NADÁNYI ZOLTÁN VERSÉRŐL
2012 április
NAPLEMENTE
Egy fának dőlve, elmélázva néztük
A vérvörösen leszálló napot.
Oly szép volt, midőn süllyedő korongja
Mindig vörösebb színt kapott.
„Nézd a napot, nézd” – mondtad elmerülve –
„Olyan mint egy narancs, ugye olyan?”
Én nem feleltem, csak néztem a napba,
Borongó arccal, komoran.
Eszembe jutott akkor hirtelen, hogy
Mennyivel boldogabb is vagy te, lám:
Gyermeklélekkel te narancsnak nézted,
S én vérző szívnek gondolám…
Kávéházakban, presszókban gyakran adják automatikusan két cukorral a kávét, olykor eleve bele is pottyantják a csészébe. Holott én egy cukorral szeretem. Kettővel sem ihatatlan, belátom, sőt, a legtöbben esküsznek, hogy úgy az igazi (innen eredhet a pultos lányok beidegződése), számomra azonban a kétcukros fekete hangyányival édesebb az ideálisnál. Olyasmi ez, mint mikor Rubens képeit nézem: tudom, hogy remekművek, technikailag kifogástalanok – az én szememnek azonban hajszálnyit tökéletesebbek a kelleténél: nehezen hiszek a festőnek. A régi bölcsességgel élve, túl szép, túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Nadányi Zoltán nem egy alkotásához hasonlóképpen viszonyulok: kicsit édesebbek annál, ahogy én szeretem. A két szemed szeretett legtovább című verse pl. kiválóan megírt szerelmes költemény, méltán népszerű széles körben (a szerelmes antológiáktól a világháló tematikus portáljaiig), mégsem tudom komolyan venni. Ahogyan azt a Csokonai-művet sem, amely így kezdődik: „A hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt.” Ilyen vidám, kopogós-ropogós rokokó táncritmusban mennyire kínozhat egy érzés? Bár Csokonait az egyik leghitelesebb költőnek tartom, ez a verse mégis pontosan a hitelesség terén aggályos. Nadányi naplementéjében is tökéletesen vérvörös a hanyatló korong, fülbemászóan zeneiek a rímek – csakhogy ennek a harmonikus tökélynek kíméletlenül mond ellent az utolsó, kijózanító két sor: lám, lám, az idill mégsem eszményi, a lírai én és hölgye között alapvető ellentét feszül. Ezáltal menekül meg a vers, ezáltal válik élővé, valódivá.