AZ UTOLSÓ VERSEKBŐL
2000 április
A gyermekkor szigetein a lila-sárga
órák extázisa. A mindennél nagyobb
fájdalom, bűn. A hányszor végtelen
ellentét most oltja ki önmagát.
Egy kesztyű, mint örökre megmaradt
emberi mozdulat – egy ingujj, mint „egy véres
leszakadt kar darabjai” – egy ágy,
mint évtizedeken át használt koporsó.
Hogy gondolhatunk arra, ami nincs?
A semmi hogy foncsorozza tükörré
lelkünk átlátszó üvegét? Hogyan
lehet az átlátszóból látható?
A virágözönből egyetlenegy
rózsa ráfagyott az összefonódott
tüskerácsra. Hóban, fagyban, viharban
piroslik önmaga kísértete.
A virágözönből egyetlenegy
rózsa rátapadt az eleven ágból
vasráccsá változott csipkebokorra.
Lángolásból szégyenné változott.
Kórházi csend látogatás után.
Az ottmaradók kihűlő magánya.
„Még azt el kellett volna mondani” –
aztán a legyintés: most már hiába.