ÁPRILY LAJOS VERSÉRŐL
2012 október
ELKÉSETT VILLÁM
Őszi napon – villámsugár.
Dörgése végigzeng az égen.
Tán búcsút villantott a nyár
ebben a késő, ritka fényben?
Utána záporszél ered,
a hullt lombot vadul kavarja.
Emeld fel megfáradt fejed,
s indulj az utolsó viharba.
Néhány éve meghívtak egy megyei szavalóverseny zsűrijébe. Amatőr felnőttek versengtek, vagyis a versmondók nem jártak színitanodába. Ez előnyükre vált. Ott ismerkedtem meg Tamással, a szentesi úszóedzővel. Megrendítően tolmácsolta József Attilát. Később többször fölhívott, hosszan beszélgettünk. Hívott Szentesre, a könyvtárba, író-olvasó találkozót szervezett nekem. Örömmel mentem. Évekkel korábban alakított egy amolyan gentlemen’s clubot, a legnemesebb hagyományok mentén: szellemi közösséget, ahol lehetett társalogni a világ dolgairól. Ez a klub szervezte az estemet is. Tamás és a többi tag kérdezett, én feleltem, a közönség figyelt (furcsa módon valóban!).
csodát láttam akkor
A könyvtári program végeztével beszélgetőtársaim elvittek vacsorázni. Őszi este volt, már-már éjszaka. Amint hozzánk lépett a pincérlány, hogy fölvegye a rendelést, odakinn megzöndült az ég. A lány összerezzent a mennyei ágyúdörgéstől, kis híján elejtette a noteszét. Tamás barátom megfogta a kezét, és szépen zengő baritonján szavalta: Őszi napon – villámsugár. / Dörgése végigzeng az égen. – csodát láttam akkor. A lány rögvest megnyugodott, és ösztönös rémületét sem váltotta másikra. A vers zenéje, hangulata, Tamás hangja és a lényéből áradó költészet azonnal hatott. A pincérlány megbűvölve hallgatta Áprily sorait, eszébe sem jutott elkapni a kezét, föl sem merült benne, hogy másról lehet szó, mint amiről: vigasztalásról, együttérzésről, biztatásról. Az utolsó két sort – Emeld fel megfáradt fejed, / s indulj az utolsó viharba. – Tamás kétszer is megismételte, mielőtt elengedte a lányt, aki mosolygott, s az ablakon kopogott az eső…
A FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiából