ILLÚZIÓ
Ágoston, a kisvárosi gimnázium történelem–francia szakos tanára csalódottan bújik a kabátjába. A tanítás végén megint úgy érezte, el sem kezdte igazán, és most is azzal a meggyőződéssel fejezi be a napját, hogy semmit sem ért el. Úgy két-három éve, kivétel nélkül mindig így jár munka végeztével, napra nap. Kezdetben egyfolytában várta, hogy megváltozik majd minden, hogy újra élvezni fogja az óráit, újra lelkesedés tölti el, ha kilép a gyerekek elé. Ez a várakozás az évek során megmerevedett, megcsontosodott, lassan már tárgyát és értelmét is vesztette, végül maradt puszta, meztelen, gyötrő sóvárgás, meghatározhatatlan, átélhetetlen, terhes, szorongató nyomorúság. És ez a nyomorúság meg is látszik Ágostonon, cipeli magával mindenhová, s az idő haladtával mind nehezebben vonszolja.
kalauzolni, hízelegni
Jól látszik, amint tapossa a korai havat, keresztül az iskolaudvaron, hazafelé. Még a hideget is nagyobbnak érzi a valóságosnál. Egészen átfázik, mire hazaér, pedig mindössze öt percre lakik az iskolától. A felesége már várja, a két gyerek sorakozik a pusziért, s ő megcsókolja az elé tolt arcokat, a kislányét, a fiúét, az asszonyét, szépen, sorban. Érdeklődik a napi eseményekről, majd beszélgetve, nevetgélve vacsoráznak. Evés után Ágoston, szokásához híven átfutja a híroldalakat, vizsla tekintete elől nem bújhatnak el a mégoly jelentéktelen hírek sem, mintha bármit is számítanának, mintha nem felejtené el az egészet abban a pillanatban, ahogy lecsukja a laptop fedelét. Hamarosan azonban újra készülődni kezd, öltözködni megint: vissza kell mennie az iskolába, fogadni a francia vendégeket, a leendő testvériskola küldöttségét, akik délután hatkor landoltak a ferihegyi repülőtéren, s a polgármesteri hivatal autója már robog velük a város felé. Fontos, jelentős esemény a francia küldöttség fogadása. Csevegni kell majd velük, szórakoztatni őket, kalauzolni, hízelegni, s közben mindvégig szem előtt tartani a kibontakozó kapcsolatokat, az áldozatos munka nyomán egyre határozottabban körvonalazódó számítógépeket, az eljövendő, tapasztalatokban gazdag diákcserét – hivatalos formába öntendő barátságuk gyümölcseit. Ágoston izgatott, vállát komoly felelősség súlya terheli, hiszen ő az egyetlen ember a tantestületben, aki tud franciául. Gondosan öltözködik, hálásan hallgatja a felesége buzdító, bátorító szavait. Nóra mindig együtt érez, segít, aggódik. Csak éjjel jön haza, de Nóra ezt is megérti, biztatóan megszorítja a kezét, megcsókolja, a gyerekek is elköszönnek. Indulhat.
A tanári szobában készen áll a svédasztal, a kolléganők sürögnek-forognak, Ágoston felakasztja a kabátját, viszonozza a köszönéseket, bekap egy-két sós süteményt. Közben ismeretlen arcra lesz figyelmes: fiatal nő, a tanári szoba sarkában beszélget az egyik igazgatóhelyettessel. Vajon ő is francia vendég, aki valamiért előbb érkezett és beszél magyarul? Elkeserítő kilátás, ezzel egy csapásra fontosságát veszti az egész este, Ágoston legszívesebben rögvest hazamenne. Közben az igazgatóhelyettes észreveszi a kollégát, karon ragadja a nőt, s hozzá vezeti. Nem, nem lehet francia, morfondírozik Ágoston, ahhoz túlságosan magyarnak hat, legalábbis itt élőnek. Magyarországinak, na. Igen, valóban az: Anna, az új, francia szakos tanárnő, aki előző nap tért haza belgiumi ösztöndíjáról, emiatt csak most kezd, noha jócskán benne járnak az első félévben. Ő a felmentő sereg, fogalmaz az igazgatóhelyettes mosolyogva. Jöhetett volna később is, gondolja Ágoston, elrontotta az estémet. Mégis melegen szorongatják egymás kezét, Anna tudja, hogy ez az ember az egyetlen, aki segítségére lehet, Ágoston meg örül, hogy eztán nem kell annyit túlóráznia. Francia tagozatos iskolában egy franciatanár – agyrém! Most már ketten lesznek, istennek hála! Lehiggad. Beszélgetnének, de megérkeznek a vendégek. Ágoston már nem bánja, hogy Anna ma érkezett, bár észreveszi, hogy a nő jobban beszéli a nyelvet, mint ő. Féltékeny is. A franciák meg kifejezetten bosszantják; fennhéjázóak, tájékozatlanok, otrombák. Eszébe juttatják egyetemi éveit, a két franciaországi utat, a számos megaláztatást, az idegenséget, a lenézettséget. Anna nélkül mégiscsak nehezebb lenne. Tizenegy felé, amikor a testes magyar boroktól becsípett franciák már kézzel-lábbal, jelbeszéddel vagy angol szavakkal próbálnak másokkal is kommunikálni, a két tolmács végre háttérbe húzódhat. Anna és Ágoston pertut isznak.
szenvednek valamitől
Ágoston számolja a napokat a karácsonyi szünetig. Jobban várja, mint bármelyik diák. Hetek teltek el Anna érkezése óta, és Ágoston egyre nyomorultabbul érzi magát. Rengeteget beszélget a nővel. Mindketten rajonganak a francia kultúráért, de fenntartásaik vannak a francia emberekkel szemben, mindketten szeretnének világot látni, de esélyük sincs, hogy teljesüljön a vágyuk, és mindketten szenvednek valamitől – a tanítástól, az unalomtól, maguk sem tudják, mitől. Úgy tűnik, remekül megértik egymást, kapcsolatuk fokozatosan bensőségessé válik, és a továbbiakban pontosan úgy alakul, ahogyan az így induló kapcsolatok alakulni szoktak. Egy novemberi délután Ágoston a tanári szoba ablakában áll, figyeli az üveget borító nedves párát, a kinti hideg és a bent uralkodó meleg hőmérséklet különbségének eredményét. A párát átláthatatlan térképpé szabdalják a vízcseppek, kanyargós ösvényeket és széles-egyenes országutakat rajzolva az ablaküvegre. Anna a háta mögé lép, és barátságosan érdeklődik, mit figyel olyan kitartóan. A férfi azt mondja, Párizsra gondoltam. A két szó nyomán enyhül szorongása.
Aztán a két franciatanár kapcsolata leegyszerűsödik. A baráti viszonyból valódi viszony lesz. Ágoston szenteste délutánján, mielőtt Anna hazautazik a szüleihez, ajándékvásárlás ürügyén elmegy a szeretőjéhez, hogy sebtében átadhassák egymásnak az ajándékaikat. A férfi gazdagon illusztrált könyvet kap Párizsról, amit az utcán csomagol ki, hazafelé menet. De mit mond otthon, hogyan számol el a könyvvel? Mire hazaér, tudja: az osztályától kapta még az utolsó tanítási napon, csak megfeledkezett róla, s most ugrott be érte a gimnáziumba. Hihetőnek bizonyul. Amint hihető az egész karácsony. Mindenki elégedett, de Ágoston Annára gondol. És arra, hogy Anna rá. Néha váltanak egy-egy óvatos üzenetet.
mindenféle elővigyázatosság nélkül
Hanem az ünnepek elmúltával Ágoston ismét búskomorságba zuhan, folyton ideges. Elhatározza, hogy Annával Párizsba utazik. Bármi áron. Pásztoróráikat is a tervek szövögetése, a közös álmodozás tölti ki: addig lapozgatják a Párizs-könyvet, amíg elnyűvik. A tanév végéig csak kihúzzuk. Valójában mindketten folyamatosan szoronganak. Ágoston felesége is aggodalmaskodik. Attól fél, a férje túlhajszolja magát, kéri, vigyázzon az egészségére. Ágoston ilyenkor azt válaszolja, azon van. Egy napon pedig elmegy az OTP-be, kiveszi az összes megtakarított pénzüket. Még alszik egyet a dologra, de másnap, közvetlenül a tanítás után teleszívja tüdejét friss tavaszi levegővel, s talán ettől, talán mástól, könnyűnek érzi a tagjait, Annához siet, és mindenféle elővigyázatosság nélkül nyit a lakásába. Zsebéből szó nélkül előveszi, az asztalra teszi a köteg pénzt. Anna megérti, mit jelent ez. Fölveszi az összegumizott bankjegycsomagot, pár másodpercig meredten bámulja, aztán határozott mozdulattal Ágoston kabátzsebébe gyömöszöli. Nem, mondja, és elszántan csóválja a fejét, vonásai megkeményednek. Nem szeretnéd?, kérdezi Ágoston. Nagyon is szeretném, válaszol a nő, s közben folyamatosan ingatja a fejét. Menj haza, teszi még hozzá, és Ágoston sarkon fordul, hogy örökre elhagyja a lakást. Visszateszi a pénzt a számlára, azzal hazaballag. Este megnézi a híreket. A világ nem változott, állapítja meg magában.
Pár nap múlva Anna egy francia regényt hagy az asztalán a tanáriban. „Úgy kaptam én is, neked adom tovább, s add tovább majd te is.” Ez áll egy cetlin a borítóra tapasztva. Szerelmi történet. Ágoston két nap alatt elolvassa. Házasságtörés, a szerelem fölszabadító ereje. Majd óhatatlan bukás. Nincs esély, szögezi le magában. Leginkább azért nincs, mert még csak nem is sírok emiatt.