Beney Zsuzsa

A BELSŐ RUHATÁR…

1999 július

A BELSŐ RUHATÁR…

A téli vagy az őszi. Lehet, hogy a kora tavaszi, amikor a szélhordta esőcseppektől még gőzölögnek a kabátok. Be, a kabátok mögé, közöttük átfurakodva. Jobbról vastag, kék, bolyhos télikabát, alighanem magas, tán vékony férfi viselheti. Láttam már ilyen kabátot, azt is meg tudnám mondani, hogy hány esztendeje. Mintha lógott volna már valami ilyesmi a saját előszobám fogasán is. Emlékszem-e a szagára? Nem, bolyhossága is az érdességet és nem a puhaságot hozza vissza ujjaim tapintótestecskéibe. Futó érzés, nem tudnám megmondani, sokszor vagy kevésszer tapintottam-e? Beljebb, az összetolt fogassorok között, hirtelen rálelek egy biztosan ismerős, kemény, zizegő, selymes felszínű kabátra. Szinte ráírták az évszámot, amikor tömegesen gyártották ezeket a merev, ember nélkül is megálló műanyagokat, síkos felszínük vastagon bélelt. Meleg anyag volt? Lehet-e meleg az, ami ilyen kemény, ilyen földönálló? Lehet-e valakit ebbe a kabátba beleölelni, szoríthat-e magához valakit is az, aki ilyen ruhadarabot visel? A kabát belsejéből, mint szélfúvás, annak a hiánya, aki melegségével betöltötte. Nem a kabát volt meleg, hanem aki a kabátot is képes volt átmelegíteni, akinek melege átsütött a kemény anyagon.

düledező sírok

A belső ruhatár… A halottak levetett, elkallódott, elveszett, elfelejtett ruhái. Hová lettek? Hol van ez a ruhatár, az elveszett életek ruhatára? Hol van az a kulikabát, az összehajtogatott élet, és hol van maga Mándy, akit papírlapok közé hajtogattak, és nem maradt belőle más, mint a papír fehérsége és a fekete betűk? Jelek, ábrák, és milyen kevesen vannak, akik jelentését megértik… Temető-e ez a ruhatár, a lengő kabátok düledező sírok talán, és kik járnak ide, a beomlott ház egykori cukrászdájába, a valahai moziba, és kik emlékeznek e sírhantok viselőire, a kabátbelsők emberszagára? Hogyan is emlékeznének, ha sohasem jártak ezekbe a régen bezárt cukrászdákba, ahol az egykori narancstorta ugyanaz volt, mint az egykori szerelem, egy anyagból az ehető és az érezhető? Ha egyáltalán gondoltunk arra, hogy mi az az érzés, és nem csak éreztünk, úgy, ahogyan ma már csak az emlékek elevenségét érezzük?

Mi az emlék? Ruhatár-e, ahol örök rendben-rendetlenségben imbolyognak a régen halottak kabátjai, és ahol bennünket, míg a saját kabátunkat levesszük, elkap az a forró-hideg érzés, érzés és az érzések emléke, olyan különleges állapot, amikor a levett kabáttal egyszerre vetjük le önmagunkat, és vesszük fel újra, mintha az ő bőrükbe burkolóznánk. Azokba az egykori testekbe, akik körülöleltek és melegítettek bennünket, mintha a saját testünk lett volna az a másik, és mintha az ő levetett holmijukban mi magunk semmisültünk volna meg, tudva és látva az ő és a saját megsemmisülésünket.

Mi ez az őszi, téli, netán kora tavaszi ruhatár, kik lógnak ezeken a fogasokon? Csak azok-e, akiket szerettünk – de vajon megismerjük-e még levetett testüket és a levetett lelkeket, akik az idő különböző rétegeiben hevernek egyre mélyebbre temetve újabb és újabb ruhahalmok alatt? Fájdalom és öröm keveréke, szinte lázas öröm és a bőrön is átütő érzékenység, minden mozdulat fájdalma az is, a nem tudom, ki akasztotta valaha a belső ruhatárba – és saját életkorom kusza gyönyörűsége, ha felvillan egy-egy régen eltemetett emlék.

vecteezy sustainable fashion with clothing made from recycled 48765155

Volt-e értelme mindannak, amit átéltem, marad-e valami a régi szerelmek nyomán – nem a pohár alján maradt cseppekre gondolok, hanem arra a mély közösségre, ami valaha összeolvasztott két testet és két lelket úgy, hogy mindkettőnk valamennyi mozdulatában vele mozdult a másik is. Hogyan lehetett túlélni azt a szétvágatást, aminek nem voltak és nem lehetnek határai, ami után ugyanaz maradt a valahai egység és a végleges, csontokat és sejteket kiüresítő, égető hiány – aztán meg, mindennél rettenetesebben a hiány marásának elmúlása, a beletörődés, az eltompulás, a kibírás kibírhatatlansága. Ez az öntudatlan megfosztatás mindattól, ami valaha a teljesség volt, a megértésnek vagy a minden mást eltakaró szenvedélynek kettőssége.

egyre fájdalmasabban

Itt ülök a belső ruhatár fülledt melegében, folyik rólam a víz, és vacogok. A dolgok, amelyek annak idején egyértelműnek látszottak, összeolvadnak, összekuszálódnak, az együttlét elmúlhatatlannak tűnő jelene mélyen elsüllyedt az alighanem akart felejtés temetőjében. Itt-ott felmerül, felbukkan egy-egy kép, jelenet, illat, tapintás: a test emlékezése. Egyre gyakrabban, egyre fájdalmasabban és egyre kevésbé hihetően, mind nagyobb büntetéseként a felejtésnek, a lelkiismeretfurdalás kettősségében. Mégis mindegyre jobban vágyódom az emlékezés fájdalmasságára, arra, hogy ismét érezzem e kabátok páráját, a belső ruhatár meghittségét. Nem kívánkozom kijönni innét. Elfogadom öregségemet.

kép | vecteezy.com