GOMBOSSZOKNYA, FÉNYKÉPEK, SZIGETEK
2003 március
Sokat tűnődöm azon, vajon az öregség az emlékezés vagy a felejtés időszaka-e? Lassanként befelé fordul az ember figyelme és megelevenedik a múlt: csakhogy nem mint elsüllyedt, tengerfenéki táj, hanem egy új földrész derengő messzesége. A múlt, az akkor véletlennek tűnő, mindennapi tettek éppen úgy, mint azok az örömök, amelyeket felejthetetlennek hittünk (egy mosoly, egy szemvillanás, egy-egy apró, szinte végtelennek tűnő boldogságot hozó ajándék, a karácsonyfa mögé rejtett, csak későbben észrevett nyolcliteres kukta, az ágyazáskor megtalált, fehérnemű közé rejtett táska, a párna alól előhúzott kölnivíz – és még annyi más, legelsőbb talán a minden februári, zsebből előhúzott hóvirág), a valóságból a szimbólumok világába lépnek át. Körvonalak képződnek: ezek az ajándékok úgy világítanak, mint lámpák a lassan leszálló homályban, a fény szigetei az élet lassan árnyékká váló elsötétedésében. A semmibe süllyedő sötétben, amelyből csak ezek a szigetek emelkednek ki, mindaz, ami körülvette őket, a mindennapok árapályának örökös mormogása, a jóban-rosszban egyaránt hullámzó ritmus elcsöndesülőben van. Ami megmaradt, már elvesztette valóságjellegét, a színek, árnyalatok, szagok – a hangulat, az érzések, öröm és szorongás auráját.
utálattal viselt
Ma reggel öltözködés közben hirtelen eszembe jutott a felgombolós szoknya, amit a mai fiatalok már nem ismernek, és ami megkeserítette fiatalságunk éveit. A minden gimnáziumban kötelező „formaruha”, a kinőtt, csíkos blúzok és a kislány-derekakon a blúzra gombolt sötétkék rakott szoknya. Simonyi Imre írja egyik versében: az a rakott szoknya… ki tudja már, hogy neki mit jelentett, mit is jelenthetett ez az utálattal viselt, mára azonban felragyogó ruhadarab. Ki érti, mit jelent Németh László Égető Eszterében a „zöldmackós szerelők” kifejezés hihetetlen érzékletessége?
Nem szeretem a fényképeket, különösen nem a családtagokról készült portrékat. Mert képesek lassan-lassan az igazi arcot helyettesíteni, elfoglalják helyüket. Akikkel igazán, testünk és lelkünk öntudatlan meghittségével, az együttélés folytonosan változó jelen idejében, hosszú-hosszú éveket töltöttünk, körvonalakká. merevednek. Az arc, a táj, a színhely régen elvesztette számba vehetetlen és leírhatatlan komplexitását: megmaradt, egyre elmosódottabban, mint egy sziget a még derengő, a tengerre lassan leszálló sötétben. Van-e akkor is, ha már senki sem látja?