BERZSENYI DÁNIEL VERSÉRŐL
1994 december
FOHÁSZKODÁS
Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.
A legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
A láthatatlan férgek: a te
Bölcs kezeid remekelt csudái.
Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
Ronthat s teremthet száz világot,
S a nagy idők folyamit kiméri.
Téged dicsőit a Zenith és Nadir.
A szélveszek bús harca, az égi láng
Villáma, harmatcsepp, virágszál
Hirdeti nagy kezed alkotásit.
Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
S hozzád közelb járulhat, akkor
Ami után eped, ott eléri.
Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
A jobb s nemesb lelkeknek útján,
Merre erőm s inaim vihetnek.
Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád; ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.
Két zeneművet idéz fel bennem Berzsenyi verse: Beethoven Missa Solemnisének ujjongó, monumentális kórusait, Gloria- és Credo-tételének kavargó fúgáit – és Mahler I. szimfóniája harmadik tételének kezdetét, a bőgő és a fagott lassú duóját, amely a dob egyenletes ütemére lépdel a sír felé. A két zenemű mint két nagyítótükör, mint két rejtélyes hangtükör zenei képként vetíti ki számomra a Fohászkodás két nagy témáját: a Teremtő nagyszerűségét, lenyűgöző hatalmát – és a magára maradt ember útját a sírgödörhöz; a felfoghatatlan omnipotenciát – és a másképpen felfoghatatlan, teljes tehetetlenséget; a lelkesültség fortissimóját – és a magába fordult lélek pianissimóját; a kiteljesült fény fokozhatatlan ragyogását – és a homály bizonytalanságát, a sötétség bizonyosságát; Beethovennél a D-dúrban kizengő örömöt – és Mahlernél a d-mollban borongó fájdalmat. A zenei párhuzamokkal persze óvatosan kell bánni: a vers és a két zenemű között nemcsak megfelelések, hanem nagyfokú eltérések is vannak. A Beethoven-mise zenei univerzumában helye van a bűntudatnak éppúgy, mint a békéért való esengésnek, a küzdelem, a kudarc és a győzelem prométheuszi témáinak, az ember–Isten kapcsolat számos olyan vetületének, amely a Fohászkodás vers-világán kívül esik. Mahlernél pedig a mélyvonós–fagott–dob hármasának gyászmenetéhez szökdécselő oboadallam csatlakozik, s ez a romantikusan-szecessziósan groteszk hang (amely az én számomra nem megszünteti, hanem elmélyíti a tragikumot) végképp idegen Berzsenyi költői fantáziájától. Másrészről: a költeménynek is vannak olyan rétegei, a versben megformálódó szemléletmódnak olyan összetevői, amelyek sem a Beethoven-, sem a Mahler-zenében nem jelennek meg. Ilyen a mérhetetlenül kicsinek és a mérhetetlenül nagynak – a láthatatlan férgeknek és a legmagasb menny s aether Uránjainak, az égi láng villámlásának és a harmatcseppnek –együttemlítésével sugallt gondolat, az, hogy a hatalmas és a parányi nem különböznek egymástól, egyenrangúak, az Isten számára egyformán fontosak (vagy –megfordítva – egyformán lényegtelenek, ezért „Ronthat s teremthet száz világot…”). Ilyen a tudás és sejtelem, ész és érző lélek szembeállítása: az ember tudatlanságának, a megértés kudarcra ítéltetettségének tudata – s ugyanakkor a bizonyosság, hogy a lélek vágya és sejtelme a valóban létező Istenre vonatkozik, akit nem a homály, hanem a számunkra túlzottan erős fény rejt el.
A kettős varázstükörben kristálytisztán látszik, hogy a Fohászkodás két, egymástól témában és hangvételben nagyon különböző részből áll. Az első négy versszak a világmindenség alkotójaként és uraként magasztalja az Istenséget, hatalmáról, nagyságáról, dicsőségéről beszél himnikus hangon – míg a második rész, az 5–7. szakasz az Isten-probléma személyes vetületét ábrázolja: a költő az egyéni élet és halál vonatkozásában szól Istenről, a vágyakozás, a fájdalom és a bizakodás csendesebb, bensőségesebb tónusában. Az első rész tere a kozmosz, amelyben Isten a középpont: léte Napként világít, körülötte keringenek az égitestek. Isten méri ki a nagy idők folyamit, mondja Berzsenyi, de mégsem az időfolyam sodrása, hanem a kozmikus állandóság időtlen ideje jelenik meg a képekben: az Isten létezése egyenletes és átható ragyogás; az égitestek rendezetten és szüntelenül mozognak; zenit és nadir egyidejűnek tetszik; a láthatatlan férgek és a harmatcsepp nem múlandó parányokként, hanem az isteni alkotóerő tökéletes remekműveiként szerepelnek; a száz világ lerontása és megteremtése is csak lehetőségként említtetik, de ilyen történés a képekben nem zajlik. A második rész színtere a földi világ, Madáchcsal szólva: a szűkkorlátú lét, a múlandóság világa, amelynek időben és térben egyaránt belátható közelségű végpontja a mély és sötét sírgödör. Isten világának tágasságával az ember világának behatároltsága áll szemben Berzsenyi versében. Van-e, lehet-e kapcsolat e két világ között? Van-e átjárás a töredékes létből a létezés teljességéhez? A teremtett világ gazdagságában, szépségében, rendjében megtapasztalt Teremtő vajon megváltó, gondoskodó, szerető Istenünk-e? Ezek a kérdések bujkálnak a vers egymásnak feszülő két tömbjében.
sajátos öröm
Figyeljünk föl rá: a versben megszólaló ember sír. De nem erről beszél, hanem sírása elrejtéséről, az emberlét fájdalmas-hősies vállalásáról: „Addig letörlöm könnyeimet, s megyek / Rendeltetésem pályafutásain”. A vers nem ad magyarázatot arra, hogy a sírásnak mi az oka. Az áhítat, az alázat, az öröm könnyei ezek? A vers első része felől szemlélve lehetséges ez az értelmezés: az Úr előtt leomló, saját kicsinységét átélő és elfogadó, az Istenség jelenlétét megtapasztaló ember sajátos örömöt is megélhet. Vagy az élet végességének, a halál közelségének a gondolata váltja ki a sírást? Vagy talán a tehetetlen, kielégítetlen vágyakozás, epekedés az abszolútumra? Vágy az elrejtett, elhallgatott bizonytalanság akaratlan jelei a könnyek? A szövegben nincs válasz, s az olvasó hangoltságától függ, hogy saját olvasatában milyen érzelmi tartalmat (vagy tartalmakat) társít a könny motívumához.
Berzsenyi rejtélyes könnyei két huszadik századi költő könnyeit juttatják eszembe. A racionalizálhatatlan, tagolatlan sírást a „szomorú világ” miatt Babitsnál. A vers, írja Babits, „ma már oly halkan, remegve jön / mint beesett szemek gödreiben / remegve fölcsillan a könny.” És: ,,Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull / s nem kérdi, mire jó?” (Cigány a siralomházban). A másik költő Füst Milán. Az Öregségben az ifjúságot visszakövetelő agg átkozódását hallva és könnyeit látva maga az Istenség is sír: ,,Ámde az Istenség / Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. / Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot / S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger… / Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. / Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel / S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna. / S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.”
A Fohászkodás szereplőjének sírása – a Mahler-zene és a Füst Milán-vers tompa dobjait hallgatva, Berzsenyit Babits és Füst Milán felől olvasva – az ember-lét nyomorúságának elsiratásaként tűnik föl. De ne feledjük: Berzsenyi úgy helyezi el versében a könny motívumát, hogy az nem teszi lehetővé az egyértelmű értelmezést. A Fohászkodás kétségtelenül meglévő tragikus felhangjai nem feledtethetik az első rész ujjongó himnuszát. A Berzsenyi-vers létértelmezése és Isten-felfogása nem egységes, sőt: döbbenetesen heterogén.
Láthattuk: a vers első részében ábrázolt Isten a „nagy Minden ezer nemé”-nek alkotója, elpusztíthat és létrehozhat mindent, amit csak akar; ő a világ rendjének meghatározója, a természet abszolút ura, a fizikai világ mozgatóereje. A szövegben azonban egyetlen szó sem hangzik el az emberről, az ember helyéről és szerepéről a teremtett világban. Ez a hiány azt sugallja, hogy az Isten nem törődik sem az egyes emberrel, sem az emberi történelemmel. Fenséges, hatalmas, távoli Úr. Az ember pedig, aki vágyik Istenére („óhajtva sejt”), el van zárva tőle (,,Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet”). Ezt az Istent csodálni, magasztalni, dicsőíteni lehet, de szeretni nem. A monumentális képek, a végletes ellentétek, a pátosz fensége csodálatot és idegenkedést egyszerre kelt. Az olvasás során kialakuló benyomásunk, hogy az Isten és az ember közötti távolság áthidalhatatlan, csak a vers beszédhelyzete miatt nem erősödik bizonyossággá: a lírai én a Mindenhatóhoz beszél – szólni tehát lehet hozzá, ha dialógusra nincs is remény.
Ez az istenkép nem kötődik a tételes vallásokhoz. A hagyományos vallásos költészet egyik alapvető motívumköre: az ember bűnösségének, az Isten igazságosztó büntetésének és/vagy megbocsátó szeretetének témája is hiányzik a versből. Az első szakaszok az Istent dicsőítő főtéma mellett a hallgatás indirekt beszédmódjával az ember magárahagyottságáról is szólnak.
A vers a második résztől válik valóban fohászkodássá, megrendült vallomássá, s ebben a bensőséges beszédmódban az istenkép is megváltozik. A gondolatmenet a következő: az élet lezárulása után „közelb járulhat” a lírai én a vágyott Istenhez, illetve a lélek „eléri” Istenét (5. versszak); amíg ez meg nem valósul, a lírai én letörölve könnyeit, leküzdve fölzaklatott érzelmeit, rendeltetése szerint halad az élet útján, vagyis teljesíti emberi-erkölcsi kötelezettségét (6. versszak); bizakodva tekint a sír éjszakájára, mert az is a Teremtő alkotása (7. versszak). Az eddig elérhetetlennek ábrázolt Isten ezekben a szakaszokban elérhető lényként szerepel.
A vers különnemű két része között a kapcsolatot elsősorban a beszédhelyzet azonossága és az a logikus gondolat hozza létre, hogy a „Minden ezer nemét” teremtő Isten alkotta a sírt, a halált is. Rejtettebb összefüggés jön létre az Isten kezének motívuma révén. Az első részben kétszer szerepel (2. és 4. szakasz), mindkétszer a teremtés eszközeként, és mindkétszer kicsiny dolgok (láthatatlan férgek, harmatcsepp, virágszál) említése után. Az utolsó szakaszban pedig ezt olvassuk: „ott is [a sírban] csontjaimat kezeid takarják”. Ez a motívumkapcsolat jelzi: az ember is mérhetetlenül kicsi az Istenhez képest. De jelzi azt a reményt is, hogy a Teremtő gondoskodása az emberre is kiterjed.
komor motívumok
Az Isten utáni vágy és az Istenbe vetett mérhetetlen bizalom fogalmazódik meg a vers második részében. Miért olyan nyugtalanító mégis a költeménynek ez a része? Hogyan gondolkodik életről és halálról a költeményben megnyilatkozó személyiség? Az Istennel való kapcsolat lehetősége csak a halál után nyílik meg, ezért a halál utáni lét vágyott állapot, sejteti az 5. szakasz. A legfőbb jótól, az Istentől megfosztott élet nem örömforrás, hanem ránk mért kötelesség, sugallja a 6. szakasz; ez magyarázza a helyzetét felismerő és elfogadó ember rezignált hősiességét, amellyel eleget tesz feladatának. Az utolsó versszak azonban nem a túlvilági boldogság képeit jeleníti meg, ahogyan az várható lenne, nincs szó a „záraiból kikélt” lélek szabaddá válásáról sem, hanem komor motívumok sorakoznak: a mély sír zordon éjjeléről és elszórt csontokról olvasunk. Mint a Zsoltárkönyv legsúlyosabb szakaszaiban: „Mint aki a földet vágja és hányja, úgy szóratnak szét csontjaik a Seol torkában.”; „A holtak közt van az én helyem, mint a megölteknek, akik a koporsóban feküsznek, akikről többé nem emlékezel, mert elszakasztattak a te kezedtől.” (Károli Gáspár fordításai.)
A Fohászkodás befejezése szerint tehát a fájdalmas életet nem öröm követi, hanem riasztó állapot: a halál után az ember spiritualitásától megfosztott törmelék csupán. A személyiség megsemmisülésének szorongó sejtelmét halljuk ki a hetedik szakaszból. Az egyetlen remény, amelybe megkapaszkodik az élettől elidegenedett, de a nemléttől szorongó fohászkodó, hogy a halál utáni állapot nem „gonosz”, hiszen Isten adta. A zsoltáríróval ellentétben arról beszél, hogy a sírban nem szakasztatik el az Isten kezétől. A remélt isteni gondoskodás azonban nem szünteti meg, csak enyhíti az emberi lét tragikumát. Hiszen az, aki a gondoskodást megélhetné, a gondolkodó és érző személyiség akkor már nincs sehol. És a feltámadás reményének fénye még csak nem is dereng ebben az éjszakában.
A vers nem magyarázza meg, hogy az első rész kozmikus Istenségéhez miért és hogyan vezethet út a test záraiból kilépett lélek számára. Nem megnyugtató, hogy az ötödik szakaszban csak az óhaj és a sejtés, a racionálisan meg nem alapozott remény szavai szólalnak meg. És addig, amíg a vágyott állapot megvalósul? Isten nem kíséri, nem segíti „a jobb s nemesb lelkek útján” ereje szerint vándorló embert. Isten a most és az itt emberi világában nincs jelen. A majd, az azután, az ott megismerhetetlen és ezért számunkra bizonytalan világának lakója. Ez a másik világ vajon a platóni ihletésű keresztény túlvilág, az istenközelség és istenlátás boldog, spirituális birodalma? Vagy az ószövetségi Seol sötét tartománya, a sírgödör világa, amelyről az ókori és a modern ember szorongó álmai beszélnek? Berzsenyi versében egymás mellett, egymással való konfrontáció nélkül jelennek meg a különböző elgondolások. Nem rendeződnek egységes képpé, ahogyan a hétköznapi tudatban is együtt élnek egymást kizáró felfogások. Éppen ez a heterogenitás, a tudattartalmaknak ez a kaotikussága tűnik bámulatosan modernnek. S minél többször követjük a Fohászkodás gondolatmenetét, annál inkább érezzük, hogy ez a heterogenitás már-már szétfeszíti a verset (ahogyan a Beethoven-zene is sokszor eljut a forma végső határaihoz). De mégsem esik szét: egybentartását motívumok abroncsai biztosítják. Ilyen a szem motívuma. Isten létébe „szemünk bele nem tekinthet”, mondja az első versszak, és mintegy erre válaszol a hetedik: (de) ,,Bizton tekintem mély sirom éjjelét”. Isten fényességét szeretnénk látni, de nem láthatjuk; amit láthatunk és látunk, az a halál sötétsége. Isten mindenhatóságát is a szem motívumával fejezi ki Berzsenyi: „a te szemöldöked ronthat s teremthet száz világot”; s végül a szem képét idézik fel a hatodik szakaszban említett könnyek is. A versnek ez a négy pontja olyan rejtett szerkezetet hoz létre, amellyel mintha ezt mondaná Berzsenyi az Istennek: világodat és az embert, téged és magamat szemlélve megrendülten sírok, de bízom benned. A másik fontos, strukturáló motívum az Isten keze, a teremtő és megtartó kéz. Ehhez kapcsolódik a végső remény: ha a kozmikus és a platonikus túlvilág zárva is marad előttünk, legalább a sír e világi túlvilágában megérint, betakar bennünket az Isten. Ha föl nem is emel, azért megtart, magánál tart. Ezt a reményt a vágyak iszonyatos lefokozásaként élheti meg a mai olvasó. Isten dicsőségében részesedés helyett a csontokról való gondoskodás? Hát ennyi, amit kaphatunk?
élesre exponált helyzetrajz
Berzsenyi legnagyobb versei gondolatilag és érzelmileg rendkívül összetettek és gyakran ellentmondásosak is. Mintha Berzsenyi verséről is szólnának Szabolcsi Bence Beethoven Missa Solemniséről írott szavai: „Nem régi századok meggyőződése, hanem a modern ember vívódása, kétsége, elfogódottsága és szabadulásvágya öltött testet ebben a műben, minden rezdülésében személyes és érzékeny, megrendült és felajzott érzelemvilág…” A Fohászkodásban az Isten és az ember szétválasztottságának modern élménye, a Mindenható iránti áhítatos csodálat és az ember elesettségének élesre exponált helyzetrajza, a reménytelenség éjszakájában fölhangzó, mélyen átélt bizalom, a bizalomban is ott bujkáló, de legyőzni kívánt – és a vers kimerevített pillanatában le is győzött – kétségbeesés egyaránt hangot kap. A létezés megértéséért és elfogadásáért folytatott drámai küzdelemről ad hírt ez a költemény.