ZOMBI
WORLD PRESS PHOTO
A lelkem én is roskadozva vittem, de sem szelíden, sem váratlanul nem ölelt át senki. Kivált nem az Isten. (Őszintén szólva, nem is utána vágyakoztam.) Lassan megszokom. Nem, ez így nem igaz, megszokni nem tudom, de lassan már nem ég a bőröm az érintés hiányától, ég viszont attól a növénytől, amelyik ott nő, az utcasarkon, kicsit följebb, és amelyiknek a levelét óvatlanul megfogtam, fogalmam sincs, miért, a goromba szőröket intő jelnek tekinthettem volna, csak hát nem tekintek én már semmit semminek. Azt se értem, mit keresek itt. Fotóriportot készíteni egy csaknem elhagyott aranyvárosról, olyan közhelyes… Aranyásás, elhagyott aranylelőhely… Romantikus klisék. Mégis erre pazarolom az ösztöndíjam, ilyen helyekre, mint ez, ilyen országokra, mint ez, miközben recseg és ropog és szakad és törik…
(El fogunk késni, ez most már nyilvánvaló. Az út másik oldalára se jutunk át estig, nemhogy az istállóig. És megint én leszek a hibás, nyilván, mindig én vagyok. Hallgathatom, hogy én sose tartom a határidőket, mindig a hülye cimboráimat szervezem be statisztálni meg kisebb szerepekre, megbízhatatlan vagyok és lusta… Gyerünk már, az ég szerelmére, ha ez a szamár így ijedezik továbbra is, valahányszor rádudál valami vérmes vadbarom, esélyünk sem marad. No, jó, ebből elég! Majd én megoldom, ha nem tudunk rákapcsolni! A testemmel tartom föl őket, a fene egye meg, nincs már idő szarakodásra, álljanak meg, engedjenek már át, hát nem látják, hogy egy kisbaba utazik az anyja ölében azon a szamárháton, vagy hogy mondják?! Sok bugris, önző tahó…! No, végre, ott az út széle, még egy nekirugaszkodás, éééééés! Megvan! Gyerünk, gyerünk, kocogjunk, ne nézzenek ilyen értetlenül, gyerünk, gyerünk, kocogjunk! Nem értik? Rendben, mutatom. Így, így. Átvergődünk ezen az árkon, aztán ott, a földúton párszáz méter, és a tanyánál is vagyunk, nincs messze, ott majd minden rendben lesz, a gyerek biztosan éhes, meg is kéne szoptatni már, majd kialkuszom rá az időt a felvétel kezdete előtt, csak haladjunk! Ott, az a fény, oda megyünk. Igen, igen, arra irányítsa azt a jószágot, be, be a kapun, az istállóba egyenesen! Megjöttünk, látja, rendező úr? Mondtam, hogy kitűnő statisztákat hozok. Nem, nem érti, mit mondanak, valami fura nyelven hablatyolnak… Nem, a gyerek feje köré nem én csináltam azt a kört… Nem, azt meg észre se vettem, hogy a fószer és a nő feje is világít, vagy sugárzik, vagy mi… De ez miért baj? Ezért nem felelnek meg? Mert glória van a fejük körül?… Igen, glória, most jutott eszembe, hogy így nevezik. Nem tudom, nincsenek papírjaik, nem tudtam szerződni velük, de szállásért elvállalják szerintem, jámbor népek… Most tényleg ezen akadnak fönn? Papírok meg glória? Pitiáner…)
üres városok utcáin
Való igaz, hogy nem érdektelen ez a csaknem üres város. Valamikor ezrek és ezrek laktak itt, most talán százak, talán annyian se. Amikor még a filmgyárnak dolgoztam, naponta mászkáltam üres városok utcáin. Hiába tudtam, hogy a homlokzatok furnérlemezből készültek, mögöttük nincs semmi, mégis úgy éreztem, mintha − én mindig könnyen éreztem úgy, mintha, a fene essen belém! Egyedül akkor voltam biztos abban, hogy itt semmiféle mintha nincsen, amikor veled találkoztam.
(Attól, hogy kiabál velem, még nem tudok másokat leakasztani itt, a semmi közepén, nagy hirtelen, ezek vannak, ezek lesznek a statiszták, vagy ma nincs forgatás! Hogy hol? Nem tudom, az előbb még itt voltak, biztosan félrevonultak szoptatni a gyereket, vagy csak elegük lett abból, hogy itt vitatkozik velem meg becsmérel… A werkfotókat kurvára nem fogom megcsinálni ezek után, oldja meg, ahogy akarja…!)
Amikor azon a forgatáson, ahová a szent családot vittem, helyesebben statisztákat a szent családot megformázni, amikor azon a forgatáson széthullott minden, a szent család szőrén-szálán eltűnt, a rendező ordítva hülyézett le, a kameramanok röhögtek rajtam, amikor azon a forgatáson el akartam húzni a fenébe, megjelentél egy kávéval, és megváltozott minden. És már nem is emlékszem, hogyan elegyedtünk beszédbe, csak arra, hogy sokáig és sokat, és másnap is, és utána mindig. Illetve hosszú ideig. (Három évig, egészen pontosan.) És három hét múlva már együtt éltünk, és te is otthagytad a forgatást, visszamentél tanulni az egyetemre, utolsó évre, véget ért a szünidő, én pedig fölcsaptam fotósnak, azaz semmi-más-csak-fotósnak, ahogy mondani szoktad, és nem értem, hogyan fogyott el minden három év alatt, miközben annyit meséltem és te annyit hallgattál, és annyit meséltél és én annyit hallgattam, és aztán mégis elapadt… minden elapadt. Az érintés, az érzelem… (Közhelyekben utazom.) A kurva életbe, de csíp ez a rohadt növény! Vagyis a nedve. Vagy a mérge, vagy nem tudom, micsodája. Mi a fenének fogtam meg? A gépet is szar tartani, szinte sistereg rajta a bőröm. Pedig az a húsbolt ott, az a hentes-kirakat, az még ebben az állapotomban is, ebben a gyászüzemben is figyelemreméltó. Előtte a három girhes, koszlott-foszlott szőrű kutya, bámulják a kirakatot, ki tudja, mikor ettek utoljára, úgy vágynak azokra a föllógatott disznó-darabokra, ahogy én vágyom az érintésedre, a hangodra, az illatodra, illetve dehogy úgy, annyira biztosan nem, hiába csorog a nyáluk, nekem is csorog, csak éppen keserű epe, lefelé a torkomon, végig marja az életem, bassza meg, kilúgoz belőlem minden jót… A három kutya nem mozdul, és akkor fölbukkan az utcasarkon az a három ember, az a három statiszta, őrület! Biztosan nem az a három, hanem három olyan. Olyan, mintha… A nő szamárháton, a férfi szakállal, a szamarat vezeti, a csecsemő a nő karjában. És ott dereng a fejük körül a fény is, a glóriára emlékeztető, amire biztosan van magyarázat, csak én nem ismerem, sosem voltam jó fizikából, de a mesélésben sem, mert az az ok, hogy mindent elmeséltem már neked, s te is nekem, nem maradt már mesélnivaló, ezért léptél tovább, mert bár másra is lehetne építkezni, nemcsak a mesékre, de innen könnyű ezen elmélkedni, te pedig nem is akarsz ilyesmiken, és ezt olyan biztosan érzem, mint semmi egyebet, és amikor elhaladnak előttem azok hárman, a statiszták, akkor nemcsak biztosan érzem, de biztosat is, a kezemen sem sajog már a bőr, a kutyák is lehasalnak, a kirakaton nincs is üveg, egy kövér kéz nyúlik elő a homályból, egy adag húst vet az ebeknek, azok hárman befordulnak a következő sarkon, a gép kiold, és én újra érzem a gyászt, a hiányt, a közhelyeket, a kliséket és a mindeneket, és már nem akarok elmenni ebből az elhagyott aranyvárosból, jó nekem ez a hőség, ez a büdös, ez a pusztulás, a kutyák már belaktak, s engedik, hogy hozzájuk érjek, érintés ez is, meleg, áramló élet, lüktet az ujjaim végén, miközben elhagy, hogy a helyére belém férjen a nyugalom.