Bene Zoltán

ÜVÖLT

[ELZÚGOTT MELLETTEM]

ÜVÖLT

Kővári bő húsz évvel azelőtt, azon az éjszakán, amelyiken a felhők fölött zümmögő gépek bombázni kezdték a határ túlsó oldalát, egy öbölről álmodott, amelynek vizét fodrozta a szél. Közben azt is látta, ahogy a pókhálók finoman rezegnek ötödik emeleti lakásának felső sarkaiban, és a bombázók zúgása egyre mélyebb és mélyebb álomba ringatta. Álmában a szélfodrozta tengervízen lebegett tovább egészen reggelig. Amikor fölébredt, az ég kéken ragyogott, és ezüstös testű gépek helyett madarak röpködtek a Nap körül.

A tenger nyugodt, csöndes felszínét, néhány méterre Kőváritól, fodrozta a szél. Az öböl körül hegyeket látott, kopár hegyoldalak ereszkedtek csaknem a partig, pusztán egy keskeny, vízszintes sávot hagytak a víz körül. A hegyoldalak derekán, szürke szalagon parányi autók futottak. Kővári elégedetten dőlt hátra a fémvázas székben, az arcát a szélnek fordította. Kortyolt egyet a kávéjából, nézelődött. Az útvesztőként szerteágazó, meghatározhatatlan formájú szálloda a háta mögött, a jobbján ormótlan apartmant-házak, balján pálmafa-sor, szemben vele az öböl túlpartja, szelíd hegyoldal. Olyan ez az öböl, akár valami nagy tó, gondolta.

utóemberek

A kaviccsal fölszórt partszakaszon pár tucatnyi ember heverészett, a kibetonozott részen harmadannyi. Utószezon, vékonypénzű utóemberek. Kővári kiitta a maradék kávét a csészéjéből. Előhalászta a telefonját: „Az öböl vizét fodrozza a szél, a bárányfelhők vemhesek, a kávé iható”. Rányomott a Küldés-gombra, cinikusan elvigyorodott. Ez kell ezeknek, kajánkodott magában, hamis giccsromantika lilásan pitymalló homályából előderengő pisla fény. Csaknem fölröhögött, álcázásul a tenyerébe temette az arcát, pár pillanatig úgy maradt, hogy csillapodjon benne a káröröm, majd sietve fizetett. Kisétált a vízhez, a betonon megvetette a lábát, előrehajolt, nézte a halrajokat. Mellette fiatal fiúk és lányok ugráltak a tengerbe, a nadrágjára víz fröccsent. Nem bosszankodott, csak legyintett, csontropogtatóan nyújtózott egyet, végül elballagott. Voltaképpen téblábolt.

shutterstock 1611821878

Elvégre ezért küldték. Téblábolni. Fölmérni a helyzetet, a lehetőségeket, az együttműködés kilátásait. Téblábolt hát és fölmért. Ezekre alkalmas a hely, gondolta, és lehetőségek is rejlenek benne. Bár nem föltétlenül éri meg. Túl sokat kellene befektetni, és nyilván sosem térülne meg. Vagy csak olyan hosszú idő alatt, ami az ő megbízói szemében fölér egy örökkévalósággal. Legyintett, beült egy kávéházba, rendelt egy jeges kávét. Végső soron nincs mit tennem, szögezte le magában, többet semmi dolgom ezen a helyen. Ennyi éppen elég volt.

A pincér kizárólag a helyiek nyelvét beszélte, Kővári hiába próbálkozott angolul és németül. Az egyik közeli asztalnál söröző, ősz hajú férfi segítette ki. Köszönetképpen biccentett felé. Az ősz hajú afelől érdeklődött, honnan jött. Kővári megmondta.

– Jártam abban az országban, mikor még tudtam járni.

Kővári végigmérte a férfit: mindkét lába tőből hiányzott. Önkéntelenül elkapta a tekintetét, zavarában az állát dörzsölte.

– A háború.

Kővári szabadkozott, hümmögött, a lábnélküli azonban csak a fejét ingatta.

– Nem kell, hogy rossz érzése legyen – mondta. – Természetes, hogy megütközik a csonkjaim láttán.

Kővári kereste a szavakat. Nem találta.

– Ebben az országban sok hozzám hasonlóba botolhat, főleg, ha északabbra megy – folytatta keserűen az ősz hajú. – Míg ki nem halnak a magamfajták, hozzánk kell szokni. Utána lehet felejteni megint.

Kővári kínjában mosolygott. A lábnélküli fölnevetett. Éles hangon, mégsem bántóan nevetett.

– Szarni rá!

Kőváriban nem is tudatosult, hogy az anyanyelvén hallja a két szót, csak a németül hangzó magyarázat hallatán döbbent rá, hogy ez történt.

– Hajdan ismertem többet is maguk közül. Együtt szolgáltunk a régi, birodalmi seregben.

Kővári bólintott, mint aki megért mindent.

shutterstock 1927934936

Percek teltek el. Kővári a távolba meredt némán, cigarettára gyújtott. Az elmúlt éjszaka jutott az eszébe.

A háta mögött elterülő szálloda labirintusának belsejében kapott szobát egy hosszú, sötét folyosó végén. Miután megvacsorázott, visszavonult. Még nem volt kedve megkezdeni a téblábolást, inkább dohányzott és a sport televíziót nézte. Talán el is szundított időnként.

Egyszerre ordításra riadt. Először azt hitte álmodik, ám csakhamar világossá vált, hogy a közvetlen közeléből jön az artikulátlan hang. Nemsokára abban is bizonyos volt, hogy a szemben lévő szoba lakója a hang forrása. A magas, szálfaegyenes öregember üvöltözött. Vacsora után összefutott vele a folyosón, küzdött nagyban az ajtózárral. Két üveg vodkát szorongatott a hóna alatt.

hangözön

Kővári egész éjjel az öregember üvöltözését hallgatta. Közben dohányzott és a sport televíziót nézte. Az öregember leginkább az anyanyelvén ordított, amiből Kővári legfeljebb a neveket vélte érteni, néha azonban németül és angolul is kiáltozott. Olyankor Kővári egyes szavakat kihámozott ugyan a tagolatlannak tűnő hangözönből, ezzel azonban még nem fejtett meg semmit, a szöveg továbbra is értelmetlen maradt. Kővári dohányzott és hallgatta hajnalig az öreget. Hajnalban elcsöndesedett minden.

Erre gondolt, miközben a kávéház teraszáról a távolba meredt, s hirtelenjében, mintha csak a fejéből, az agytekervényei közül lépett volna elő, váratlanul megjelent a kávéházi placcon a szálfatermetű vénember, és méltóságteljesen leereszkedett az egyik asztalhoz. Mintha biccentett volna felé.

– Ismeri? – kérdezte éles, már-már számon kérő hangon az ősz hajú rokkant.

– A szobámmal szemben lakik – felelte Kővári egykedvűen.

Kis szünetet tartott, miközben az orrán hosszan engedte ki a füstöt, aztán ismét szippantott egyet, és csinos kis karikákat fújt.

– Egész éjjel artikulálatlanul üvöltözött.

A lábnélküli fészkelődni kezdett a székében, feszült arcvonásai megenyhültek, merev tartása lazult. Egészen felélénkült.

– Mit üvöltött?

Kővári habozott.

– Nagyrészt nem értettem. Neveket, talán. Női neveket. Meg a félelem, ugye…

– Az jó – szögezte le szinte kedélyesen a lábatlan férfi. – Bár azt erősen sajnálom, hogy Ön nem tudott tőle aludni. Ugyanakkor annak kimondottan örülök, hogy üvölt éjjelente. Remélem, úgy vonyít, ahogy én vonyítottam, miközben a lábaimat fűrészelték!

shutterstock 1840042348

Kővári a lábnélküli férfi arcát fürkészte, aztán szálfatermetű szomszédja felé pillantott. Nem kérdezett semmit. Lehunyta a szemét, megkísérelte nem az emlékezetébe vésni sem a szálfatermetű öregember alapvetően szép, férfias vonásait, sem a hadirokkant barátságos ábrázatát. Mégis az jutott eszébe, hogy az előbbinek elhinné, hogy a cél érdekében áldozatokat kell hozni, az utóbbinak pedig azt, hogy a sarkon túl a harmadik házban megbújhat, ha szükségessé válik. Nem akarta kiszínezni az amúgy is egyértelmű képet, mégis…

Inkább a tenger felé fordította a tekintetét, inkább arra gondolt, milyen szánalmasan szűkölt, amikor elzúgott mellette – egy golyó, egy élet, egy lehetőség, egy világ… A lábatlan férfi és ősz szomszédja mellett mennyi zúghatott el, mélázott, s ők még csak nem is választhattak….

Arcát belemártotta a sóillatú szélbe. Sirályok lebegtek a levegőben, magasan a feje fölött. Szarni rá, hallotta a lábnélküli férfi hangját. Önkéntelenül rábólintott. A szél fodrozta a tenger felszínét.

kép | shutterstock.com