Horgas Béla

BEVEZETÉS KÖLTÉSZETREGÉNYEM KÜLSEJÉNEK BELSEJÉBE

2000 július

BEVEZETÉS KÖLTÉSZETREGÉNYEM KÜLSEJÉNEK BELSEJÉBE

Megpróbálom (még ezt a bevezetést is) in medias res kezdeni, mert hajlamos vagyok az elkalandozásra, mert szeretnék egy pontra rábökni: ez biztos, mert nem szeretnék olvasómnak zsákbamacskát árulni, mert dramatizálni akarom a kezdet kezdetét is, de köntörfalazás és kitaláció nélkül, dokumentumokat mutatva, ezért nyitott tenyeremet tolom előre, tessék, ez egy festett agyaggolyó, ezt gurítom (nem gurítok); vagy fagolyó, s amott a kuglibabák, emitt a játszótársak: legalábbis egy feltétlenül. Kosztolányitól tanultam, hogy a játék gömbölyű.

nem úszhatom meg

Kiadóm nagyvonalú lehetőségként kínálja (Tandori Dezső Költészetregényére hivatkozva), hogy írjam meg kötetlen formában és hangvétellel, hogy éltem és élek a költészettel: meséljek vagy ábrándozzak, elmélkedjek vagy emlékezzek, elemezzek vagy álmodozzak – netán egyszerre mindezt vagy egyiket se. Szabad vagyok, írjak. Megijeszt ezzel, tudhatná. Tudom, hogy tudja; tudásomat nem úszhatom meg, „mint kitenyésztett kutya foga, tudom, amit megtudok, nem fog (tud) elengedni többé.” Ezt a versmondatot a ’99 című kötetemből, a Hiábavaló vers: nyű és nyí közepéből toltam ide konstituáló motívumnak, hogy rá támaszkodva rukkoljak ki a farbával: nekem a költészet az életregény része, s ha mégsem, hát nem úgy csap (csordul, árad, zuhan, libben) át vagy túl rajta, mint metafizika, s ha mégis, nem úgy mint Másik, melyet éppen most az elbűvölő filozófus, Emmanuel Lévinas magyaráz nekem a Teljesség és végtelenben (Tarnay László fordításával). S ezzel már csakugyan ott vagyok költészetregényem külsejének belsejében: itt, középen. Ma van ma.

A vers engem – a magamé és a másé – mindig összekapcsolt az élettel-világgal, odaforrasztott a konkrét itt és most tényeihez, azokból élt, oda vetült vissza, mindig aktualitásként gurult a golyó hold és nap között. Ezúttal (ezúttal is) mint fej jelenik meg, és asszociációs körzetében a filozófus kulcs-metaforája, az Arc is ott úszhat, meg azok a festményeimből tépett fejformák, melyeket legutóbbi verseim párhuzamos képeiként gyártottam: betűket, szavakat, egész vers-sorokat, szakaszokat írva-rajzolva a kép bőrére, a tépésvonalakon túl feketedő ürességre, többnyire ezüsttel vagy fehérrel, amit száradás után néhol vékony olajfestékkel átszíneztem. Mondhatom-e, hogy a költészet nekem ráírás az életképekre? A véletlenszerűen elősodródó konkrétumokra, melyek esetleges, dirib-darab tárgyból talált hordozókká, alakító részekké transzformálódnak…

Ma is, hogy ezt a bevezetést végre írni tudom: csöng a telefon, s női hang verset kér tőlem ünnepi antológiába, melyet az írószövetség elnöke szerkeszt, és kívül-belül igen reprezentatív lesz, kívül vászon, belül magyarság-versek, ezért aztán nem tudnak fizetni, mert a millenniumi biztos csak szerény támogatást biztosított: így a hölgy, s hogy már gondolt is egy versemre, a Berzsenyivel a Moszkvánra, amit ugye – ugye? – egyszer már hallott tőlem, és most szeretné, ha benne lenne, ha benne lennék; jó, mondom, és csak félig vagyok a telefonban, jó, rendben; hol találja meg a verset, folytatja a hang, mert eltette ugyan, de most nincs a keze ügyében; jó, majd elfaxolom, s írom a naptárra a számot lila színessel, a hölgy köszöni, én is, aztán leteszem a kagylót, és pár perc alatt magamhoz térek; már nem kérdéses az „ugye”… Visszapereg emlékezetemben az a Berzsenyi-est a Fészekből: Fodor András hívására mentem s olvastam fel, rettenetes volt, de hiszen meg is írtam ’94 farsangján egy Csokonai Dorottyájára játszó szövegben; nem vagyok normális, hogy most meg igent mondtam; vagy normális vagyok, hiszen az ember önmagának ír verset, de közölni akarja másokkal, s örül, ha erre alkalma van. Örül, erősítgetem magamban, és hozzátoldom: örüljön, ha más költők közé hívják, ha hívják; főleg, ha valakit elvétve hívnak csak. Igen-igen, sziszergek undokul a főleg ellen, s hogy ez most csakugyan el van vétve, és írok két sort: köszönöm, de a millenniumi hajcihőt meggondolva nem kívánok a reprezentatív antológiában szerepelni – s elfaxolom, el, és nem tudok szabadulni a rám törő, hasonszőrű epizódok emlékképeitől, melyek elmúlt évtizedeim irodalmi kutyakomédiáiból tekerednek elő sebesen (csak a különféle antológia-nyűglődések is hányan vannak), és közönséges káromkodásként azt akarják mondatni, íratni velem, hogy az egész van elfaxolva és mióta már, de eltolom a replikát, mert ostobaság, már az „egész” határozatlansága miatt is, mert mi az, a lét vagy a történelem, vagy a világ, vagy mi, a társadalom netán, a kultúra vagy valami más rendszer? Így a hasonszőrű emlékképek is elhomályosodnak, és olyan sértettségként állnak össze, amitől aztán végképp irtózom, mert kicsinyes lesz, olcsó, külső, közönséges felszín.

a metafizika Másikja

Ugyanakkor szeretném rögzíteni, hogy világosan érzékelem, szinte látom az elvétés-vetélés különféle szintjeit és saját csalódottságomat, ha nem a létben, hát a világban, ha nem a természetben, hát a kultúrában, ha nem az irodalomban, hát a szakmában dolgozók együttműködési képességében – minden szintű és rendű-rangú, féle-fajta emberi együttműködésben. Nem mintha jelentőségteljes fölfedezésnek vélném észrevételemet, de regényem egyik meghatározó jelenségének igen, és arra törekszem majd, hogy ábrázoljam és megértsem az elfaxolások menetét, némely fölfoghatóét legalább, és benne az én részemet. Lévinas metafizikát magyarázó költői erőfeszítésein hol kifényesedve, hol elkomorulva éppen, még a Másik és az Ugyanaz nem dialektikus kapcsolatát hüvelyezve is ezt közelítem, amikor (beletompulva extatikus túlságaiba) visszakacsázok a 40. Súgja Hangomhoz: „mélyen, a tér alatti térben játszódik egy másik történelem / és másik irodalom; a lent-fönt-lét viharában szunnyadó / csöndmagok hűs bolyha kék, onnan nézvést erre csak annyit…” Nekem talán ez a metafizika Másikja, gondolom elmélázva, miközben „kívülről” olvasva a ’86-ban, már a Liget bezúzása után írott sorokat, azt érzékelem, hogy a „tér alatti tér” elég primitív költői kép; s világos előttem, hogy csak egy történelem és irodalom létezik, a társadalmi, amelyik a vers címadó patkányfogójának portréját drasztikus tényekkel kirajzolta. Ami viszont aztán következik a versben, ha nézőpontnak nem is, de táncos-dacos ornamentikának, zenélő szépségnek (az egész vers összefüggésében, vagyis „belülről” olvasva), védhető pontnak, élhető és éltető költészetnek tetszik: „a lent-fönt-lét viharában szunnyadó csöndmagok hűs bolyha kék”. Ma is érvényesnek vélem. Ez az én „vényem”, és ezt keresem más versében, sőt a másban, a nem-versben is mint költészetet. Legelőbb talán a búgócsigában.

S ha nem legelőbb, akkor korán, az elsők között – milyen felemelő érzés, hogy még sohasem írtam róla. Bizalommal tölt el költészetregényem perspektívái iránt. Megnyugtat. Öregedésem természetes velejárójaként ugyanis egy ideje meg-meglegyint a „már minden meg van írva” kínzó abszurditása (mert már az is meg van írva, hogy minden meg van írva), s hiába tudom, hogy ez voltaképpen lehetetlen, hogy ugyanazok a motívumok, képek, történetek nemcsak az időmúlás, hanem a változatok kimeríthetetlen gazdagsága miatt is mindig más és más jelentéseket mozdítanak, s így az ismétlés nemcsak a tudás anyja, hanem eleven formaelem; az újraírás, átírás, az önidézetek-kommentárok, különféle margináliák, utóiratok, vegyítések, posztmodern játékok meg éppen a korszellem divatos vagy lényeges alaköltései, melyek nem idegenek tőlem; mondom, mindezt jól tudva is viszolygok az újrázástól. Búgócsigám viszont hétéves koromból eredeti erővel hat rám, pörgése friss – felpörget. A költészet felpörgetés.

Fából készült, a hegye (ha jól emlékszem) fényes jancsiszög. Igen akaratos játéknak bizonyult, hamar abbahagyta a pörgést, kergén oldalra dőlt, hevert bénán, mint lüke fadarab, s ha nem, búgó hangot akkor is igen ritkán adott, csak ha az ostorral sikerült a kellő sebességre ösztökélni. Már a beindításához is jól el kellett találni a fogást. A kúp alakú, tenyérnyi fatest kiszélesedő felén pár centis hengerben folytatódott, ahol három-négy vájat futott körbe, oda csavarta jó szorosan az ember a szíjostort; egyik kezével tartotta hegyére állítva a csigát, a másikkal kifeszítette az ostort és a fordított „L” alakú szerkentyűt hirtelen mozdulattal indította be: jobbjával megrántotta, baljával elengedte. Jó esetben a fakúp megpördült, de ez csak a fele volt a mutatványnak, vagy az se, mert máris ütni kellett a hengeres felső részt a szíjjal, pontosan érzékelve a távolságot, hogy az ostor fel ne döntse a csigát, de kellő erővel érintse, hajtsa; ütöttem, és bizonyos sebesség felett búgni kezdett a pörgő fa, ami nemcsak füllel volt hallható, de valahogy egész testtel érezhető, mint finom remegés. Hangszerként működött, szólt, rezgett a játék, az ostorcsapások ritmusára átcsapott valami ismeretlen, láthatatlan határon, és összefogta valahogy a létezés-rétegeket, a valóság-mezőket, mintegy megérintette a végtelent. El kell-e hárítanom az óhatatlanul előálló párhuzamot, vágyat, hogy ceruzámat csigahajtó szíjostornak reméljem? S ha nem, miért kérdezem?

Mert költészetregényem külseje kintebb van ennél (még a belseje is), bár elkülönített viszonyfogalmaknál nehéz további különbségeket (fokozatokat) megállapítani. De ha valóban szabad vagyok és nem akarom megúszni a kínálkozó lehetőséget, szembe kell fordulnom minden adódóval. Szembefordulni, fölfogni, kételkedni, cáfolni – szóval átélni újra, és megjeleníteni, elmesélni olvasómnak. Mi másért is írnék? A külső pedig itt azt jelenti: a másikhoz, a többiekhez, emberekhez és dolgokhoz, testies és szellemies tényekhez kapcsolódó viszonyaim történése, működésük formáinak rögzítése és értékelése, szerepem a befelé-kifelé gyűrűző jelenségekben. Vagyis (bármilyen kerülgetős elvontsággal is próbálkozom): például az úgynevezett irodalmi (szellemi) élet, a társadalom kulturális szerveződése, melyben a választóvonalnak mondható ’68 óta egy autonóm művészi alkotóműhely teremtésének vágyával és a megvalósítást illetően csaknem hiábavaló küszködéssel, ’88 óta fenntartásának gyönyörűségeivel és kínjaival veszek részt. A műhely neve ma Liget, és külsejének legkülsőbb, számmal jelzett ténye, hogy a folyóiratból száz szám, és könyvformában is közel száz mű jelent meg nyomtatásban – ki tudja, megvan ez vagy félmillió példány. Még nem voltam harmincegy éves, mikor ’68 tavaszán elkezdtem a pörgetést, s már több mint harmincegy éve ütöm ostorommal a csigát. A két felet kiegyensúlyozottnak látom, a második egyre erőteljesebbnek tetsző, szinte szaporodó számú szállal kapcsolódik az elsőhöz, amennyiben tárgyilagosabban látok rá, és látom rálátásaimat is, megértéseim fokozatait, az időmúlással arányosan mélyülő rétegeket.

létrának érzékeli

A visszafelé viszonyító, a megtörténtekben nemcsak okozatot, hanem megfelelést is találó szemlélet sokszor segített már nem-tudásaim növelésében – vagy egyszerűen csak témát adott. Még a ’68-as választóvonal előtt mélyen megragadott Erich Kästner hasonlata, hogy a legtöbb ember olyan létrának érzékeli és tekinti életét, amelyen haladva az elhagyott fokokat, különösen a kezdeti, gyerekkori szakaszt fölszámolja, és úgy lépked, mintha üresség volna alatta. Én aztán nem, válaszoltam szinte diadalmasan Kästnernek, és a létra sajátomként jelent meg előttem mint a vasúti bakterház padlásának tyúkszaros feljárója – egész versciklust írtam aztán belőle (vele); a korszak irodalompolitikai késleltetésének megfelelően három-négy éves csúszással csak ’80-ban megjelent Mammutfogak című könyvemnek a létra több értelemben is szerkezeti alapeleme, s benne van mindaz, amit akkor a gyerekkor–felnőttkor kapcsolatáról tudtam és éreztem, a saját bőrömön megéltem. Saját bőr, ezt hangsúlyoznom kell, a személyesség (szentség, mondja Lévinas) és a konkrétság (egyediség) súlyát, ami nélkül nincs elemi költészet. Azt hiszem. Ezt gondolom. Ma. És már elég régen: ezt tapasztalom írás és olvasás közben. Saját, ez azt is jelenti ’68 óta, hogy saját verseimben elszakadtam a „népi szürrealizmus”-tól – és József Attilától is. Tőle, akitől a legtöbbet tanultam, aki irodalmi-erkölcsi felnőtté válásom tanítómestere volt s a létrás jelenség tragikusan mély értője-élője, versbe foglalója, például a Kirakják a fát négy strófájában, ami ma is elragad: szomorúsága lever és fölemel, megríkat, az értelem és okosság hangjának szépségével megvigasztal:

A pályaudvar hídja még remeg,
de már a kényes őszi szél dorombol
és kiszáradt hasábfák döngenek,
amint dobálják őket a vagonból.

Ha fordul is egy, a lehullt halom
néma… Mi bánt? Ugy érzem, mintha félnék,
menekülnék, hasáb a vállamon.
A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.

A kis kölyök, ki voltam, ma is él
s a felnőttet a bánat fojtogatja;
de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél
s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.

Tőletek féltem, kemény emberek,
ti fadobálóki akiket csodáltam?
Most mint lopott fát, viszlek titeket
ez otthontalan, csupa-csősz világban.

Ebben a szabadon futó költészetregényben végre szeretném leírni, amit sohasem tudtam vagy mertem még: ez a vers azért is hat rám első olvasásától óriási erővel, mert búgó hangja és rezignált fájdalma megidézi nekem kisgyerekkoromból a kálmáncsai bakterházat és a száz méterre lévő állomást, ahol apám a pályamunkásokkal késő délutántól (mikor már elhúzott az utolsó vonat is) estig rakodott fát, szenet, a közeli szeszgyár hordóit, kátrányos talpfát, farönköket, mikor mit éppen, én meg a bakterház előtt ültem és kavicsokat ütöttem egymáshoz, hogy szikrázzanak, és gyorsabban teljen az idő; vártam, hogy vége legyen, ne döndüljenek már a zuhanó testek, és a vagonokra akasztott viharlámpák fényében óriásra nőtt árnyak hagyják abba imbolygásukat.

Ebben a szabadon futó költészetregényben talán azt is elmondhatom, és éppen itt, hogy a fentebb idézett képet természetesen nem gondolom irodalmi elemzésnek, s nem szeretném meggyalázni holmi impresszionista festéssel ifjúkori, a mérsékelt strukturalista módszerek alapján kialakított, irodalmi tényekkel érvelő nyomolvasásomat. A „búgó hang” és a „rezignált fájdalom” csak a vasúti állomáson imbolygó árnyak szubjektív színházában létezik, tudom, de ebben a regényben szándékom szerint mégis ezt a festést használom elsősorban, mert az elemzés esztétikai hatást fokozó lehetőségének, hasznának változatlan elismerése mellett a személyességet és a konkrétságot szeretném minden rendelkezésemre álló eszközzel fölmutatni, az egyedi átélés lehetséges voltát igazolni, mert koromat ebben látom koldusnak (ebben is), és facsigám pörgetését is így remélem szórakoztatónak. (Ha irodalmi tényről akarnék írni, akkor az első szakasz negyedik sorában lévő személyes névmásról, ami első olvasásra talán nyelvi hibának tűnik, hiszen a hasábfákra nem mondható, hogy „őket”, csakhogy a vers végére egyértelművé válik, ami már itt is sejthető, s éppen a gyanússá váló személyes névmás sejteti, hogy a fahasábok emberek, holttá nyomorodott, kirakott emberek.)

S mindez kötődik a „létrás” gyerek–felnőtt témához, ami a pazar magyar költészet pazar huszadik századi tengerében különös gyönyörűségként és sokféle variációban létezik Kosztolányitól és Szép Ernőtől az éppen ma (mikor ezt írom) százéves Szabó Lőrincig, Weöres Sándorig és az ötvenhat utáni puha diktatúrában páratlan fejleményként fölszökő (mára kihalt, kiirtott) úgynevezett gyerekversekig, ami a művészet és pedagógia (netán irodalmi nevelés) rétegéhez kapcsolva talán külön mesét érdemel. Szándékomban is áll, hogy a hozzá vezető szálat megkeressem, hiszen a költészettel élve újra meg újra besodródtam erre a köztes területre; tankönyvet, elemző esszéket írtam L. J.-vel, tanítottam is különféle hivatalos és „civil” formákban, s huszonnégy évig egy felnőtteknek szóló pedagógiai folyóirat munkatársa voltam. Mindez a regénynek változatos medret ígér, a közművelődés és közoktatás figuráinak, történeteinek idézése még mulattató is lehet. Mint az iménti faxos epizód: odakanyarodom majd ismét, bár nem a millenniumi csinnadratta, hanem Berzsenyi és a Moszkva tér felől. A Moszkva térre a Krisztináról fordulok, jobbra, kis ívben, ha autóval, a Csaba utcáról s le a lépcsőn a kráter mélyére, ha gyalog.

József Attila-házaspár

Mielőtt azonban a Moszkvára térnék, feloldom az előző bekezdésben használt L. J. monogramot, és nyomban helyesbítek is. Akiről szó van, főszereplője regényemnek, s nemcsak elemző esszéket írtam, nemcsak írtam vele. Egyszer – vagy tizenöt éve – a rádióban Székhelyi József mondta A föltámadásról L. J.-nek című versemet, és ragyogó képpel jött elém a stúdióban, hogy átlát rajtam, előtte hiába rejtélyeskedem, ő megfejtette a monogramot: Landler Jenő. Jóízűen nevettünk. Egy időben, még a hatvanas évek elején hallottam, hogy L. J.-t meg engem József Attila-házaspárnak neveznek (de hogy kik?), ami megtisztelő, de mégiscsak hülye elnevezés; a hetvenes évek végén meg némi heroikus öngúnnyal mi kezdtük emlegetni – mármint L. J. meg én –, hogy a magyar irodalom legkisebb irodalmi csoportja vagyunk. De hát ezek csak címkék, reklámra jók legfeljebb. Látni, érzékelni vélem viszont, hogy a helyzet irodalmilag is sajátos és regényes, hiszen itt (hagyományos fogalmakat használva) a költő és múzsája éppen történő kapcsolatáról, szerelméről van szó, vagyis versben kellene mondanom, amit szeretnék, hogy jobban megjegyezd, olvasóm, mert szemérem és exhibíció egyeztetésére, formába állítására úgy tágasabb a lehetőség. Talán. A Súgja Hang Időszámítás című darabjának ehhez a két sorához fordulok segítségért: „több ideje élek vele, mint nélküle, ez legalább mondható, / az L. J. előtti idők történetem alatti homályában úsznak mint a cet”. Ez persze prózában is mondható, mint ahogy a kétszemélyességet is régóta nemcsak belülről élem, hanem kívülről is szemlélem – írom.

S most a Moszkvára (le), Berzsenyivel. A hely és a személy ellentéte vonz, egymásra vetített filmjük, mely a költészet átfogó, összehozó, különben fölfoghatatlan távolságokat megragadó képességét igazolja. Berzsenyit nem ismerem jól és magyarság-eszméi, érzületei jobbára követhetetlenek, ha éppen nem taszítóak számomra, de érzékelem roppant erejét, melyet a nemesi-rendi-nemzeti dagály sem fed el, és néhány versében olyan nyelven szólal meg – zenél: egész szimfónia zeng –, olyan képekben testesül borongós borzongása, hogy olvasója-hallgatója ma is belereszket, és sajátjának érezheti, mint Jékely Zoltán is, aki Berzsenyi nevezetes versének még nevezetesebb szakaszából választott a saját kötetéhez címet ’77-ben: Minden csak jelenés. Azám: a magyar költészet nevezetes szövegei, mint ez is!

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt.
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Inkább kerülöm majd ezeket az örökbecsű nagyságokat, agyonidézett remekléseket, bár az is kérdés, léteznek-e még a köztudatnak nevezett megfoghatatlanban, a műveltség, ízlés mai, rohamos átrendeződése és – alighanem – süllyedése idején, amikor a konzum-idiotizmus uralja a többség kultúráját, s az ember fájdalmasan találónak érzi A magyarokhoz záró sorait: „jön olly idő még”, „melybe’ nemes hazánk” „gyászos hamvaiból gyülevész kavarc kél.” Jött, kélt, itt van. Berzsenyi a mi gyülevész Moszkvánkon végképp idegen. Már a görög-római mitológiát, klasszikus szerzőket oly gyakran idéző beszéde miatt sem értik. Tökéletes szépségű sorainak pedig, mint amilyenek a valószínűleg utolsó költeményből valók:

A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.

– ennek minden, költészettel minimális fokon élő, magyarul értőben fel kell(ene) idéznie a másik „hattyús” örökbecsűt is (Petőfitől):

Oh lassan szállj és hosszan énekelj,
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!…

Attól tartok, sem az egyik, sem a másik hattyú nem képes megérinteni a mai embert… De távol álljon regényemtől minden vasárnapi prédikáció vagy ilyen-olyan ihletésű agitáció, netán népművelői furfang… De miért álljon távol, különösen a két utóbbi, ha egyszer a költészet nekem az élet része, az életem meg úgy alakult, hogy nemcsak hivatásom, hanem foglalkozásom is lett a költészettel élés, a kultúra terjesztése? Olyannyira, hogy „verses publicisztika” megjelöléssel egész sor szöveget írtam (köztük a Berzsenyivel a Moszkvánt). Sietek megjegyezni: költészet és publicisztika általában egymást kizáró ellentétét úgy próbáltam feloldani, hogy mindig egy nyelvi, ritmikai, közérzeti, szubjektív gesztusra, egyedi, eredeti konkrétumra építettem, szabtam az általános, szinte közhelyes publicisztikát, amit a költészet vitt a hátán, s csupán azért különböztettem meg ezeket „más” verseimtől, mert itt a témaválasztásból adódóan több közvetlen, köznapi jelenséget engedtem szóhoz jutni. Ami valahogy mindig groteszk, ironikus módon állt elő, hiszen a kavarc jelenségeiről volt – és van – szó. De kérdés lehet: a költészetnek ehhez mi köze? A kritikai szellem nem öli meg (eleve) a metafizikai érzékenység szellemét? Vers-e a bökvers? A fogalmi elhatárolásnál talán fontosabb a mindenkori konkrét szöveg értelmezése, hogy van-e egyedi rendszere, formája, kellő rétegzettsége. A „kellő” azonban még a mérhető, tehát tényszerűen megragadható minőségek fölmutatásakor is vitatható – szubjektív. Hallatlan ostobaságra, a hamis tudat gőgjére vall ennek tagadása. Ráadásul a „kellő” nemcsak szubjektív, hanem eleve a minimumra irányul, hiszen fölfelé nincs határ. A verses publicisztika, miután közvetlen szálakkal kötődik a mindennapi valósághoz, érzékenyebb az időmúlásra, a kor változásaira (lásd Berzsenyi), de esetenként a változások akár új jelentéseket is képezhetnek, addig lappangókat kiemelnek, mintegy beteljesítenek, vagy föltámasztanak korábban létezőket. József Attila verses publicisztikái közt tallózva például manapság különösen elgondolkodtató élményei lehetnek az embernek, amelyek közt talán az egyik leggyötrelmesebb a Világosítsd föl két sora, melyet egy korszakon át próbáltak eltussolni vagy képtelenségnek, keserű abszurdnak becézni buzgó ideológusok, hívő vagy cinikus magyarázók:

Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –

A mai világhelyzetben, világállapotban olvasva a tegnapi abszurd a rettenetes 20. század realitásaként jelenik meg, mint fenyegető alternatíva, s éppen ott, ahol útjára indult és széthullott, a volt Szovjetunióban, s vele egy időben (már korábban), a modernizmus kritikájának torzulataként megjelenik a történet összemosása, fasizmus és kommunizmus keverése, történelem-felejtés és világ kavarc… De most már csakugyan térjek a Moszkva térre, Berzsenyivel. Úgy idézem verses publicisztikámat, mint költészetregényem külsejének legbelső tájékát:

Egy félig kopasz,
alig nyúzott öszvér-pasas,
jó ötvenes és szandálos,
a szokott téren, a mi Moszkvánkon
most üget át (vivát! vivát!);
fejében egy-egy kósza gondolat,
Berzsenyi-szavak robajlanak,
hogy mi most a szibarita?
rút magyar váz!
s elönti nyomban a tettvágy,
hajtaná heve valami placcra,
hogy sziklaropogtatva
zengje:
a vakság korcsait elszórja,
hidd el, az idő,
undok viperafajzatok dúlják fel
benső tereid,
tündér szerencséd kénye hány-vet,
a reád szakadt szabadság:
hogy méred ki pályád?
Más az Atridák ragyogó dagályát
tarka pórázon mosolyogva nyögje,
s Tantalus-szájjal magas asztaloknál
üljön epedve,
én nem! –
így dünnyög a poros augusztusi fényben,
fájó talpakon üget
a testbüdös völgyben, a mi Moszkvánkon,
Berzsenyivel bóklász,
és a kanikuláris hőben elfulladva,
érzi már, hogy megvan az ő placca,
most a poézis halott hattyúját,
ha porcelánból volna,
cserélhetné sorsjegyre
vagy pántlikára, hímzésre, pisztolyra;
csattogó vasak közt el-elégiázik,
hallgatja cigány Máriák
édes áriáit,
Brassóból egy aktatáskás urat,
ahogy konyharuhát árul;
ágrólszakadt – gondolja – mind, aki él,
lassan barnuló mogyorólevél;
s tudásunk, mégis, mire visz?
megjózanít és öszveegyesít?
Berzsenyi mondja Berzeviczyt?
mint kellene!
mert forr a világ bús tengere,
s ha kifut a kozmikus leves:
egyszerre illan semmivé
– óh,- magyar! – mindenünk,
az ember mértéke ez –
némán így szaval,
és a lassan forgó tér
vadon tenyésző árnyaival
elkeveredik.

A vers irodalmi idézetei, rájátszásai, kifordításai mellett minden tárgyias motívuma pontos dokumentum az aktatáskás brassói úr konyharuháitól a sorsjegy-árusokig, a téren csattogó vasakig – utóbbiak A nyár tréfáiban is ott vannak: „a szegény Moszkva tér / megvasalt beleit újra kiszaggatják / száradni fölakasztják”, s később, mintegy működésbe lépve az „alig nyúzott öszvér-pasas” variációja, a „mandró” körül:

hideg hornó-lucsokban térdig,
a mandró előtt sötétlik
a holnap,
a Moszkva tér belei ráfonódnak,
érzi a ráfot, a stráfok
csíkosra festik;
mint sertések közt a pestis,
a belső üresség terjed

Életrajz és költészetrajz darabjait tépdesve, találomra szinte, egy képzelt montázs vagy kollázs kerekedik a hely-szín körül: hagyom. Valaki megy a Moszkva téren, ez a kép címe. Nézem. S nézem, hogy nézem. Rétegeit mintegy kitapintva otthonosan érzem magam. A tépés széleiben, a szélben az ostorral ütött facsiga hangja szól, a különféle vastagságú, színű, anyagú papírok hasított felületét letapogató fény betűi – hangjegyei – jelennek meg: minden csak jelenés. A tépés nekem (most éppen) a költészethez kapcsoló eszköz (egyik), kézre álló fogás és cselekvés, melyben a véletlen és a szándékos (az esetleges és a céltudatos) áthatása révén megérinthető a… A végtelen, súgja Lévinas. A festményeimből, fotókból, xeroxokból tépett, ragasztott kollázsokban, farostra, bútorlapra, deszkára készült festményekben, melyek írásaimhoz kapcsolódtak, így találtam az utóbbi években kapaszkodóra, az irodalomnál testesebb rétegre. ’97 februárjában, mikor megjelent a Papírkígyó, lehetőségem adódott, hogy a kötet képeit és társaikat, a festett és tépett (áztatott, nyomtatott stb.) papírokat, a festett, kapart, préselt, reszelt stb. deszkákat is bemutassam: kiállítsam. Erre az alkalomra írtam megnyitó helyett egy bökverset, melyet felolvastam ott, de a szöveget aztán nem publikáltam, s ahogy mostam tépés-hullámom termékeit és e bevezetés kínálkozó terepét összenézem, annyira mainak, idevágónak (tépőnek) érzem A tépéscsinálót, hogy ide is idézem:

volt egy irkász félig nyúzott
mit csinált? elment a kúthoz
de nem ám
hogy igyon vagy vedréből
ha telemerte a vizet
virágra locsolja vagy pláne mint
a nagybajszú földi lukba öntse
lévén ő maga is valamilyen űrbe
kilökött vagy belevetett ürge – nem
de azért se ment hogy ugorjon
a kút szemében út volt
lehetett ott létrán le-föl menni
mászni szárnyas bakancsok vitték
a lába és a mezítelen lépte
de csak helyben vagyis fejben csak a járás
lábon avagy kézen mintha képen
derengne a lépés tettlegesen tépés
mit a félig nyúzott ebugatta
vakon hasít a papírba és lám
a kígyó hasa vérzik látja szemek nézik
a feslett érzés visszatép a kitépett
kérdez ki tépett ki téged
szólj ki mert ki
vederbe képbe szóba színre?
a tépő és a tépett erre a kanyarban
kiáll: halljuk mi ez a kiállítás
a tépéscsináló sebre szert szerez
vagy vakonszülő szörnyeket nemz?
a beállítás miféle képész műve
s a szerpentin az ürgét ha végképp becsavarja
minémű szerkentyűnek lesz facsaratja
széttördeli vagy megragasztja álmát?
a félig nyúzott irkász-árkász
fogja a vedret megy a kúthoz
a tépés mint bolyhosan elázott vonal
megérinti szerelmese ujjaival
szakadás széle csorba él
a kín-kalligráfia bőrére írva él
markolja a semmi zsíros gvapját
és néz csak néz az ürge
ő most ki van öntve?
eltépelődik
van rokka nincs

Mindez most történik, most van, holott ’97-ben volt. A facsiga és a rokka ugyanabból a fából készült s mindkettő pörög. Hajtja az ember. Csinálja. Alkotja – bár ez nekem mindig kissé fennkölten hangzik. Barkácsolja inkább – ez meg a kóklerség képzeteit kelti. Megtépi? Netán: össze-tépi? A képtépésben ott van a szétszedés, elpusztítás is, ez kétségtelen, hiszen egy egész képet tépek szét, bár a célzatosság és a véletlen kettős mozdulatával, és azzal a szándékkal, hogy a tépettség is értelmet kapjon, a kép hiányzó (elpusztult) része helyén megjelenjen a tépő erő (mintha nem az én ujjaim lennének a tettesek!), s ami megmaradt a képből, abban az ellenállás is alakot öltsön, a törekvés, hogy a történet összefüggő legyen – összefüggőnek értelmezzem. A képzelet egészítse ki a maradékot, sejtsen remekművet a megsemmisült-semmisített képben – restaurálja tetszés szerint. Játsszon. A fekete vagy szürke háttérre ragasztott papírromok mostanában fejformájúak, a rájuk írott szövegtöredékek lefutnak róluk vagy kinyomódnak alóluk, az arcélek kacskaringós vonalai egymásba fordulnak, a száj többnyire nyitva; ámulat és rémület szájtáti figurái. Tetovált pofák. A hiábavalóság süvölt elő néma torkukból, úgy látom (hallom). Kínos nevetés, mintha szemrehányóan azt kérdeznék: a költészet szájtépés talán?

kép | adobe.com