JÓZSEF ATTILA VERSÉRŐL

(TEHERVONATOK TOLATNAK…)

Tehervonatok tolatnak,
a méla csörömpölés
könnyű bilincseket rak
a néma tájra.

Oly könnyen száll a hold,
mint a fölszabadult.

A megtört kövek
önnön árnyukon fekszenek,
csillognak
maguknak,
úgy a helyükön vannak,
mint még soha.

Milyen óriás éjszaka
szilánkja ez a súlyos éj,
mely úgy hull le ránk,
mint a porra a vasszilánk?

Napszülte vágy!
Ha majd árnyat fogad az ágy,
abban az egész éjben
is ébren
maradnál?

A verset az Akadémiai Kiadó 1952-es kiadása (szerk.: Waldapfel Imre és Szabolcsi Miklós) alapján közöljük. Tesszük ezt annak ellenére, hogy mind a szerkesztők, mind magam Stoll Béla kritikai kiadását fogadjuk el hitelesnek. Bennem azonban kora ifjúságom óta a versnek ez a változata él, ez indította meg József Attila költészetéről tovább szőtt gondolataimat; életem társa ez a változat volt.

Mindig téli versnek éreztem, s mindig a Téli éjszaka változatának, még inkább vázlatának. Azért-e, mert abban is – mint külön kis téli éj, / egy tehervonat a síkságra ér, s A teherkocsik fagyos tetején, / mint kis egérke, surran át a fény / a téli éjszaka fénye.? Nem csak ezért, és nem is csak azért, mert itt: a méla csörömpölés / könnyű bilincseket rak / a néma tájra — ott pedig: Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc / volna harang / s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz. Még sorolhatnám a példákat; nem teszem – nem a felszín, a szavak, a képek összecsendülése a fontos, hanem ennél sokkal mélyebben az, amit József Attila legélesebben a téli hideg súlyában lát meg, s tán sehol olyan határozottan ki nem mondja, mint ebben a két versben: a dolgok viszonya önmagukhoz. A dolgok viszonya önnön létezésükhöz. A van és a lét kapcsolata.

Úgy is mondhatnám, hogy a vers témája a világ önazonossága. Az, amit Heidegger Vincent van Gogh Parasztcipők című festményéről így fogalmaz meg: Egy létező, egy pár parasztcipő a műben jut odáig, hogy létének világosába álljon. A létező léte látszatának állandóságába jut. Így ez volna tehát a művészet lényege: a létező igazságának magát-mőködésbe-hozó maga-megvalósító magát-művé-változtatása.

Csakhogy Heidegger ott egy látványról beszél, ami, mint minden festmény, egyértelműen eldöntöttnek hat. Belül, a néző pillantása mélyén változhatatlannak, az anyag egy pillanatának (a lefestett tárgy egy pillanatának csakúgy, mint a mindig-újra ránézés mindig első és egyetlen pillanatának) – se különös, nem-mozduló idő-viszony következtében nem is illeszthető az idő fogalmába. József Attila e versének, akár a Téli éjszakának egymás között elmozduló rétegei vannak, s ezek a mozgás, a köztük lévő levegő áramlásának érzetét keltik. A Tehervonatok tolatnak még József Attilánál is szokatlan belső kettőzöttségre épül – mindaz, amivel a dolgok önazonosságát akarja kifejezni, a jelenségek kettős szintjének viszonyában testesül meg. Mondhatjuk úgy is, a világ nyelvére lefordítva, hogy a könnyű és a nehéz metaforikus viszonyában.

a formák bilincsébe veri

Különneműségek állanak itt szemben egymással, s mi annak az illúziónak jegyében szemléljük őket, hogy ellentéteket – a létezés ellentéteit – látjuk. Mintha a csörömpölés a súllyal állna szemben – hiszen könnyű bilincsekről van itt szó – holott, ugyanekkor, néma tájról is, és a csörömpölés valóban a formák bilincsébe veri a némát, a diffúzan szétfolyót. S mégis: a méla (tétova, tán céltalan) csörömpölés milyen felszínesnek hat a néma táj mélységéhez képest. Felszínesnek és felszíninek – valahol rajta van, kívül, tán felette is, mint a következő kétsoros versszakban a súlyos föld felett a könnyű és szabad hold.

S aztán újra lent, újra a föld közegében, pontosabban újra a föld felszínén. József Attila költészetének egyik legszebb képe: A megtört kövek / önnön árnyukon fekszenek. Mérhetetlen mélységű jelentés: az árnyék a hold árnyéka, a vers vitathatatlanul éjszakai. A kő, vagyis a megtört lét sötét, és a kiterjedését pontosan formázó még mélyebb sötéten fekszik – mintegy önmaga létfeltételének, a dolgok előre kijelölt helyének sötét alapján; árnyékon, mely nem más, mint a fénynek és a sötétnek interferenciája, hullámzása, tán játéka. Ez az árnyék azonban láthatatlan, mert valójában nem szín, nem sötétség, hanem a földfelszín eltakartsága; az árnyék és az árnyékot adó elfedi egymást; e helyen ugyanazzá válik. Talán nagyon keveset kell extrapolálnunk ahhoz, hogy azt mondhassuk: a tárgy (a létező) és látványa válik ketté ahhoz, hogy újra összetalálkozzék. Végleges és megbonthatatlan kapcsolatban – de ez örökös egységben megőrizve a világ örökös különneműségét, a valóság és a jelenség megkülönböztethetőségét.

Olyan kérdés ez, mely József Attilát korai fiatalságától erősen, igen erősen foglalkoztatta. Valószínű, hogy elsősorban költői világlátásának, a létérzékelésnek, és csak másodlagosan spekulatív filozófiájának síkján. Nagyjában ugyanezt a tartalmat, a dolgok önmagukkal átjártságát fejezi ki az Óda e nagyon fontos sora: Lényed ott minden lényeget kitölt. És ehhez nagyon hasonlót, vele szoros rokonságban állót a Téli éjszaka:

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Ez a versrészlet még rejtélyesebb, és még mélyebb, súlyosabb az előzőnél. Hiszen ezek az egyre nehezebb tagok és szerszámok a létezésből a másik hazába tartanak, a lét és a nemlét koegzisztenciájának súlyosságát hordják. Mintha a föld gravitációjánál létezne egy fontosabb, valóságosabb tömegvonzás, mely a dolgok fizikai valóságánál mélyebb valójukra érvényes. Mindez azonban csak a versben megláttatott optikai átvilágítás során lesz átélhetővé: az árnyékot a holdfény hozza létre, a földi éjt a nála óriásibb éjszaka. És ezt az ontológiai törvényszerűséget átszínezi a varázs, melyet aligha láthatunk másnak, mint a hangulat vagy az érzelem felgyújtotta pillanat izzásának:

úgy a helyükön vannak
mint még soha.

Mert az a súlyos éj különbözik a többitől. Ez a most meglátott óriás éjszaka szilánkja – még súlyosabb és még fenségesebb, mint a Téli éjszaka képe: Milyen vitrinben csillognak / ily téli éjszakák? Mintha a dolgok középpontjába hatolva a föld középpontjából hirtelen fölemelkednénk, s e mélypontot elérve a mindenség teljessége záródna körénk. Eddig a földmélyből felszálló magasság; a legmélyre éréssel hirtelen megfordulnak az irányok: eddig ami fent volt (a tehervonatok csörömpölése, a hold, még a megtört kövek is), könnyűek voltak, s helyük a földön, a földben, nehéz. Most az a kinti, az a mindent beborító óriási éjszaka a nehéz, annak egyetlen szilánkja hull, szinte elviselhetetlen súllyal a világ porára. Ellentmondást találnánk-e a vers képi koherenciájában, ezért, a fent és a lent súlyosságának felcseréléséért? Íme a képi homogenitás bizonyítéka: önnön árnyukon fekszenek – mint a porra a vasszilánk. A föntről leereszkedő megtalálja helyét a vilgában, s betölti azt a helyet, mely eleve neki rendeltetett. A dolgok és a jelenségek összetartoznak – nem a világnak, hanem a létezésnek kimodhatatlan egységét alkotják; életen és halálon túli egységét.

Mint a gyermekkori szénkupacok, csillognak a megtört kövek. Ezt a hirtelen felvillanó meglátást, a sötétség váratlan átvilágítását csak egy különleges lelkiállapot hozhatta létre. Ez József Attila gondolati költészetének, e gondolatokkal oly súlyosan átjárt költészetnek sajátsága: a diffúz és szavakba alig önthető érzelem a szavakba tördelés, a hirtelen megvilágítottság állapotában kitágul és világérzéssé, a világ érzékelésének kifejezésévé differenciálódik. Nincs olyan verse, melyben a képek, hangulatok, jelölések nyomán az érzelmi tartalom kiindulópontjára, a világérzékelés nagyon személyes ,,bevontságára” ne következtethetnénk. Ezt a sötét és éjszakai képet egyetlen meleg folt ragyogtatja fel: a festmény egyetlen, rejtett helyén csillan fel az aranypor – de ez az egyetlen cseppnyi folt elég ahhoz, hogy melegét szétsugározza, hogy fényében a fekete még sötétebbnek, a nehéz még súlyosabbnak látsszék. Napszülte vágy – ennek a sornak különleges szépségét környezetének naptalansága adja: a valóságnak az az éjszakai arculata, melyben mind a nap, mind a vágy egy másik világ jelzése. Itt: minden a helyén van; önnön árnyékán fekszik. A világ súlyos, mozdulatlan és fénytelen. A vágy mint sugárzás, mint a napból kilőtt nyíl hasít át a megmerevedett léten, egy másféle létforma küldötteként. Ha majd árnyat fogad az ágy – kit? Téged-e, akire vágyódom, s aki akkor már csak árny leszel (mintha a vers, így, ősképe lenne a Gyömrői Edithez írott kétségbeesett szerelmi költészetnek) – vagy engem, engem is, / ki vágyom, / ha másra nem, hát hogy veled legyek / s ha másutt nem, hát a halálos ágyon (… aki szeretni gyáva vagy). A kép személytelen, s talán a konkrét vonatkozás hiánya miatt a személyesnél is nosztalgikusabban szomorú. A vers (legalábbis itt közölt változata) e váratlanul előtörő, érzelmeinket megrázó képpel fejeződik be, s ez a helyzeti energia oly erős hatással sugárzik tovább, hogy hosszas kicsengésével azt szuggerálja, mintha e vers lényegét e néhány soros kérdés hordozná.

végső sóhaj

Dehát mi is magának e néhány sornak a lényege? Kérdés-e arról, hogy örök életű-e az emberi érzelem? Vagy, pontosabban, ez a rejtélyes érzelem, s vágy: jelenlét a nem-jelenlétben, a van és a nincs koegzisztenciájának paradoxiája, éppen úgy, mint ahogyan paradoxia ébrenléte az egész éj-ben, s talán a napszülte vágy másneműsége is paradoxia a fizikailag-metafizikailag önmaga súlyával kitöltött világban. E dermedt-merev, e világérzékelés és nem érzelmeket kifejező versben vajon nem paradoxia-e ez a végső sóhaj, a lemondás és lemondáson túli remény: nem a beteljesülésnek, hanem a vágy öröklétének reménye? A vágy nem ellentéte a mozdulatlanságnak – nem mozgás, hanem irány; mozdulás, de lét másféle, más tér és időfogalommal rendelkező tartományban. A Tehervonatok tolatnak megrendítően, tán, ha hatásából indulunk ki, nem túlzás azt állítanunk, hogy iszonyatosan konkrét, a létezés megvalósulását kinyilatkoztató költemény, tökéletesen kitöltött terét azonban átjárja az érzelem megfoghatatlanul másféle anyaga. Mint a világot az éjszaka, és az éjszakát a tél.

kép | shutterstock.com