Berényi Dénes

QUO VADIS?

1990 ősz

QUO VADIS?

Mennyire érdemes ma Magyarországon „globális” kérdésekről „értekezni”? Hiszen elfoglaltak vagyunk magunkkal, közelmúltunkkal, a kérdések egy bizonyos, ha nem is túl szűk, de mindenesetre meglehetősen körülhatárolt körével. Így viszont az a veszély fenyeget, hogy miközben „mindenáron” európaiak akarunk lenni, nagyon is provinciálisakká válunk, hiszen bennünket nem foglalkoztatnak azok a kínzó kérdések, amelyek az értelmiség legjobbjait az egész világon, s amelyek az emberiség jövőjével kapcsolatosak.

Hármas fenyegetettség

Bármennyire is kedvezően változott a nemzetközi légkör az utóbbi években, a fegyverkezési verseny felszámolásának, egyáltalán az egész folyamatnak valójában még nagyon az elején tartunk. A szinte elképzelhetetlenül hatalmas nukleáris arzenál alig csökkent (mindössze néhány %-kal), érintetlenül áll a tudományos-technikai hadigépezet egész „épülete”. Ráadásul ez a „épület” egyáltalán nem az, ami akárcsak öt vagy tíz évvel ezelőtt volt, ez állandóan „fejlődik”, épül, és ezt a folyamatot – mint látni fogjuk – nem olyan könnyű megállítani, ehhez egy magatartás felszámolására is szükség van.

pusztulnak erdőink

Miközben folyik a fegyverkezési verseny – ma már jól tudjuk –, számos úton és módon pusztul emberi környezetünk: nő a szén-dioxid légkörünkben, vékonyodik, illetve „kilyukad” az ózonpajzs, felhalmozódnak a radioaktív hulladékok, pusztulnak erdőink, szennyeződik a minket körülvevő levegő és a talaj, amelyen élünk, és amely életünket biztosítja.

Ezekhez járul, hogy ma a Földön élő népességnek valójában csak egy része él ténylegesen a 20. században. Nagyobb része, legalább fele, kétharmada „fejlődő”, azaz fejletlen vagy kifejezetten elmaradott országban él, az emberiség 10%-a pedig a szó szoros értelmében éhezik.

A fegyverkezési verseny fenyegetése

Vége van-e a fegyverkezési versenynek? Bárki könnyen meggyőződhet, hogy – sajnos – erről még szó sincs. A középhatótávolságú rakéták leszereléséről megkötött egyezmény inkább jelképes, irányt meghatározó, új atmoszférát teremtő. Lássunk néhány tényt. A Földön ma 50-60 ezer nukleáris bomba van, ennek romboló ereje mintegy 1 millió hirosimai bombáéval egyenlő. Ugyanakkor, amikor 800 ilyen bomba elégséges az USA és a SZU minden jelentősebb városának elpusztítására, kétezer pedig gyakorlatilag az emberi élet elpusztítására a Földön. A 800 bomba különben kb. négy nukleráis tengeralattjárót jelent, amelyikből több mint száz van ma, mindegyik 200 nukleáris robbanófejjel felszerelve. Vegyük ehhez, hogy a jelzőrendszer hibáiból adódó téves riasztás téves voltának kiderítéséhez a tapasztalatok szerint 15-20 percre volt szükség ugyanakkor, amikor egy Pershing-II rakéta az NSZK-ból a SZU-ba 4 perc alatt ér el (így érthető a középhatótávolságú rakéták leszerelésének egyik fontos oka).

Hiba volna azonban azt gondolni, hogy korunkban „csak” a nukleáris fegyverek fenyegetettségével kell szembenéznünk. A modern biológiai, kémiai tömegpusztító fegyverek, a lézerfegyver (a tudományos fantasztikus irodalom „halálsugara”, amely különben az SDI – „csillagháborús” terv – egyik fontos eleme) mind-mind halálosan fenyegeti nemcsak az egyes embert, de az emberiséget is. Az ártatlannak látszó számítástechnika szintén nagy mértékben hozzájárulhat a tömegpusztításhoz, sőt, az emberiség kipusztításához (a számítástechnika különben nélkülözhetetlen az SDI-programban is). Amiről tehát szó van, az olyan totális tudományos-technikai hadviselés, amely teljesen új az emberiség történetében, és amely ténylegesen az emberiség létét veszélyezteti.

Korunkban a fejlett ipari országok közötti háború akkor is nukleáris háború, ha egyetlen „atombombát” se dobnak le. Könnyű becslés jellegű számításokat végezni, hogy például Nyugat-Európában, ahol a villamos energiatermelés jelentős hányadát atomerőművek szolgáltatják, ha ezeket a létesítményeket konvencionális bombatámadás éri, többször tíz millió, esetleg száz millió ember „kitelepítésének” (kérdés, hogy hová) szükségessége is felmerülhet, ami önmagában is mutatja egy ilyen háború következményeit (természetesen a helyzet teljesen analóg a Szovjetunió európai részén is). Mindez nem az atomenergia békés felhasználása ellen szolgáltat új érvet, csak szeretném ismételni: a mai kultúra és civilizáció, sőt az emberiség fennmaradásához az egyetlen út: a háború kiküszöbölése.

Pazarlás és nyomor

A fegyverkezési verseny, az egyre nagyobb mennyiségben felhalmozódó egyre tökéletesebb fegyverek nem biztonságunkat növelik, ellenkezőleg: fenyegetettségünket, azaz ebben a folyamatban nem egyik vagy másik ország, de az egyes ember és az egész emberiség kerül egyre kiszolgáltatottabb veszélyhelyzetbe.

káros következmény

Kétségtelenül ez az első és legfontosabb „eredménye” a fegyverkezési versenynek, de nem egyetlen káros következménye. Ami elválaszthatatlanul együtt jár vele, az egy – sokszor a társadalom széles rétegei számára nem is eléggé ismeretes – hatalmas méretű pazarlás.

Ha csak a legismertebb és ma már közönséges harci eszközök puszta árait nézzük, bizonyos fogalmat alkothatunk erről a pazarlásról: egy modern tank ára több millió dollár, egyetlen modern harci repülőgépé pedig többször tíz, sőt 100 millió dollár körül mozog. Nem csoda, ha a világon a hadi kiadások 1000 milliárd dollárra rúgnak évente. Hasonlítsuk ezt a kétségtelenül igen magas 20 milliárd dollár körüli magyar adósságállományhoz.

De az összegek nemcsak önmagukban megdöbbentőek. Gondoljuk meg, hogy mennyi értékes anyagot és energiát használnak fel (pontosabban pazarolnak el) a Földön erre a célra. Ráadásul a harci eszközök évek alatt elavulnak, és így vagy úgy a „szemétdombra kerülnek”. Lehet persze azt mondani, hogy még mindig jobb, mintha felhasználták volna azokat, csakhogy a Föld véges anyag- és energiakészleteiből (a kitermelés mindig kockázatokkal és veszélyekkel jár) végső soron haszontalanul használtak.

Pazarolni azonban nemcsak anyagot és energiát lehet, hanem például kutatói kapacitást. Az említett 1000 milliárd évi hadi kiadás mintegy tizedét, azaz közel 100 milliárd dollárt katonai jellegű kutatásokra fordítanak. Ennek az összegnek a pontos nagyságát talán még nehezebb megbecsülni, mint a katonai célokra fordított 1000 milliárd dollárt. A „hivatalos” adatokon alapuló becslés szerint a világon kutatásra szánt teljes összegből 24% megy katonai kutatásra. Az űrkutatás külön 8%-kai szerepel a statisztikában. Ugyanakkor ismeretes, hogy az eddig Föld körüli pályára bocsátott több mint 3000 műhold 75%-a katonai. Igaz, hogy katonai hatóságok is támogatnak alap vagy egészségügyi kutatásokat, így elfogadható a vélemény, hogy a világ összes kutatási kapacitásának közel 40%-át katonai célra használják. Még magasabb az az arány, amelyet az állam által kutatásra fordított összegekből katonai kutatásokra költenek. A legfejlettebb országokban ez felülmúlja az 50%-ot, az USA-ban több mint 60% (a SZU-ra vonatkozólag nem ismeretes a megfelelő adat).

Nemcsak a pénzügyi vagyis anyag- és energiapazarlásra, veszteségre szeretnénk itt rámutatni, hanem arra a képtelen helyzetre is, hogy a világ legképzettebb kutatóinak hatalmas serege ahelyett, hogy világunk számos égető problémájának megoldásán vagy éppen a természet még felderítetlen jelenségének a kutatásával foglalkozna, tehetségét és energiáit olyan tevékenységre pazarolja, amely nem előre viszi, hanem veszélyezteti az emberi társadalom létét. A pazarlást fokozza, hogy ezek a kutatások titkosak. Így ugyanazok a költségek párhuzamosan több helyen is megjelennek a világon, hiszen egymás eredményeit nem ismerik, tapasztalataikat sem cserélhetik ki.

Rengeteg a megoldandó feladat világunkban, amely intenzív tudományos kutatást igényel: új környezetkímélő technológiák kidolgozása, amelyek nem termelnek hulladékokat vagy salakanyagot; az új alternatív energiaforrások kutatása, többek között a benzin pótlása. És a fejlődő országok kérdéseivel közvetlenül kapcsolatos kutatások. A talajművelés adekvát módjai, a talajpusztulás megakadályozása, a táplálkozással és az emberi egészséggel összefüggő kutatások, az adott feltételek mellett kielégítő és elfogadható energiatermelési és iparosítási módszerek és rendszerek, a tiszta ivóvíz biztosítása. A sort hosszan lehetne folytatni. A természet megismerésében, az alapkutatásban kínálkozó problémákat sem említem, csak az alkalmazott jellegűeket, mert a katonai kutatások is „alkalmazott” kutatások.

akut éhezés

A Földön folyó összes kutatási költségből csak 3%-ot fordítanak agrárkutatásokra és 5%-ot a környezetszennyezés vizsgálatára. Ezzel az anyagi és szellemi pazarlással áll szemben az a nyomor, amivel ma a világ nagyobb részén találkozunk. (A katonai kiadások kevesebb mint egy %-a elég lenne az akut éhezés megszüntetésére a Földön). Évente mintegy 15 millió gyerek hal meg az éhezés és rosszul tápláltság következtében, 250 ezer vitaminhiánytól veszíti el a szeme világát, csak Afrikában egy millió gyerek hal meg évente maláriában. Egyébként a malária elleni világkampányhoz akkora összegre lenne szükség, mint amennyit az emberiség fél nap alatt fordít hadi kiadásokra. Úgy gondolom, hogy a nyomor riasztó adatai az összehasonlításokkal válnak igazán riasztóvá.

Pazarlás azonban másféle is akad világunkban. A fejlett országok lakosságának többsége luxus életmódjával pazarolja az anyagot és az energiát. A fogyasztói társadalom jelszavai és hirdetései a pazarlásra biztatnak. A fejlett országok energiafogyasztása ötszöröse a fejlődőkének, pedig lakosságuk csak mintegy harmada az utóbbiakénak. A nyersanyagok feldolgozása, s még inkább az energiatermelés – bármilyen eddig ismert energiaforrást, illetve eljárást használunk is – kockázatokkal és a környezet komoly veszélyeztetésével jár. Csak jelzésszerűen említem itt a fosszilis tüzelőanyagokból a légkörben felhalmozódó és globális üvegházhatást okozó szén-dioxidot, az atomerőművek radioaktív hulladékát, a vízierőművek ökológiai romboló hatását, a napfény energetikai hasznosításával járó hatalmas mechanikai konstrukcióknál, illetve a fényelemek előállításánál jelentkező veszélyeket, környezetkárosító hatásokat. Ha a Föld teljes népessége hasonló életmódot akarna folytatni, mint ami ma a feljett országokban általános, az veszélyeztetné az emberi életet és annak jövőjét a Földön.

Nyomor és környezetpusztítás

Környezetpusztítás azonban nemcsak a fejlett országokban folyik, s nemcsak a pazarlás, a luxus és a fegyverkezési verseny miatt, hanem a fejlődő országokban is – a szegénység és a nyomor miatt.

Az ipar levegő- és általában környezetszennyező hatása ezekben az országokban lényegesen nagyobb, mint a fejlett országokban. A szegénységgel együtt járnak az elmaradott technológiák, nincs lehetőség a plusz költségeket jelentő környezetvédelmi beruházásokra.

Az agrotechnika elmaradottsága a termőföld csökkenéséhez, sőt kifejezett talajpusztuláshoz vezet. (Indiában például harminc év alatt csaknem a felére csökkent a fejenkénti termőföld).

A talajpusztulás, sőt az elsivatagosodás fő oka azonban a hatalmas méretű erdőpusztítás. Ezt pedig az energiaínség okozza, pontosabban, hogy a tűzifa ma is egyik fő, sok helyütt szinte kizárólagos energiaforrás a fejlődő országokban. Ehhez járul helyenként, hogy az adósságok törlesztése ipari faanyaggal történik, vagy mezőgazdasági művelésre, ipartelepítésre akarnak területet ,,elhódítani” az erdőtől.

hatásaiban katasztrofális

Az erdőpusztítás méreteiben és hatásaiban katasztrofális. Brazíliában egy évben belgiumnyi terület tűnik el az Amazonas őserdeiből, a világméretű előrejelzés szerint 2000-re a fejlődő országok erdei 40%-kal csökkennek az 1980-as állapothoz képest.

A következmények ijesztőek. Hatalmas mértékben nő a talajpusztulás, a talajerózió, soha nem tapasztalt árvizek lépnek fel, megindul az elsivatagosodás. A 20 évre szóló előrejelzés a sivatag jellegű területek 20%-os növekedését jósolta. Mindennek következtében megváltozik a helyi klíma. És ezek a folyamatok nemcsak a helyi éghajlatra, de az egész Föld légkörének szennyezettségére és időjárására is jelentős hatással vannak, hiszen az erdőt nem hiába nevezik a Föld tüdejének. Ráadásul – bár erre föltétlenül szükség van – az újra erdősítés se oldja meg maradéktalanul a problémát, mert az eredeti ökológiai rendszer visszaállítása lehetetlen. Nem beszélve arról, hogy az erdő megőrzése olcsóbb lett volna, mint újraültetése.

A szegénységből eredő környezetpusztulás tehát nem a fejlődő országok „magánügye”, hanem olyan globális probléma, amely valóban: valamennyiünket érint. Mint ahogy az is kihat az egész világra – és akár nukleáris háborúhoz is vezethet –, hogy éppen nyomoruk, fejletlenségük állandó konfliktusokat okoz a fejlődő országok között. A II. világháború befejezésétől 1984-ig 159 hárorú folyt a feljődő országok között.

A luxus és a pazarlás, valamint az éhezés és nyomor közötti feszültség ,,faluvá” zsugorodott Földünkön az egész emberiség betegsége és nemcsak morális gond – előbb-utóbb aláaknázza az egész világgazdaságot.

A ,,Pugwash” megközelítése

Van-e kiút a világnak ebből a helyzetéből, és ha igen, merre?

Azok a tudósok, akik a negyvenes évek első felében részt vettek az úgynevezett Manhattan Projectben az atombomba előállítására, úgy gondolták (vagy azzal nyugtatták meg lelkiismeretüket?), hogy az nem kerül felhasználásra, csak arra szolgál, hogy a nácikat elrettentse a feltételezetten általuk is létrehozott hasonló bomba felhasználásától. Mint tudjuk, Hirosimában és Nagaszakiban mégis felhasználásra kerültek az elkészült nukleáris robbanószerkezetek. Mindennek már önmagában is el kellene gondolkoztatnia azokat, akik napjainkban a nukleáris fegyverek elképesztően nagy arzenálját ,,csak” elrettentésre szánják, megelőzendő az ellenséges támadást. 1949-re azután már a Szovjetuniónak is megvolt az atombombája, és ezzel megkezdődött a fegyverkezési verseny.

1955-ben, látva, hogy a katasztrófa felé rohan az emberiség, Bertrand Russell és Albert Einstein elhatározták, hogy egy kiáltványt bocsátanak ki, amelyben felhívják az emberiség figyelmét a fenyegető veszélyre és javasolják, hogy a világ kiemelkedő tudósai jöjjenek össze és tárgyalják meg az emberiség jövője szempontjából döntő kérdést; közösen keressék a kiutat az életveszélyes helyzetből. Russell megfogalmazta a kiáltványt és 1955 áprilisában elküldte Einsteinnek. Nem sokkal később, Rómából Párizsba utazva a repülőgépen értesült Einstein haláláról, és úgy gondolta, hogy Einstein már nem tudta aláírni a dokumentumot. Párizsban azonban a szállodában várta a levél az aláírt felhívással. Ez az, amit mindmáig ,,Russell-Einstein Manifesto”-ként emlegetnek. Hamarosan kilenc másik kiemelkedő tudós is aláírta (közülük hét Nobel-díjas). 1982-ben pedig mintegy megújította az eredeti felhívást a 111 Nobel-díjas aláírásával kiadott újabb hasonló tartalmú deklaráció.

A Manifesto-ban javasolt konferenciára 1957-ben került sor a Pugwash nevű kanadai halászfalucskában. A konferenciát konferenciák, később szimpóziumok, workshopok sorozata követte, létrejött egy mozgalom, a ,,Pugwash Conferences on Science and World Affairs”, amelynek ma sincs állandó tagsága. Az ügyeket egy 26 tagú tanács viszi, ügyvezető bizottsággal és elnökkel, valamint főtitkárral. A tagokat a világ nyugati és keleti, továbbá fejlett és fejlődő részéből és a legkülönbözőbb szakmákból választja a tanács öt évre. Az egyes rendezvényeken azok vesznek részt, akik szaktudásuk, érdeklődésük, tekintélyük és az adott összejövetel témájának megfelelő meghívást kapnak. A résztvevők nem képviselnek senkit (országot vagy szervezetet), csak saját nézeteiket fejtik ki.

új kor küszöbe

A Manifestónak két alapvető gondolata van. Az egyik, hogy ha nem akarjuk az emberiség pusztulását, tudomásul kell vennünk, hogy új kor küszöbére érkeztünk. Olyan új korba, ahol a fegyverek annyira „tökéletesedtek”, hogy velük már nemcsak az ellenséget, hanem magunkat és az emberiség többi részét is megsemmisíthetjük, lehetetlenné tehetjük számukra a Földön az életet. Korábban a fegyverek tökéletesítésével egyre ,,eredményesebben” tudtuk más embertársainkat kiirtani. Az erőszak ma az emberiség pusztulásához vezethet. Modern nukleáris háborút nem lehet megnyerni, a vitás kérdéseket nem erőszakkal kell tisztázni. A nukleáris fegyverek és – ma már biztosan hozzátehetjük – más tudományos technikai fegyverek kifejlesztése – nem biztonságunkat, hanem veszélyeztetettségünket növeli. Korábban féltünk az ellenségtől, ma közös ellenségünk a háború maga.

Új gondolkodásmódra van tehát szükség – ez a másik fő gondolatkör, amivel a Manifesto foglalkozik. Ezt az új gondolkodásmódot globális szemléletnek, emberiségben gondolkodásnak nevezhetnénk. ,,Mi most nem mint ennek vagy annak a nemzetnek, kontinensnek vagy hitnek a képviselői beszélünk, hanem mint emberi lények, az emberi nem tagjai, akiknek további léte vált kétségessé”. ,,Mint emberi lények fordulunk emberi lényekhez: ne felejtsétek el, hogy emberek vagytok, és a többit felejtsétek el!”. A „többit”, vagyis a sok mindent, amiben mások vagyunk, ami elválaszt bennünket, mert az mind másodlagos ahhoz képest, hogy élni akarunk, és emberi életet akarunk élni. Ma még tisztábban látjuk, mint a Manifesto megírása idején, hogy a globális probléma megoldása mennyire az emberiség közös erőfeszítését igényli. Tudnunk kell, hogy az emberi történelemnek olyan szakaszába jutottunk, amikor csak ez a magatartás mentheti meg világunkat. Nem elég „csak” az atomháborúról lemondani. A családban, a szomszédok között, egyéni életünkben kell kezdenünk a „másság” elfogadását, erre kell neveljen az óvoda, az iskola is.

Reménytelen?

A küzdelem talán nem reménytelen. A történelem folyamán háborúkat főleg két okból viseltek. Az egyik: a megélhetés. Ma azonban a tudomány és az ennek fejlődéséből táplálkozó technika, ha nem pazarolunk esztelenül, mindenkinek emberhez méltó megélhetést tud biztosítani a Földön. A másik ok: a hatalomvágy, a másik fölötti uralkodás, az a vágy, hogy másokra rákényszerítsük akaratunkat. A modern háború azonban nem alkalmas erre, hiszen az eleve mindkét fél pusztulásához vezet. Korunkban a háború értelmetlenné vált. De hát csak az értelem mozgatja a világot?

végigélte a zsidóüldözést

Szokás a természettudományokat vádolni a veszélyekért, amelyekkel az emberiségnek ma szembe kell néznie. Kétségtelen, hogy az új, az emberiséget pusztulással fenyegető fegyverek létrehozását a tudomány fejlődése tette lehetővé. Az is kétségtelen azonban, hogy ugyanaz a fejlődés tenné lehetővé az éhezés és nyomor kiküszöbölését. És amikor a természettudomány fejlődése által keltett veszélyekről beszélünk) nem szabad elfelejtkeznünk a humán tudományok és a művészetek felelősségéről sem. Keserűen hangzik, de igaz, hogy a nagy háborúk, a nagy mészárlások mindig nagy és nemesnek látszó célokra hivatkoztak. Az ,,ideológia” a „legigazibb” fegyver, amely a materiális fegyverek mögött áll, és a fegyvereket működtető embereket mozgatja. Sajnos, lehet gyűlöletre (faji, vallási, osztálygyűlöletre) is nevelni. E sorok írója még tízéves sem volt, amikor az elemi iskolában (a különben nagyon jó és sok nemesre oktató elemi iskolában) olyan nótát tanult, amelyben arról volt szó, hogy Horthy Miklós „lova lába habot ver az oláh piros vérében”, majd végigélte a zsidóüldözést, amikor a zsidó csak „büdös zsidó” lehetett, és nem számított embernek. Alig néhány év múlva a katonai gyakorlótéren a „kapitalista mellalakra” lőttünk, és nótánk, amelyikre meneteltünk, arról szólt, hogy a magyar honvédek „hideg téli éjszakában jugóra (azaz emberre) vadásznak”. Különös keveréke ez a faji és az osztálygyűlöletnek. Így értjük meg igazán a „Manifesto” már idézett felszólítását: „ne felejtsd, hogy ember vagy, és a többit felejtsd el”.

A tudomány és technika végül csak a lehetőségeket teremti meg a tömegpusztító fegyvereknek. A fegyverek felhasználását a gyűlölet, a félelem, a hatalomvágy, a gondosan felépített és propagált ellenségkép okozza. A vélt vagy valóságos ellenfelet addig kell „feketíteni”, amíg az már nem is embernek látszik, hanem csak elpusztítandó „fenevadnak”.

Hihetetlenül nagy a szerepe a filmnek vagy a televíziónak. Szabó István mondta, hogy egy ülésteremről lehet olyan filmet csinálni, amely élénk vitát mutat, a valóban lelkes közönséget, de a beállítástól, a képsorok válogatásától függően azt sem nehéz demonstrálni – ugyanott, ugyanakkor –, hogy álmatag, érdektelen volt az egész összejövetel. Ez fokozható a narrátor szövegével, a hangsúlyokkal, a beszéd tónusával, a hangszínnel és az aláfestő zenével. És az egészben az a legfélelmetesebb, hogy azt, aki akár az egyik, akár a másik változatot látta, nagyon nehéz meggyőzni a valóságról, hiszen „saját szemével” látta, „saját fülével” hallotta, neki ne beszéljenek. A legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy manipulálják vagy legalábbis manipulálhatják.

A művészetek és így a képernyő lehetőségei szuggerálhatják a gyűlöletet, hangolhatnak a más felfogású, fajú stb. emberek ellen, izgathatnak az egészséges tudományfejlődés ellen, és így késleltethetik, megakadályozhatják a globális problémák megoldását, de serkenthetnek emberséges gondolkodásra, a más nézet és nemzet tiszteletben tartására, a „másság” elfogadására, tolerálására.

Korunk kihívása

Egy alkalommal, amikor előadást tartottam arról, hogy milyen veszélyes fordulóponton van az emberiség, és hogy ha nem tud megváltozni, a pusztulás fenyegeti, azt kérdezték tőlem, hogy komolyan hiszek-e abban, hogy az ember alapvetően meg tud változni. Most is csak azt mondhatom, amit akkor: a változás szükségességének felismerése és végrehajtása az egyetlen esélye az emberiségnek a fennmaradásra. Ez korunk kihívása, amelyre pozitívan kell válaszolnunk.

valamilyen cél vezérelt

El kell dönteni, hogy hova is kerüljön az emberi élet súlypontja, hol és miben keresse az ember élete boldogságát. Nyilvánvaló, hogy az anyagi javakban dúskálás és a pazarlás nemcsak csömörhöz, életuntsághoz, az élet kiüresedéséhez, esetleg droghoz vezet, de paradox módon ennek az életmódnak a féltéséhez is, végső soron erőszakhoz és háborúhoz. Frankel, a haláltáborokat is megjárt pszichiáter azt írja tapasztalatairól, hogy a táborok poklában azok tudtak emberek maradni, akiket valamilyen cél vezérelt (minél magasabb cél, annál inkább megállták helyüket), akik feladatnak tekintették az életet. Emberhez méltó feladat pedig van elég ma is a Földön, ezek közül kiemelkednek azok, amelyek a korunk kihívásaira adott válaszokat jelentik, s talán a másik ember felé fordulásnál kezdődnek, és a globális távlatok felé mutatnak.

Mit jelent a haladás az emberiség és a társadalom számára? Kamba Chowdhry – Gandhi nyomán – így fogalmaz: ,,… a fejlődés nem csupán gazdaság vagy technológia vagy szociális kérdés, hanem morális erő, amelyik nem fogadja el a nyomort, nem fogadja el a növekvő különbséget gazdag és szegény között, és nem fogadja el a természeti erőforrások kizsákmányolását”.

kép | unsplash.com