Novotny Gergely

BESZÉLGETEK A BARÁTOMMAL

1991 tavasz

BESZÉLGETEK A BARÁTOMMAL

Ahogy ott ültem a bűzben a végemet várva,
csöpögött az ipari eső,
szólt a mesterséges üvöltés,
a fertőzött fákon függtek
a konzervdobozszárnyú denevérek,
én úgy gondoltam, hogy a föld átka az ember,
túlfejlett torzszülött, saját magának undor,
a világnak csapás, burjánzó katasztrófa,
és mondom neked szeretettel a közös sors kegyelméből,
hogy a kijavíthatatlan emberi játék eltűnik,
ha belefullad saját szemetébe,
a sziklák majd engedelmesen megrepednek
és a fájdalmat nem ismerő követ jeges szél simogatja,
a villámot nem látja, a mennydörgést nem hallja senki,
elmúlt, beteg pillanat volt és ez lett a vége.
Ahogy aztán jeleket rajzoltál a piramisokra
és meszet kevertél a sivatagi homokba,
azon kaptam magam, hogy figyelem a pusztát, a kertet,
vándor lelkek gubbasztanak az eperfa törzsén,
macska surran, manó vagy nagynéni szelleme,
csillaglények lengetik a borókafenyőket,
távoli surrogás égi forrasztópáka,
a téglákon vezeklők énekelnek,
csillagok küldöttei üzeneteket vésnek
a szárazságtól remegő barackfa törzsébe,
isteni kezek megrázzák a felhőt,
és mint abroszt, szélesen kiterítik.
Talán bűnös vagyok, hogy emberi fertőből összetákolt
isteneinknek a halált megbocsájtani sosem tudtam,
nem tudtam, és nem tudok megbékélni az egymást falás
kivétel nélküli kötelezettségével,
és a versengéssel, ezzel a vég nélküli idegbajjal,
a halálkamrához nőtt győzelemmel,
minden élőlény kötelező pusztulásával,
és azzal a naiv hittel, ahogy ebbe beleegyeznek, jó kis
bűn talán, amit kikerülhetetlen bűnhődésemhez
lelkiismeretesen kitaláltam,
nem vállalom a kötelező ostobaságot, pedig tudom,
hogy tömör butaság kell az elviseléshez.
De ahogy kinyújtottad a padlásablakon a tetőcserepet,
hogy fedjem be vele az utolsó ítélet szakadékát,
és a rablólovagok megálltak, hogy a közeli
felgyújtani való falu felől érdeklődjenek,
láttam hirtelen, hogy tévedek, mert jó az ember,
disznóságai beleillenek a nagy világrendbe,
ha a völgyekben ügetnek a sátán kutyái
és éjszaka a facsonkokon szemüket villogtatják
az alvilági macskák, ez nem szabálytalan,
nincs sem véletlen, sem félreértés,
egy égi kéz illesztette
tökéletesen összefüggő rendbe
a sok jajgatásból, fuldoklásból, hörgésből
az üldözők csatakiáltásából, hogy fogd meg, lődd le,
vágj elébe, buktasd el, robbantsd föl,
és az üldözöttek félelméből és sikolyaiból
finom, zsongó, távoli zene lesz, puha, mint a szőnyeg,
kamarazenévé válik az elhagyott gyerekek sírása,
mint finom triangulum csengettyűznek az epegörcsök,
és hogy nincs se menekülés sem kiút, az csak annyit jelent,
hogy ebben a szépen berendezett szobában élünk,
a falon keretben szentképek, keretén
boldog harkályok kopácsolnak,
a kukac lenyeletés előtt még zsolozsmát zeng,
búcsúlevelet ír, imát mormol,
percegését pontosan bevezetik az égi jegyzőkönyvbe,
és ha beteljesedett a végzet, mert tudjuk,
hogy a születéssel már halálra ítéltek,
láthatatlanul szállunk majd a lombok között,
éjjel csikorogtatjuk a széklábat, lengetjük a függönyt,
mogyoróval gurigázunk a kosárban,
megfogjuk a pók hátsó lábát és hintázunk
a törött ablakon bevetődő holdfényen,
és a sok-sok szemét csirkefogóval,
akik végigdisznólkodták a világtörténelmet,
kártyázni fogunk a padlásablakban,
szitakötőszárnyon hárfázunk
és lebegünk és átcsúszunk apró lyukakon
és parányi üregek mélyén összebújva
lepihenünk, ha kukorékolni kezd a hajnal.

kép | William Blake: Jób keserve, wikimedia.org