A FRANCIA FORRADALOM ÉS MAGYARORSZÁG

1789. július 14-én az elkeseredett párizsi nép megrohamozta és földig rombolta a régi rendszer jelképét, a politikai foglyok börtönét, a Bastille-t. Az elkövetkező hónapok, évek politikai harcai során megdöntötték a feudális rendet: megszüntették a nemesi kiváltságokat, kimondták a törvény előtti egyenlőséget, a polgári szabadságot, és a királyság eltörlésével kikiáltották a köztársaságot.

A francia forradalom messze világító fáklyaként mutatta az újkori nemzeti fejlődés útját, és példája követésére hívta Európa elnyomott népeit.

A Habsburg-birodalomhoz tartozó Magyarország politikai és társadalmi rendszere ebben az időben megmerevedve őrizte a régi, idejétmúlt állapotokat. II. József császár-király az 1780-as években felülről kezdeményezve próbálta a viszonyokat megreformálni. Arra törekedett, hogy korlátozza az arisztokrácia és az egyházi vezetők hatalmát, korlátozza a nemesség kiváltságait és emberi jogokhoz juttassa a parasztokat, ugyanakkor egész birodalmában egységes közigazgatást és német hivatalos nyelvet vezessen be. Kísérlete azonban elbukott, halálos ágyán, 1790-ben, reformjait eltörölte. Rövid életű utóda, II. Lipót után, 1792-ben I. Ferenc került a császári és a magyar királyi trónra, s ezzel a minden változtatás elől elzárkózó makacs maradiság, a régihez való görcsös ragaszkodás vált vezető irányelvvé. Ferenc rettegett a francia forradalomtól, s a közös félelem szövetségesévé tette a kiváltságaiért reszkető nemességet és papságot. A reformok megakadályozására mindent és mindenkit ellenőrző rendőruralom létesült, már a forradalmi eszmékkel való rokonszenvezés gyanúja is megtorlást váltott ki. S miközben Európa országainak egy része megindult a polgári átalakulás útján, a Habsburg-birodalom hadba lépett a francia köztársaság ellen, hogy még a forradalmi próbálkozások írmagját is eltapossa.

hazai valóság

Magyarországon az 1790-es években egyre nőtt az elkeseredés, amit csak növelt a franciák elleni háború sikertelensége. Különösen a számban megerősödött értelmiség zúgolódott, amely nem tudott beilleszkedni a feudális viszonyokba. II. József, majd II. Lipót alatt még élt bennük a reménység, hogy a reformok javítják helyzetüket, Ferenc alatt azonban minden reményük szertefoszlott. Törekvéseik a hazai valóságból nőttek ki, de példaként ott lebegett előttük a forradalmi Franciaország; ők is arra törekedtek, hogy a kiváltságok megszüntetésével kialakítsák a polgári egyenlőséget.

Az elkeseredés egy ideig csak befelé izzott. A városokban olvasóköröket, klubokat alakítottak, ahol a francia forradalom hivatalos lapját, a Moniteurt olvasták, s magyarra fordították a franciául nem tudóknak. Vezéregyéniségük Hajnóczy József volt, jogot végzett, nagy műveltségű férfi, aki a cenzúra kijátszásával megjelent anonim munkákban mutatott rá a hazai állapotok elmaradt és tarthatatlan voltára s arra, hogy milyen változtatásokra volna szükség. Arra azonban, hogy cselekedjenek, még senki sem gondolt. Már csak azért sem, mert egyedül érezték magukat. A hatalom viselőire, a nemességre, az egyházra nem számíthattak, de a paraszti tömegre sem, amellyel nem volt kapcsolatuk A francia forradalom hírei ugyan eljutottak a falvakba is (egyes helyeken a jegyző vagy a tanító olvasta fel az újságot az egybegyűlteknek), a parasztság azonban sokkal elnyomottabb és elmaradottabb volt, semhogy sorsa kézbevételére gondolhatott volna. Mindössze a birtokos nemesség egy része állt melléjük: azok, akik tiltakoztak az egyre erősödő abszolutizmus ellen s akik belátták, hogy bizonyos reformokra szükség van.

politikai érvényesülés

Az elégedetlenek megszervezése Martinovics Ignác nevéhez fűződik. Martinovics művelt, világlátott ember volt, de nagy becsvágy és szertelenség jellemezte. Fiatalon ferences szerzetessé lett, majd katonapapnak állt, később a lembergi egyetemen a fizika professzora. Ez azonban nem elégítette ki, politikai érvényesülésre vágyott. 1791-ben beállt II. Lipót király titkos ügynökei közé s jelentésekben számolt be az ország hangulatáról. Abban reménykedett, hogy a király oldalán a reformpolitika irányítója lehet, Lipót halála azonban meghiúsította terveit. Elkeseredésében élére állt a Hajnóczy körül csoportosuló, demokratikus átalakulásra törekvő, részben polgári elégedetleneknek.

Martinovics 1794 tavaszán két titkos társaságot létesített, mindkettőnek ő volt a főnöke. Az első, a Reformátorok Társasága a nemeseket tömörítette, s célja az volt, hogy bizonyos mérsékelt reformok mellett megvalósítsa a független köztársaságot. A másik a Szabadság és Egyenlőség Társasága, mely a radikális átalakulás híveit, a magyar jakobinusokat fogta össze. Ezek a köztársaság kikiáltása után léptek volna elő, hogy az uralmat magukhoz ragadva megvalósítsák a francia forradalom vívmányait. Minderről, persze, a reformerek nem tudhattak. A titkos társaságok élére igazgatókat nevezett ki: Hajnóczyt, Laczkovics János volt huszárkapitányt, a forradalmár gondolkozású fiatal Szentmarjay Józsefet, a reformátorok élére pedig Sigray Jakab grófot. A terv az volt, hogy mozgósítják a nemességet, majd a parasztságot, de az erre utaló titkos káték semmi kézzelfoghatót nem tartalmaztak, sem a nemesség, sem a parasztság nem is tudott az ügyről.

A magyar jakobinus mozgalomnak mintegy 300 tagja lehetett, amikor a rendőrség lecsapott rá. Martinovics, abban a hiszemben, hogy minél nagyobbnak tünteti fel a szervezkedést, a kormányzat annál inkább meggondolja, hogy fellép-e ellene, kiteregette a részleteket s több ezer beszervezettről beszélt. A megrémült kormány 50 embert állított bíróság elé, a vád felségsértés és hazaárulás volt. A megfélemlített bírák 18 halálos ítéletet hoztak, s ebből hetet végre is hajtottak. 1795. május 20-án a budai nagy kaszálóréten, amelyet azóta hívnak Vérmezőnek, a hóhér bárdja oltotta ki Martinovics és a négy igazgató életét, június 4-én pedig a fiatal jogász, Őz Pál és Szolártsik Sándor követte őket azzal az indokolással, hogy megváltozásukra nincs remény. A többi vádlott hosszú időre börtönbe került, köztük az akkori magyar irodalom legjobbjai: Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Szentjóbi Szabó László és Verseghy Ferenc.

„Példa kellett, hogy rettegjen az ország” – írta később Kazinczy. A rendőri terror alatt az ország moccanni sem mert, a forradalmi időszak mintha nyomtalanul múlt volna el, Magyarország maradt a mozdulatlan, régi, anakronisztikus rendszerben.

A legjobbak mégis őrizték az eltaposott gondolatokat és törekvéseket. Egy nemzedék múlva, a magyar reformkorszakban a polgári egyenlőség eszméi újra előtörtek és hosszú küzdelem után, 1848 márciusában győztek.

kép | vecteezy.com