AZ ÖREG ÉRTELMISÉGI
1994 október
Az öreg értelmiségi megaláztatása bizonyos, hogy nem rosszabb, mint másoké — csak másképpen rossz és másképpen megalázó. Nagyobb lenne-e a törés az aktív és a nyugdíjas évek között? Bizonyos értelemben nem — hiszen megmarad, ami az értelmiségi életét betöltötte: a gondolkozás, figyelem, a folytonos regisztrálás állapota. Mégis — az életmód megváltozásával az érdeklődés formája is megváltozik. Az orvos nem rendelhet otthon, s ha néha, egy-egy tanácsért még felkeresik, egészen más ez, mint a rendszeres, kötött kórházi munka. Érdekelje továbbra is szakterülete, önképzése egyre szakadozottabbá válik, a problémák, ha nem konkrét kérdések során kell foglalkozni velük, lassan mind többet veszítenek feszültségükből. Az idő, mely eddig legfontosabb szervezője volt életének, elveszti kiemelt jelentőségét. Nem válik üressé — de még azoknál is átalakul, akik továbbra is rendszeresen beosztják, s azoknál is, akik továbbra is határidőkhöz kötött munkával töltik ki. Az öreg értelmiségi, még ha körülveszi is néhány tanítványa, elkerülhetetlenül elmagányosodik — mert a találkozások, a munka hétköznapjainak rutinja szűnik meg, a nem akartan létrejövő együttlétek, a tanításnak azok a formái, amelyek szándéktalanok voltak, nem az előadások, hanem a véletlenül odavetett megjegyzések. Az öreg értelmiségi közege kihűl és kiürül, mert sokkal kevesebbet tanulhat tanítványaitól kérdéseikből, érdeklődésük irányaiból. Biztos, hogy most is sok mindent jobban tud náluk — de a szellemi izgalomnak az az ártatlansága, tisztasága, mely inspirációjának egyik forrása volt, eltávolodik. Nemcsak a megbecsülés és a megérdemelt vezetői szerep hiányzik, hanem a felelősség, mely értelmiségi létének lényege volt. Erőltetnie kell, ami eddig életeleme volt, viselkedésének kultúráját. Eddig el sem tudta képzelni, hogy megadja magát a betegségnek — hogyan is lett volna ideje hozzá? Most sem akarja; de most legyőzi fáradtsága, legyőzi saját teste, amelynek eddig oly magabiztosan parancsolt.
arra kényszeríti, hogy a pénzre gondoljon
És az átlagos értelmiségi elszegényedik. Azoknak, akik az utóbbi két-három évben mentek (vagy akiket mostanában küldtek) nyugdíjba, olyan rendelkezés szerint számolták ki járandóságukat, mely az utóbbi évek egyik legnagyobb igazságtalansága. Ez pedig nemcsak azért szomorú, mert az idős értelmiségi már nem mehet színházba, hangversenyre, nem vehet könyvet, nem engedhet meg magának egy-egy érdekes külföldi utat — mindezeken valamiképpen túl van már, vannak lemezei, van könyvtára, egyet s mást már látott is a világból. Szegénysége mindenekelőtt azért olyan fájdalmas, mert arra kényszeríti, hogy a pénzre gondoljon, és arra, hogy féljen a betegségtől és a magánytól. Vannak a léleknek olyan szenvedései, melyek pénzzel többé-kevésbé enyhíthetők; a nehezen mozgó öregembernek lassanként már a telefonbeszélgetésekről is le kell mondania.
Mindezeken túl egy még sokkal fájdalmasabb terhet is hordoz: látja a világot, melyet lassan elhagyni kényszerül, látja a jövőjét, a mostani fiatalok öregségét, az elszigetelődést, melynek a saját elmagányosodása csak halvány, és még nem is végleges, de már fenyegető előjele. Az idős értelmiségi már nem kezdené újra, és már folytatni sem akarja azt az életet, melyért annyit tett fiatal korában. Tudja, hogy saját sorsa-halála csakúgy, mint a világé, megválthatatlan.