltető adatot ehhez: évente 500 000 kelet-európai nőt adnak-vesznek a Balkánon és Nyugat Európában prostituáltnak. Ezzel akarok foglalkozni, a múltam determinál erre. Évek óta mintha amúgyis kihívás-hiányban szenvednék. Most másképpen lesz? Talán. A francia idegenlégió szlogenje jut eszembe: menni vagy meghalni. Úgy sejtem, menni fogok, és nincs kedvem meghalni.

kép | flickr.com