ÖRÖK TÖRZSASZTAL
[SZÓ-BESZÉD]
Új rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
Juhász Gyula: Tömörkény asztalánál
Iszom a borom, írom a dalom,
Új tavaszon a régi asztalon.
Egy halhatatlan cimbora van itt,
Koccint velem és gondol valamit.
Betyár az élet és drága a bor,
A tavasz is más volt valamikor.
A régi nóta, Dankó dala peng,
A cimbalom, mint sírhalom zizeg.
Az alkonyati tűznek láza ég
A vén Tiszán, mely nem árad ma még.
Mert a vizecske se a régi most,
A másik partján se a régi poszt.
Hej, Pista bátyám, jobb a föld alatt,
De még kiisszuk ezt a poharat.
A siller csillog, mint a vak remény,
Kicsit fanyar, mint ez a költemény.
„Ha szeretem Tömörkényt, úgy nem a szülővárosomért, Szegedért, mert Szegedet nem találom meg nála” – írja Sőtér István. Álláspontja leginkább azért vitatható, mert Szeged szűkkeblű értelmezéséből fakad. Szeged sokkal nagyobb eszme annál, hogy akár a település kezdetét-végét jelző táblák, akár (teszem azt) a körtöltés közé be lehessen szorítani. Szeged, a város csak a Szeged-fogalom egyik alkotóeleme. A teljes Szeged-fogalom talán Bálint Sándor nyomán ragadható meg leginkább, aki „szögedi nemzet”-ről beszél, amely minden égtáj felé sok-sok kilométerrel nyúlik túl a város közigazgatási határain. Szellemi értelemben pedig – az illyési „haza a magasban” nyomán is akár – a végtelenbe. Abba a végtelenbe, ahol Tömörkény asztalánál ma is issza a sillert Juhász Gyula, s talán közben a hajdani Palánk Ipar utcájára gondol – haza –, amely odalenn már évszázada nem, ám a magasban örökké létezik, s révedezéséből Tömörkény érkezése riasztja, mert mégsem jobb a föld alatt, de azért kiisznak pár poharat.