AZ ALFÖLD

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Ide járnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Oda fészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. ─

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.

A 4-es úton, Szolnok felé, Budapesttől 45 kilométernyire az út baloldalán homokdombok között földút vezet egy lapályos mélyedéshez; az ezt határoló löszfal hatalmas gyurgyalag telepet rejt. Egyszer azt hallottam, hogy a gyurgyalag Magyarország legszebb madara – valóban sohasem láttam ennél szebbet. Háta vörös és sárga, farktollai, melle és hasa kékeszöld, torka aranyszínű. Az alatt a mintegy tizenkét év alatt, amikor hétről hétre megtettük az utat Budapesttől a Tiszáig, mindig ünnepet jelentett, ha sikerült egy-egy példányt az országút mellett megpillantanom.

Oly kétségbeesetten vágyódtam mindarra, ami ünnep, ami más, mint a megszokott, hogy azt, ami a mindennapokat ünneppé avatta, sokszor észre sem vettem. Bizony, az én lelkem nem volt elég szabad, elég erős, nem volt eléggé sas-lélek ahhoz, hogy ne a vadregényes sziklák közé vágyódjam, hegyormok és meredélyes lankák erdei közé: sokáig tartott, amíg megtanultam az alföld szépségét értékelni. Most már ismerem a színek és a párák végtelen változatosságát, mely évszakok, napszakok forgásával sohasem ismétli önmagát, a forró levegő vizet utánzó remegését az út felett; a tél zord és fenséges lepleit; az őszi fákon ülő esőcseppek lélekbe markoló mélabúját. Belém költözött ez a táj, hétről hétre, és évről évre közelebb került hozzám; mind szabadabban mozdult benne lelkem és képzeletem.

Az a heti kétszer százhuszonöt kilométer gondolatokkal, dallamfoszlányokkal, megírandó versek kósza soraival, jól ismert, szeretett költeményeim részleteivel zsúfolódott: máig is eleven bennem az, ahogyan az út egyes részleteihez kapcsolódtak. Így szólalt meg bennem, mindig a negyvenötödik kilométer közelében Az alföldnek az a négy sora, melynek csodálatosan mozgalmas, kimerevedő képe, feszített ritmusa a szabadság és az önként vállalt kötöttség örök példája:

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

Tizennégy év feszültsége és szépsége, életem felszárnyalása és lehullása szól hozzám ezekben a sorokban – olyan szívfájdító villanással, mint a gyurgyalagok suhanása.

kép | vecteezy.com