PILINSZKY JÁNOS VERSÉRŐL
1991 tavasz
IN MEMORIAM N. N.
Te férfiaknál férfiabb,
te bátraknál is bátrabb,
legalább szégyelted magad
megadni a halálnak?
Az esztelenül gyönyörű
és kőszivüre égett,
hogy roppant meg a súly alatt
gyönyörű szüzességed?
Valamikor, te nyomorúlt,
még hitted a szerelmet!
Most élősdiek seregét
etetheti a tested.
Kit nem vigasztalt senki se,
most betömi a szádat,
a magányosan zokogót
a tömeges gyalázat.
Elterülve a többiek
földes-agyagos ágyán,
közösködőn és mocskosan,
velőtrázón paráznán
soha se lettél volna több,
mint férgek között féreg?
S nem csupán itt, a föld alatt
veszett el vad szemérmed?
Te életfogytig lázadó,
valóban ennyi volnál,
nem több a csontig élvező,
levetkező halottnál?
Saját végeddel kérdelek:
a gőggel égő évek,
az olthatatlan büszkeség,
ha végül úgy se véd meg,
az egész életünk mit ér?
Szólj, rovarok arája,
ha öröklétre születünk,
mért halunk meg hiába?
Ez a vers 1947-ben, a Magyarok című folyóiratban Emily Brontë emlékére címmel jelent meg, s bennem azóta is így él. Brontë életet-halált egymásba lobbantó pátosza csap ki belőle; tűz, melyet az ő regényének és személyiségének forrósága táplált; szenvedélyének izzása, melynek Pilinszky tükörképet tartott, s mert a szenvedély ragályos, mint a láz, felszakítja a lélek gátjait, nem tudjuk, hogy a szerelem, mely a költő számára e halott leány megszólításában vált kimondhatóvá, a múlt századi írónő vagy egy eleven személy kísértetének szól-e. A versben a szellemileg és fizikailag megfoghatatlan, a lélek és a test számára elérhetetlen vágy egyesült. Éppen a cím látszólagos elidegenítettsége engedte meg a költőnek azt, hogy egyik legszemélyesebben kitárulkozó versét írja meg. Olyan lélegzet-elállítóan vad indulatok, olyan vak és reménytelen szenvedélyek légörvényébe sodor magával, melyekbe lemerülve mindörökre érzelmi közösségbe kerülünk vele; a szenvedésnek ezek a mélységei egész költészetét, annak későbbi, nehezen érthető részét is hitelesítik számunkra.
mindörökre fogva tart
Mert e hármas összefonódásba (a költő, a vers jelképes és valóságos címzettje közé) feltétlenül bekapcsolódik az olvasó, s a négyes, mitikus ábra, csavarulataival és indáival, az egymáson áthajló ívek összefonódásaival mindörökre fogva tartja – miként a vers is csupa csavarulat, csupa indázás, paradoxonok sora, melyek spirálszerűen ismétlődnek, újabb és újabb mélységekben és magasságokban, s nem tudjuk, hogy az út föntről le, vagy lentről fölfelé vezet, mert a tehetetlenség eme poklában csak út van, de cél nincs, csak labirintus, melynek sötétjében egyre bonyolultabbá válnak a minták. Az élet és a halál hiábavalósága összefonódik, egy hangon szólal meg a tragikus vele-érzés fájdalma és a torokszorító, gyilkos indulat dühe. A halálnál is megalázóbb szenvedélyben fuldoklunk.