MINT ERDŐBEN A VADNYOM
– Föld, föld! – kiáltja a tikkadt matróz az árbóckosárban, s a fedélzet hirtelen megelevenedik, a magukba roskadt férfiak fölemelik a fejüket, a szájpadlásokról leválasztják az oda tapadt, duzzadt nyelveket, újra uralni próbálják a lélegzést.
– Érzem a szagát – nyögi a fedélzetmester, s közben a főárbócba kapaszkodva, nagy erőfeszítések árán talpra húzza magát.
– Föld, föld – rekedt hangok, sóhajok mindenfelől.
– Kapitány úr, föld – tornássza magát talpra az első tiszt, arcán sárga szőrpamacsok, akár toll a kiskacsa testén, nyújtja a karját előre, majd fölfelé, bizonytalanul, révetegen.
– Föld – dünnyögi a kapitány elvadult szakállába, s meg sem próbál fölállni, úgysem tartaná meg a lába.
A szárazföld csak félóra múlva mutatja magát a fedélzetieknek. Szép. Zöld. S egyre növekszik.
elrévedő tekintettel
− A fűd, a fűd − hajtogatta dédapám a pipáját markában szorongatva, és keskeny, sovány arca ilyenkor kikerekedett, kiugró, kun-fajta járomcsontjai a hétről hétre szaporodó redőkbe vesztek, barna szeme pedig szakasztott olyan színűvé vált, amilyen az a hegyvidéki, hitvány, sovány fűd. Ahonnan jött, a Kunságban jó fekete földek váltakoztak szőlőtőke után áhítozó homokkal és barnás, göröngyös szántókkal, ahová érkezett, a hegyvidéken, gyatra volt a termőtalaj, neki mégis kellett volna minél több, mind nagyobb darab, minél szélesebb határ, amit művelhet derekasan, gürcölhet, robotolhat rajta virradattól napestig, ameddig csak bírja – és bizony sokáig bírta. Talán mert sosem érezte gürcölésnek és robotnak. Csakhogy nagyobb fűdje nem lehetett, mint amennyi a téeszből járt háztájinak. Igaz, a háború előtt sem mondhatott magáénak sokkal többet. Sőt. Őszintén szólva még annál is kevesebbet. Talán ezért is szeretett elmélázni a fűdön. S amikor effajta merengéseiből fölriadt, nyomban megállított engem, az udvarban játszódó – ahogyan arrafelé hívták a fiúgyerekeket, édesapám nagy megrökönyödésére − inast, és zavaros, elrévedő tekintettel kereste rajtam a pipáját.
− Ott lóg a szájában – vigyorogtam, mire ő odakapott az orra alá, megállapította, hogy valóban ott füstöl, aminek füstölnie illik, ettől megnyugodott, és ábrándozott tovább.
Apró ember volt, szíjas, szikár. Ha munkáról volt szó, nem versenyezhetett vele senki, még hetven-nyolcvanesztendős korában sem. Szalonnát reggelizett kenyérrel és pálinkával, a dohányt sem vetette meg, a háború sem múlt el fölötte nyomtalanul (még az első, abban járt, az orosz fronton), ennek ellenére igen jól bírta magát kilencven felé közeledvén, majd azon túl is. A halált sem intézte másként, amikor eljött az ideje, mint ahogyan minden egyebet életében – ha meg kell lennie, hát legyen meg mielőbb, minél egyszerűbben: leesett a lábáról, s utolsó heteire ágyba kényszerült ugyan, ám nem terhelte sokáig a környezetét, végzett ezzel a világgal, amilyen gyorsan csak lehetett.
elszakíthatatlanul
Ahogyan egy másik dédapám. Ő kilencvenhárom évesen lépett át, miként hitte, egy másik világba. Két háborúban is járt, mindkettőt világháborúként emlegetik, a földet szintén szerette, jóllehet túlzásokba nem esett, amikor művelni kellett. Inkább a kertészkedés és a méhészet kötötte le. A téeszbe nem lépett be soha. Nyakasabb ember volt annál. Emlékszem, hozzá is tartozott egy hegy (domb inkább), a Balaton déli partján. Oda vitt föl engem mézes diót enni, lehettem úgy négy-ötéves. Nyulakat is tartott, ez is hozzá tartozik, elszakíthatatlanul. Ezáltal hozzám ugyancsak. Amint oly sok más. Például még két dédapám. Akiknek létezniük kellett – anélkül, hogy kereszteztük volna egymás útjait. Egyikükről van egy fényképem, a másikról annyim sincs.
Különös, hogy duplázódnak a felmenők, mondta egyszer egy barátom; anyából egy van, nagymamából kettő, dédanyából négy, ükmamából nyolc és így tovább. Persze, a végén aztán megfordul a folyamat: marad Ádám és Éva, incselkedtem vele vigyorogva, mivelhogy nekem az egyik dédanyám, a hegyek között lakó, így mesélte, s utána én, öt-hatéves gyerek, örömös arccal rohantam az udvarra, anyámhoz: tudom már, hogy lett a világ, tudom már, hogy lett a világ! Anyám meghallgatott, aztán másra terelte a szót, veszélyes lett volna azokban az időkben teremtésről, istenről és Bibliáról beszélni. Mindenesetre még két dédapámnak lennie kellett, ez nyilvánvaló. Az egyikről, mondom, fényképem is van. Hagyott maga után nyomot: a megsárgult fotográfiát.
A hajó kikötött azon a szép, zöld vidéken. Zsíros, fekete föld szegélyezte az erdőt, a tengerpart-menti sávban bármi megtermett, amit csak képzelni bírtak. Házakat építettek, barátkoztak az őslakókkal, később harcoltak velük, egy időben a nyomaikat is el akarták törölni erről az új földről, amely az utódaik számára régi földdé vált hamarosan. Mire az elsők nyomait elmosta az eső és belepte a hó, összetaposták a lovak és a disznók, már eufemizmusként hatott új földről, Újvilágról beszélni. Régivé vált már, réges-régen régivé vált.
hazajön
A negyedik dédapám után csak egy képeslap maradt. Nyomnak nem valami sok. Mégis lehet elég bármire is. A képeslapon virginiai bélyegző, 1922-ből. Maga a kép olyan erősen megkopott, hogy szinte semmi nem vehető ki belőle, csak sejthető, hogy egy vitorlást ábrázol. Talán magát a Mayflower-t, fedélzetén a mintegy száz fővel, az Amerikai Egyesült Államok történelmének legendás alakjaival. A zölddé öregedett tintával írott üzenet is alig-alig silabizálható ki, de az érkezem szó egyértelmű. A dédapám azt adhatta hírül ezen a lapon, hogy hazajön. Hogy végleg haza akart-e telepedni, vagy csak visszalátogatott, s valamiért itthon ragadt, az nem tudható. Amiképpen az sem, vajon ez az amerikai képeslap valóban létezett-e valaha is, vagy csak a képzeletem szüleménye. Már nincs meg. Nyoma sincs, hogy őszinte legyek.
Csak az biztos, hogy dédapából négy kell legyen, és én csak kettőt ismertem, a harmadikat pusztán fényképről, a negyediket még arról sem, mert alig pár évtized alatt úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Nyomtalanul.