Bene Zoltán

SZÉP, ÚJ ÉLET

WORLD PRESS PHOTO 60

SZÉP, ÚJ ÉLET

A pecséthengerrel játszadozom, miközben várom, hogy szólítsanak. Sok éve hordom már, bőrszíjon. Legalább négy-, inkább ötezer éves. Kényelmetlenül érzem magam, ha nincs semmi a kezem ügyében – most éppen nem volna, de a nyakamban fityegő égetett agyaghenger megteszi. Igyekszem koncentrálni. Mérsékelt sikerrel. Sajnálom, hogy nem hozhattam ide a hangszeremet, a szállodában hagytam, mert nem ismerek itt senkit, aki vigyázna rá, míg benn leszek. Persze, így se megnyugtató, a középkategóriás hotel szekrénye nem trezor. Hiába tudom, botorság az aggodalom – ugyan ki és miért lopná el? Ki tud róla és rólam?
magyar nóta
Leginkább az bánt, hogy idegen hangszeren kell megmutatnom, mit tudok. Méghozzá valami elektromos csodán, amit állítólag ehhez a show-hoz készítettek itt, Londonban – kelet-európaiak. Én is lehettem volna. Bár az se lelkesítene, ha én lettem volna. A show kivált nem. Épp eladni készülök magam. Beállni televíziós bohócnak, pózolni a kameráknak. Bárdolatlan alakoknak, a zenéhez süket suttyóknak. Folyvást fejemben zakatol egykori brácsás kollégám megjegyzése. Valahányszor magyar nótát kellett játszanunk, újra és újra eldörmögte: mindent a jó pénzekért, nemde? Most szükségem van azokra a jó pénzekre. Ha nem kellek otthon, akkor is élnem kell.

A folyosószerű, ablaktalan helyiségben négyen várakozunk. A két kínai a kanapén ül egyenes derékkal, egykedvűen bámulnak maguk elé. Mellettem arab külsejű férfi áll.

– Elnézést – szólít meg angolul, erős akcentussal. Barna arcában mélyen ülő szempár. Fátyolos a tekintete. Igyekszem barátságos mosollyal válaszolni. – Vásárolta? – mutat az ujjaim közt forgatott hengerre.
– Nem. A sivatagban találtam, elhagyott romok közt.
– Irakban?
– Irakban.

A férfi tudomásul veszi, hogy Irakban. Elfordítja a fejét, a hátát a falnak veti.

A kilencvenes évek második felében, az első iraki háború után jártam Bagdadban és környékén egy nemzetközi folklórfesztiválon. Még Szaddám volt hatalmon. Az egyetlen nyugati résztvevő Magyarországról érkezett, s a tánccsoportot kísérő zenekarnak akkoriban én voltam a prímása. Emlékszem, a tíz nap alatt mennyire dédelgettek bennünket. NATO-tagországból jöttünk, csodabogaraknak számítottunk. Elvittek kirándulni a sivatagba, a folyópartra, mindenféle ókori romokhoz meg újonnan épült látnivalókhoz; sokfelé. A sivatagi túrán találtam a pecséthengert. A kísérőnkből ömlöttek az anekdoták, de többnyire személytelenül beszélt, és mindent bő lére eresztett. Amikor előkotortam a homokból ezt a kicsi tárgyat, hirtelen rövid és száraz lett. Szinte távirati stílusban mondta, hogy gyerekkorában sokan viseltek ékszerként efféle agyaghengert, épet, töröttet egyaránt. Az amerikai katonák aztán mind elvették. Egyik-másik összetaposta, elhajította, némelyik tiszt viszont gyűjtötte, hogy otthon jó pénzért eladja. A kísérőnk nyakából is letépték a sajátját. Tizenkét éves volt. A házuk falához állították, pár méterre tőle dobozos Coca Colát tettek. A dobozra lőttek, de az egyik golyó a vádliján hatolt keresztül, a másik eltörte a lábát. (Sántított, amikor minket kísért.) Végül szétlőtték a kólát, neki meg odahajítottak egy másikat. Megvárta, míg elhajtanak a dzsippel, akkor lehajolt a dobozért, hogy a húgának adja. Talán az tartotta életben. A kútjukat korábban megmérgezték. A jenkik vagy mások, ezt nem tudta. A nagyanyja látta el a sebeit. Egyik golyó sem maradt benne, átmentek rajta, az volt a szerencséje.

Beleizzadt a történetbe – pár nap múlva meg kiverte a hideg veríték, amikor két lány elbóklászott a csoporttól. Ha valami bajuk esett volna, őt főbe lövik. Legalábbis ezt állította.

Lopva fürkészem a mellettem álló arabot. Divatos öltönyt, szép bőrcipőt visel. Az ábrázata hasonlít bagdadi kísérőnkére, de az azonosság kizárt. Egykori kalauzunk közel húsz éve lehetett olyan idős, mint ez a férfi most.

A férfi hirtelen felém fordul, megragadja a vállam, suttogva hadar:
a zsák
– Zsákkal a fejemen, megbilincselt kézzel ültem a szögesdrót mögött, mellettem a fiam jajveszékelt. Levették rólam a bilincset, végre magamhoz ölelhettem a gyereket. Azt mondták, örüljek a nagylelkűségüknek, elvégre le is lőhették volna Abdult. Idegesítette őket az óbégatása. Senkit sem zavar, ha terroristákat ölnek, ezt kiabálták. Szerencse a fiam nem értette. Tíz évig ültem börtönben, terroristagyanús voltam. Három évig egy lyukban. Aztán jobb lett minden. Tágasabb tér, ehetőbb étel. Tavaly kiengedtek. Nem magyarázták meg, miért. De a zsák mintha azóta is a fejemen lenne. És most itt vagyok egy szép, új élet küszöbén…

Amilyen hirtelen kezdte, ugyanolyan hirtelen fejezi be. Elengedi a vállam, elfordul, mintha mi se történt volna. Bambán meredek a mellettem álló alakra. Szavakat keresek, igyekszem átrendezni a vonásaimat, ne a megdöbbenés uralkodjék rajtam, de csak cudar lassan és nehézkesen engedelmeskedik az arcom. Az arab férfi hátát a falnak vetve, a semmibe meredve áll mellettem. Semmi nem utal arra, hogy az imént szörnyűségekbe avatott, hogy lázasan, mintegy önkívületben suttogott nekem. Képzeltem? Szavakat formálnék, amikor nyílik az ajtó, s a keretben megjelenő asszisztens a nevemet mondja. Pillanatnyi habozás után fölemelem a kezem, intek, hogy értem, itt vagyok, megyek. Indulok legott.

– Sok sikert! – szól utánam az arab. Suta mozdulatot teszek, aztán elnyel a szoba, a meghallgatás, egy szép, új élet igézete.

kép | Jean-Marc Bouju, 2003, The Associated Press
Irak. Egy iraki férfi négyéves kisfiát vigasztalja a háborús foglyok központi fogdájában az amerikai hadsereg 101. Légi Egységének támaszpontján An Najaf közelében. A kisfiú megrémült, amikor a parancsoknak megfelelően apjára csuklyát húztak és megbilincselték. Egy amerikai katona később levette a műanyag bilincset, hogy a férfi megvigasztalhassa a fiát. A hadsereg állítása szerint a csuklyákat azért alkalmazták, hogy megzavarják a rabokat és védjék a személyazonosságukat. Nem tudni, hogy mi történt a férfival és a fiúval.

WORLD PRESS PHOTO KIÁLLÍTÁS BUDAPESTEN
2015. szeptember 25 – október. 25.

[fb_embed_post href=”https://www.facebook.com/worldpressphotobudapest/posts/859581967471805/” width=”550″/]