TEREMT, ÉS…
[Mit mondhattam akkor?]
Balogh Vilmos tanyán élt a dédnagymamájával, a kilencvenkilenc esztendős özvegy Balogh Ferencnével meg a lábasjószágokkal. Minden reggel ellátta a dédnagyanyját és a majorságot, heti háromszor gombaszakértőként tevékenykedett a környék legnagyobb piacán, ahová napsütésben, esőben, sárban, hóban egyaránt kerékpáron jutott el; a fennmaradó időben heverészett, rajzolt, a dédit gondozta, főzött, fát gyűjtött, vagy a szárnyasokkal társalgott. Tizenkét tyúk, egy kakas, hét kacsa és kilenc gyöngyös alkotta társas körét. A legfiatalabb jószág is betöltötte a tizedik életévét. Tojást régen nem tojt egyik se, amit Vilmos egy pillanatig sem bánt, mert vegán étrendet követett. Nem a divat miatt (arról tudomása sem volt), hanem szervezetének fogyatékossága okán. Valami enzimhiányban szenvedett, semmiféle állati eredetű ételt nem tudott megemészteni. Özvegy Balogh Ferencné, jóllehet ifjabb korában nagy barátja volt a tányérjában illatozó zsíros húsneműeknek, egy híján száz évesen, fogatlanul és emésztési problémákkal küzdve megelégedett a főzelékekkel. Ebédidőben, amikor dédunokájától megkapta a tányér kását, a fiatalkori bőrfarkas okozta hegektől elcsúfult arca földerült, kivillantotta vörös ínyét, és komótosan nekilátott az ételnek. Legalább egy órán keresztül evett, s Vilmos mindvégig vele maradt a konyhaasztalnál, noha ő tíz perc alatt végzett a maga porciójával. Az alapanyagokat, amelyekből eledeleik készültek, Vilmos a gombaszakértői munkáért kapta cserébe, némi pénzzel kiegészítve. A bankókon kenyeret, rajzpapírt, ceruzát és baromfieleséget vásárolt, másra nemigen költöttek; a gyógyszerekben nem bíztak, a dédinek új öltözékre emberemlékezet óta nem volt szüksége, és Vilmos is igen ritkán frissítette a ruhatárát. Télen a környékbeli erdőkből összegyűjtött fával fűtötték két vaskályhájukat, rétegesen öltözködtek és pokrócokkal tömték ki az ablakok közeit. Két rádiójukból az egyik nagy, ódon szerkezet, azon az özvegy naphosszat a Kossuthot hallgatta, unokája meg hébe-hóba a helyi adókat a viharvert Sokolon. Vilmos úgy gondolta, elégedettek lehetnek az életükkel. Dédnagymamáját réges-régen nem foglalkoztatták efféle kérdések.
Amikor egy-egy rádióműsor hatására a boldogságon tűnődött, Vilmos nehezen tudta eldönteni, vajon rajzolni szeret jobban, vagy a baromfiakkal cseverészni. Mindenesetre sosem rajzolt egyebet, csakis tyúkot, kacsát, gyöngyöst. Nagy gonddal, a legapróbb, avatatlan szemnek bizonnyal lényegtelenek tűnő részletekre is ügyelve vetette papírra a szárnyasokat. Kezdetben, jó pár évvel korábban élethűségre törekedett, később azonban szabadjára engedte a fantáziáját.
a legendák hatására
Néhány esztendeje könyvet kapott egy hálás asszonytól, mert négy gyilkos galócát kotort ki a kosarából. A kötet borítója hiányzott, a lapjai megsárgultak, megfoltosodtak, ennek ellenére használható, tehát olvasható maradt. A címoldalán ez a két szó állt: Legendás történetek. Vilmos örült az ajándéknak, gyerekkorában szerette bújni a könyveket. Az iskolában jó tanulónak számított, sűrűn látogatta az iskolai könyvtárat. Szívesen olvasgatott volna később is, ám a tanyán pusztán két könyvet forgathatott, egy ősrégi breviáriumot, amelyből kijártak a lapok és egy gombászati szakkönyvet, s mind a kettőt erősen unta már. Amióta azonban hozzájutott a Legendás történetekhez, szabad idejében gyakorta azt olvasgatta. A könyv változtatta meg a rajzait is. Igaz, nem zárható ki a véletlen egybeesés sem, mégis valószínű, hogy a legendák hatására kezdett másfajta képeket készíteni: a baromfiudvar lakóinak precíz másai helyett olyan lények jelentek meg a papíron, amelyek első pillantásra semmiben sem különböztek az eredeti állatoktól, ha azonban valaki behatóbban tanulmányozza, számos eltérésre felfigyel. Az ördög, mint általában, ezúttal is a részletekben lakozott. Az egyik rajzolt tyúk például rovarszemmel nézte a világot, a másiknak úszóhártyák nőttek a lábujjai között, a harmadik pazar színekben pompázott, akár a páva, a negyediknek koronára emlékeztető, ékkövekkel kirakott taraj ékesítette a fejét. A gyöngyösök és a kacsák hasonló metamorfózisokon estek át: úszóhártya nélküli vagy éppen karvalycsőrű gácsérok és halszemű gyöngytyúkok formálódtak a lapokon. Vilmos nem kevés büszkeséggel szemlélte alkotásait.
Egy őszi estén a Gólemről olvasott. Megbabonázta a mese, amelyben az ember, a teremtés titkát elorozva, Istenné válik. A könyv szerint a Gólem alkotója egy titokzatos szót suttogott az agyagszobor fülébe, amitől az megelevenedett. Eztán Vilmos is suttogott egy-egy szót minden rajzának. Hol ezt, hol azt. Napokon, hónapokon, éveken keresztül úgy alakította az életét, hogy minden estére elkészüljön három rajzzal. Miután a Nap lebukott a horizont mögött, mind a háromnak mondott valamit. A rajzok mindig, mindig élettelenek maradtak. Idővel Vilmos fölírta az ábécé betűit egy papírra, szétvagdosta a lapot és a betűket beledobálta régen elhalálozott dédpapája kalapjába. Esténként találomra előhúzott néhányat, hogy a véletlenszerűen kialakuló, néha értelmes, többnyire értelmetlen szavakat susmorogja rajzainak. Azok, persze, továbbra sem keltek életre.
Mikor beköszöntött a legutóbbi tél, özvegy Balogh Ferencné, Vilmos dédnagymamája, egy héttel a századik születésnapja előtt jobblétre szenderült. Unokája megsiratta és eltemettette, pénze nem lévén, az állam költségén. A temetésen kizárólag Vilmos és a sírásók lábatlankodtak a sírgödör körül. Meg a varjak, akik okos szemüket le nem vették az emberekről. Vilmos rajzain egyre gyakrabban tűntek föl varjakra jellemző tulajdonságok. Magától értetődően tyúkok, kakasok, kacsák és gyöngyösök testén.
esetlegesen összeállított szavak
Bár hiányzott a dédi, Vilmos nem kesergett, nem abajgott. Eljárt a piacra, vizsgálta a gombákat, otthon sokat diskurált a tollas néppel, növényeket evett és kútvízzel öblítette a torkát. Továbbra is három alkotással készült el naponta, s mind a háromnak elsuttogta az esetlegesen összeállított szavakat. Sosem történt semmi, így estéről estére csalódottan söpörte vissza a kalapba az asztal lapján szavakká rendezett betűket.
Egyik reggel azonban, pontosan harminchárom nappal özvegy Balogh Ferencné halálát követően, az előző esti rajzok egyike eltűnt a papírról. Vilmos, dacára a hidegnek, gatyában kirohant az udvarra, s késedelem nélkül kiengedte éjjeli szállásáról a lábasjószágot. Nem csalatkozott, ezúttal nem. Kisvártatva megpillantotta teremtményét, megelevenedett alkotását. Voltaképpen a gyermekét. Teste tyúké, lába kacsáé, szárnyát a gyögyösöktől kölcsönözte, feje a varjakéra hajazott. Ott lépegetett a többi jószág között, kicsit imbolyogva, de valóságosan. Társai el-elhúzódtak tőle, idegenül méregették. Vilmos szíve repesett a boldogságtól, míg…
… míg eszébe nem jutott, hogy az előző esti szavakat éppen úgy fölszámolta, akár az összes többit. Mivel hatástalanoknak hitte, visszasöpörte mind a hármat a kalapba. Nem esett kétségbe. Beszaladt a házba, néhány fát dobott a kályhába, nadrágba, pulóverbe bújt, azzal leült az asztalhoz, s erősen törte a fejét, hátha összeállnak emlékeiben az elpusmogott szavak. Mit mondhattam tegnap este, erőltette a memóriáját, mit mondhattam akkor? Órákig gyötörte magát, ám nemhogy közelebb, inkább egyre messzebb került a megoldástól. Értelmetlen szavak születtek a találomra kihúzott betűkből, fogódzót semmi sem kínált, a kísérlet halálra ítéltetett. Még az is megfordult a fejében, talán nem is az ige keltette életre az ábrát, hanem elhunyt dédnagymamája szelleme tért haza. Vilmost a sírás kerülgette.
az egyszeri siker
Aztán egyszeriben valami meleg áradat öntötte el a szívét, mint mikor éjjel a dédivel álmodik. Elmosolyodott. Hiszen a teremtménye, az ő egyszülött gyermeke él és virul, kinn mászkál az udvaron! Jóllehet nem ismétlődhet meg a csoda, attól még az egyszeri siker bizonyítéka, teremtő erejének igézete vele marad! S ha a dédi szelleme lakik benne, annál jobb! Fölugrott, kirohant az udvarra, ám a teremtményt nem láthatta többé, csupán azokat a véres cafatokat, amik megmaradtak belőle. Míg ő a varázserejű szóval foglalatoskodott mindhiába, udvarának lakói úgy döntöttek, nem fogadják be a különös jövevényt. Széjjel is tépték a szerencsétlent, amint erről a véres csőrök, iszamós lábak és a szerteszórt maradványok árulkodtak. Percekbe telt, míg Vilmos fölfogta, mi történt. Akkor ijesztő magányosság öntötte el, lerogyott a fagyos földre, arcát kezébe temette. Bosszúvágy ébredt a szívében, szeretett volna a konyhába rohanni, kést markolni és vérengzést rendezni. Mégsem tett semmit. Csak kuporgott, csak fázott, csak szipogott. Szállingózni kezdett a hó. Meglehet, valaki el akarta fedni az árulkodó jeleket…