SOMLYÓ ZOLTÁN VERSÉRŐL
2012 március
LÁMPAOLTOGATÓ
Hajnalodik. Az ég fakó.
Jön a lámpaoltogató.
Botja hosszú. Ilyet még én
sose láttam. És a végén
koppantó van: odatartja
és a lámpát lecsavarja.
Így megy uccahosszat. Látod?
És eloltja mind a lángot.
Az ég szürkül. Reggeledik.
Egy alak még közeledik…
Imbolyg erre, imbolyg arra…
Tán fölöntött a garatra…
Megindulnak együtt, szépen,
reggeledő uccaszélen…
Össze-összeölelkeznek,
a felkelő napba néznek…
Reggelente „a szűk Könyök utcán” biciklizem. A pléhtáblán Gyertyámos utca áll, fogalmam sincs, mióta. Mégsem tévesztenek meg a megtévesztésemre szövetkezők: Veszelka Attila barátom révén biztosan tudom, ez volt régen a Könyök utca, „itt ment haza / háromkor a költő” (miként Simai Mihály írja). S ha már errefelé ballagott, hát miért ne várta volna meg a lámpaoltogatót éppen itt? Elképzelem, ahogy kileste este a lámpagyújtót, amint (Kosztolányi szavával) tűzbotjával a görbe utcasarkon csöndben eltűnt, majd átkódorogta az éjszakát, s közben azon járt az esze, vajon hogyan aluszik majd ki a mesterséges fény. Bolyongott nyugtalanul, míg el nem érkezett a virradat. És abban a különös, lágy fényben − ha lefényképezed, kioltod, ha lefested, giccsé válik − a pirkadati világosságban dermedten megállt, s várta, hogy jöjjön a lámpaoltogató, a gyújtó ikertestvére, rúdjával lopja ki a tűzbottal belelopott lángot a lámpából, ne szégyenkezzen az ember tákolmánya miatt, a fenséges Nap mellett. És feltűnt egy imbolygó léptű korhely, járásával szép nyolcasokat rajzolt a macskakőre, a lámpaoltogatóval együtt csodálták, ahogyan „a szűk Könyök utcán” végigfolyik a napsugár. A költő őket figyelte némán, igyekezett őrizni a pillanat hangulatát. És vers született.