C. C. ELSŐ TISZT TITKOS BEJEGYZÉSEIBŐL
2014 április
[elmosódott dátum]
Negyedik napja hajózunk édesvíz nélkül. Alattunk ijesztő mennyiségű tengervíz, fölöttünk a vakítóan kék égboltozat. A gyomrunkban sós hering meg savanyú káposzta lötyög, a torkunkban hasogató szomjúság. A káposztalé tart életben mindannyiunkat. A szél alatti oldalon egész álló nap egy szék formájú bokor totyogott jobbra és balra. Most egy helyben tipeg. Még reggel mászott elő a fedélközből, ahová a földdel teli kádakat állíttatta a kapitány. A kádakban különös növények sorakoznak. Ha kedvük szottyan, halk, a nagy gonddal kihúzott pezsgősdugó finom pukkanására emlékeztető hangot hallatva cuppantják elő gyökereiket a talajból, s lábként használva a göcsörtös nyúlványokat, odébb araszolnak. Egyik-másik úgy néz ki, ahogyan az otthoni fák, némelyik azonban egészen megdöbbentő alakot öltött magára: asztalt, széket, ágyat, festőállványt, kunyhót vagy éppen ketrecet formáznak. Akad, amelyik úszni is tud: kecses ívben veti magát a folyóba, átevickél a túlsó partra, hogy ott eresszen gyökeret. Csak a tengerbe nem mernek beugrani. Vélhetően félnek végtelenségétől, beláthatatlanságától. A tegnapelőtti vihar óta – a vándorló székbokor kivételével – amúgy is mind nyugton vannak. A tojástestű, a négyszárnyú és a háromfejű madarak ugyancsak megbékéltek, mióta eljárta haláltáncát a hajó. Most csöndesen szuszognak a kalitkákban. A szemétevő lépegetők is megijedtek, két napja ki se dugják az orrukat a rakodótérből. Lassan ellepi a mocsok a fedélzetet. Kénytelen leszek újra fölsuvickoltatni a matrózokkal…
[olvashatatlan dátum]
A vitorlamester fölfedezte, hogy a különös szerkezet, amit az utolsó pillanatban csentünk föl a bárkára, kivonja a tengervízből a sót. Annyit vedeltünk, majd kipukkadtunk. Megöntöztük a növényeket is, a székbokor elégedetten visszaköltözött a kádba, miután a nyakába zúdítottunk egy vödör édesvizet.
A kormányos és a másodtiszt órákig vizsgálgatták a szerkentyűt, ami megmentett bennünket, de sem arra nem jöttek rá, hogyan működik, sem arra, mitől. Feltételezésük szerint organikus gépezet lehet.
A vitorlamester azt mesélte, álmában megszólította egy lány, akinek a hajában apró, villogó szemű rovarok laktak, orra helyén kígyó tekergőzött, ajkáról alvadt vérrögök hullottak alá, s arra kérte, ha módjában áll, öntsön egy vödör tengervizet abba a nem mindennapi masinába, egy kancsót meg helyezzen el alatta. A gépnek nincs torka, tölcsére vagy efféle nyílása, a vitorlamester mégis megpróbálkozott azzal, amit álmában tanácsoltak neki. A szerkezet alá tett egy kancsót, s ráöntött egy vödör vizet a gépre. A kancsó félig megtelt. Iható, sótalan víz csillogott benne.
A kapitány ezek után csak a vállát vonogatja, szerinte kár értelmet keresnünk a szerafiniai élőlényekben és tárgyakban. Azok nem a mi értelmünk szerint rendeződnek, nem a mi tudásunkra támaszkodva működnek. Azt hiszem, megint fején találta a szöget. Ezért ő a kapitány.
[… 30., vasárnap, a déli forróság óráiban]
Reggel az atya misét celebrált. Ama hatalmas szerafiniai krokodil, amely hazaindulásunk óta a tat jobb oldalán hever, súlyos láncokba verve, könnyeket ejtett a prédikáció hallatán. Egyből a harmadtiszt meséje jutott eszembe, aki furcsa jelenetet vélt látni még a szárazföldön, hetekkel ezelőtt. Elbeszélése szerint Delgado matróz szerelmeskedett egy szerafiniai nővel az egyik pazar függőkertben. A kéj növekedtével mind szorosabban simultak egymáshoz, Delgado és a partnere, ami teljesen természetes, ám közben a végtagjaik zöldülni kezdtek és apró bőrlemezkék jelentek meg rajtuk, ami viszont már távolról sem megszokott. Midőn aztán a gyönyör csúcsára értek, mindketten megdermedtek, a fölül lévő Delgado gerince mentén remegés futott végig, a két emberfej néhány szempillantás alatt eggyé olvadt és hüllőfejjé nyúlt, majd egyik percről a másikra a testük is összenőtt, a bőrükön pikkelyek keletkeztek, végezetül egy krokodil mászott le a kerevetről, amelyen percekkel korábban a szerafiniai nő és Delgado üzekedett. A kapitány akkor úgy ítélte meg, a harmadtisztnek agyára ment a mérték nélkül fogyasztott pálinka, a misén zokogó krokodil láttán-hallatán azonban kiengedte a kabinjából, ahová bezáratta. Szerencsétlen reszketett és szipogott, azonnal a kantinba támolygott, hogy igyék némi szeszt. Sajnáltam őt. Évek óta hajóztunk együtt, nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna józanon, ám a tengerhez fölöttébb értett, bármikor rábíztam volna az életemet az óceánon. A szakácstól később azt hallottam, egy húzásra bevedelt egy egész üveg rumot.
A kapitány a mise végeztével a krokodilhoz lépett, hosszasan bámult a szemébe. Mikor visszatért szokott helyére, a kormány mellé, arcáról megrendülést olvastam le. Megparancsolta, hogy enyhítsenek a krokodil láncainak szorításán.
[kivehetetlen dátum]
Három hónapja hagytuk el Szerafinia kikötőjét. Nem tudom, vajon a bolond genovai él-e még. Megérdemli, hogy róla nevezzük el azt a hátborzongató földdarabot, amibe annyira beleszeretett, hogy képtelen volt elszakadni onnan. Hiába magyaráztam neki, miféle orbitális véletlenek sorozata nyomán jutottunk oda, s korántsem lehetünk biztosak, hogy valaha is megtaláljuk újra azokat a partokat. Az is kisebbfajta csoda, ha egyáltalán a hazavezető utat megleljük, s lesz honnan visszatérnünk a meglepetések birodalmába…
Csak annyit felelt:
– Nem bánom, ha itt halok meg. Genovában, a feleségem szoknyájának biztos védelmében él és cseperedik a fiam, az utolsó Serafini. Ezért, tudom jól, nem hal ki a famíliám és nevem nem vész bele az idők óceánjába. Nyugodt szívvel maradok, első tiszt úr, drága barátom!
És maradt. Be akarta járni a világot, ahol a növények, ha úgy tartja kedvük, föl s alá mászkálnak, ahol az állatoknak több feje is van, vagy épp egyetlen egy sincs, ahol a szivárványt meglovagolják (bár ezt csak ő állította, rajta kívül ilyet egyikünk sem látott), ahol egynémely embernek a lába vagy a karja valamiféle szerkezetben végződik (kalapács, feszítővas, olló, ami jön), ahol a tevéknek agancsuk van, az egereknek hosszú, izmos lábuk, a kígyóknak tarajuk, a kakasoknak szarvuk, a teheneknek hat pár lábuk. Jézusom!
– Én azt hiszem, ez itt a János pap országa – súgta fülembe, mikor elköszöntünk. – És én föl akarom mérni, át akarom élni!
Nem válaszoltam, csak szorongattam a kezét. Szégyelltem magam, amiért nem árulom el, hogy miközben búcsúzkodunk, a legénység éppen rakodik: szerafiniai egzotikumokkal pakolja teli a szkúnert. A kapitány nem akarta, hogy ez a szorgos gyűjtőmunka a genovai tudomására jusson, attól tartott, beárulna minket az Auaubaubaubánál. Ámbátor nem tudtuk, az Auaubaubauba a neve annak az ősz szakállú, lila fülű, a koponyájához aranyszegecsekkel odaerősített ezüstlemezt viselő férfiúnak, vagy a rangja, abban mégis biztosak voltunk, hogy tekintélyes ember Szerafiniában, legalábbis a tengerparti városban, amire kikötőként tekintettünk, jóllehet a miénk kivételével soha egyetlen hajót sem láttunk arrafelé, szóval kétségkívül s joggal föltételeztük, hogy nem örvendezne, ha megtudná, mi mindent viszünk magunkkal. Mivel a szerafiniaiak tudomásunk szerint nem ismerik a hajózást, ijesztő és hihetetlen repülő masináik pedig legfeljebb egy-két mérföldet képesek megtenni, attól nem kellett tartanunk, hogy üldözőbe vesznek, miután fény derül a lopásra, amit a kapitány zsákmányolásnak nevez.
– Gondoljon csak bele, barátom: János pap országa! – sóhajtott föl Serafini. –
A legtöbben már régóta mesének tekintik. Erre mi belebotlunk. Megannyi érdekesség, megannyi csoda földje ez!
Most, ahogy írom ezeket, összeszorul a torkom. Meglehet, a habókos genovain töltötték ki bosszújukat a szerafiniaiak, amikor észrevették, mi mindent hoztunk magunkkal.
[… szerda, éjszaka]
Ha hazatalálunk, elmegyek Genovába és mesélek annak a fiúnak az apjáról. Talán fölajánlom neki, hogy segítek a nyomára bukkanni, kerítünk egy megbízható szkúnert vagy gyors járású brigget, netán teljes vitorlázatú barkhajót, azzal nekivágunk a végtelen tengereknek, kutatunk, keresünk elszántan és rendíthetetlenül, sohasem csüggedve, sohasem hátrálva meg, sohasem!
Igaz, egyelőre azt sem tudom, vajon hazajutunk-e…
[a dátumot egy paca takarja]
A hajóorvos aprócska férget vágott ki a vitorlamester füle mögül, arról a helyről, ami napok óta viszketett neki, egyre elviselhetetlenebbül. A féreg alakja: akár egy fésű, hossza úgy félhüvelyk, a vastagsága: mint a féldénáros. Még fickándozott, mikor a doktor csipeszével előhúzta, aztán pár perc múlva szétporladt. Váratlanul, egyik pillanatról a másikra. Csak egy gyűszűnyi barna törmelék maradt utána. Érthetetlen…
[… péntek, este hat óra]
A mai napon a harmadtiszt vállából metélt ki undorító férgeket a doktor. Mint az ördög villája falusi búcsúk vándorpiktorainak képein, pontosan úgy festettek, és ezek is gyorsan porrá lettek napvilágnál. Valamennyien aggódunk és viszketünk. A legénység egyes tagjai, különösen a hajóács és a fedélzetmester arról sutyorognak, a tengerbe kellene vetni az összes szerafiniai istentelenséget, kezdve a lépegető növényekkel és az utóbbi éjjeleken emberi hangon zokogó krokodillal. Ha nem cselekszünk időben, mondják, végünk van!
– Delgado hangján bőg, esküszöm! – bizonygatta a fedélzetmester (egy tagbaszakadt, alacsony homlokú almeriai) egész délután.
– Majd bőgsz te a saját hangodon, ha kiköttetlek, lator! – ripakodott rá a másodtiszt vagy tucatszor.
– Áthúzatlak a hajó alatt, ökör! – ordított le a kapitány a kormány mellől.
Én csak hallgattam, hallgatok. Serafini jár az eszemben. Vajon él még? S mi, mi meddig élünk? Sós hal, káposzta, érthetetlen gépezet segítségével tisztított tengervíz. Ez az életünk. Meg az áramlatok. S a szél. Ha jó, hazavezet. Ha nem, elkárhozunk. Holnap gyónni fogok az atyánál. És imádkozom a genovaiért.