DSIDA JENŐ VERSÉRŐL

VILLÁMLÁSKOR

A lélek örök, tapogató estjén
nagy szakadékok mellett
fekete ciprusok susognak,
s csüggedt-vonalú szomorúfüzek
lassú ütemre permeteznek könnyet
a zizegő pázsitra.
De olyankor szép, amikor vihar zúg,
s hatalmas kézzel cibálja és tépi
s riasztja fel
az alvó kertnek minden álmait
a szél,
s a füstölő felhők fekete fátylán
átvág a villám cikázó kígyója.
Villámláskor:
ózonszagú a levegő,
s háromszor tátongóbban merednek elénk
a mélységek és a magasságok.

Az emberek többsége fél a villámlástál. Ősi, belénk gyökeresedett rettegés ez, mely nemcsak a „primitív” lélekben, de abban a felvilágosult elmében is munkál, amely jól tudja, miféle elektromos jelenséggel áll szemben, amikor mennydörög és cikáznak az istennyilák. Ha azonban egy tapogató estén próbálunk haza jutni, a villámlás váratlanul segítségünkre is siethet: kihasználhatjuk a pillanat adta lehetőséget, vagyis helyesen fejtjük meg a valóság elénk tárt és módosított képét, rálelhetünk a helyes ösvényre. A másodperc tört részéig látjuk csupán a vidéket: különös fényben izzik és vibrál a világ, az arányok eltolódnak, az ellentétek hangsúlyosabbá lesznek. – Ezt a pillanatot ragadja meg expresszionista-szimbolista versében Dsida Jenő: a villám által válik láthatóvá a táj, a semmiből születő és a semmibe visszatérő erős fény felnagyítja a tárgyakat, élesebben karcolja magunkba; a levegő ózonnal dúsul, a légkör felsőbb rétegei földközelbe kerülnek. Aki ért a kép megfejtéséhez, a térkép olvasásához, utat talál, aki nem, az téveszt…

A FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiából

kép | vecteezy.com