MARSLAKÓK
WORLD PRESS PHOTO
– Azt mondják, a vörös bolygóról jöttünk, de én egyre inkább úgy látom, ez a vörös bolygó – a fiú bevérzett szemébe nézve egyik pillanatról a másikra olyan kimerültség vett rajtam erőt, mintha lefutottam volna a maratont. Hőségben. Súlyokkal a bokámon. Tűző napon. Sapka nélkül.
– A Marsról? – kérdeztem bután.
– Igen – a fiú mélyet sóhajtott, végigtörölte a homlokát.
Négy ujjat számoltam meg a kezén: hüvelyk, mutató, középső és gyűrűs. A kisujj hiányzott. A kisujj helye ugyancsak. Nyeltem egyet.
– És miért és mikor és kik…?
– … hoztak ide minket?
– Igen, ez érdekelne. Többek között – úgy éreztem, kiszáradt a szám. Ismét nyeltem volna, de nem volt mit nyelnem. A nyelvem szárazon mocorgott a fogaim mögött. Akár valami tikkadt kis állat.
– A vörös bolygó, a Mars már nem alkalmas az életre – magyarázta a fiú. – Nagy épületeket emeltünk, nincs rájuk szó a nyelvetekben, nincs rájuk fogalom az agyatokban, s ezek tönkretették a bolygót. A felszín alá kényszerültünk, de azt is elhasználtuk. Jól mondom? Elhasználtuk…
– Bizonyos értelemben jól – bólogattam.
– Ezért hoztak ide azok a rokonaink, akik kilencezer éve kivándoroltak erre a bolygóra. Akkor, amikor az őseink a felszín alá vonultak.
Látogatók fényképezik a Rogun-gátat, amelyet Kelet-Tadzsikisztánban építenek, hogy vízenergiát állítsanak elő, 2022. március 22-én. A 335 méter magas gát 2028–2029-re készül el.
A másik kezére pillantottam: hüvelyk, mutató, középső és gyűrűs ujj. A kisujj hiányzik. A kisujj helye ugyancsak.
– Emlékszel az útra?
– Nem – rázta a fejét. – Csak erre a helyre emlékszem. Mindig itt éltem, mióta az eszemet tudom. A vörös fák alatt, a vörös folyó partján… A vörös iszapot taposom gyerekkorom óta…
– Akkor honnan…?
– … tudom, hogy idehoztak, s nem idevalósi vagyok?
– Igen, ez merült föl bennem…
– Az anyám és a rokonaim mesélnek. Van saját nyelvünk is.
– Nekik is négy ujjuk van?
– Igen.
– Hányan vagytok?
– Nem sokan.
– Mind itt éltek?
– Nem tudom. Mi itt, mások talán máshol. Nem ismerem a világot. Csak a meséket ismerem és a vörös fák alatt a vörös folyót, a lábamra száradó vörös sarat…
Milyen költői, gondoltam. Vagy inkább én vagyok túlságosan prózai?
– Most megyek – emelkedett föl a fiú a kidőlt fatörzsről, amelyen ültünk. – Dolgoznom kell.
Elindult a párszáz méterre álló építmény felé. Olyan volt, mint egy kurgán. De nem lehet kurgán. Ennyit még én is tudok.
– Arról beszélt, hogy a Marsról telepítették át? – kérdezte somolyogva Bogatir.
– És csak négy ujja van – magyaráztam. – Mind a két kezén.
– Temir Batirov – nevetett Bogatir.
– Igen?
– Temir Batirov üzletember – mondta, az utolsó szónál idézőjelet formálva az ujjaival a levegőben. – Az üzemében dolgozik a marslakód is.
Nők látogatnak egy forró forrást, amely az Aral-tenger kiszáradt medréből bukkant elő, Akespe falu közelében, Kazahsztánban, 2019. augusztus 27-én. Az Aral-tó, amely egykor a világ negyedik legnagyobb tava volt, elvesztette tartalmának 90 százalékát, mivel a folyó vizét elvezették.
– De mi köze egy maffiózónak…?
– No, de kérlek! Üzletember!
– Legyen. Mi köze a Marshoz, akárki is amúgy?
– Annyi, mint neked vagy nekem.
– És?
– Vagy a marslakó cimborádnak…
– Mondom, hogy négy…
– … ujja van csak – komorodott el Bogatir. – Tudom. Temir Batirov így jelöli meg a rabszolgáit.
– Micsoda?
– Csecsemőkorukban. Azért tűnik úgy, mintha soha nem is lett volna több ujja.
– Ez elképesztő…
Bogatir a vállát vonogatta.
– Szerintem az elképesztő, hogy lassan tényleg vörös bolygónak nevezheti a Földet, aki csak az Amu-darja partjáról ismeri.
– Levágja az ujjukat? – makacsoltam meg magam.
– Leműtteti – vonta meg a vállát Bogatir. – Ahogy egyes kölyökkutyák farkát csapják le.
– De miért?
– Ez a heppje. Szerintem a marsi mesét is ő találta ki nekik.
Ebben van ráció, gondoltam. Ez a Temir Batirov mitológiát ad a rabszolgáinak, hogy könnyebben viseljék a sorsukat. A sanyarú sorsot, amelynek egyedüli és mindenható ura…
– A legtöbbnek már a nagyapja is a Batirovok szolgája volt – Bogatir megszívta az orrát, harákolt, kiköpött. – A többit csecsemőkorában vette. Megesett lányoktól, ilyesmi.
– És a folyó is miatta vörös – világosodtam meg.
– A folyó mindannyiunk miatt vörös, cimbora – nevetett Bogatir. – Ne hárítsd el a felelősséget!
Ebben is van ráció, gondoltam.
– Gyere, meghívlak egy kólára.
Mentem. Mielőtt beléptem a kocsmába, láttam, hogy a távolban, a folyó partján a marslakók hazaérnek a munkából. A telihold nagyon erős fénnyel ragyogott, tisztán láttam görnyedt tartásukat, fáradt léptüket a vörös izzásban, amely körülvette őket.