BEN ZÓMA A PARADICSOMBAN
A freudista művészetértelmezés kételyeiről [1995 december]
Egy talmudi traktátus1 szerint négy tudós férfi járt a Paradicsomban, a 2. század tiszteletre méltó törvénytanítói: Ben Azaj, Ben Zóma, Achér és Rabbi Akiba. „Az egyik látott és meghalt, a másik látott és eszét vesztette, a harmadik elpusztította az ifjú palántákat. Csak Rabbi Akiba ment be épségben és jött ki épségben.” A középkori kabala a „Paradesz” (Paradicsom) szót betűszóként értelmezte, ahol a ’p’ (pesat) a szó szerinti értelmet, az ’R’ (remez) az allegorikus megértést, a ’D’ (deresa) a talmudi magyarázat szerinti olvasást, az ’Sz’ (szód) pedig a megfejthetetlen titkot jelenti. A Paradicsom, ahová a négy tudós behatolt, maga a Szentírás, történetükben pedig négy értelmezői magatartás jelenik meg.
elpártolt a zsidóságtól
Mind a négyen láttak, azaz megismertek valamit a törvényből, de hárman odavesztek, nem látták az Úr nevét, hiszen a Zóhár értelmezése szerint a Tóra egésze az Örökkévaló egyik neve. Csak Rabbi Akiba tért vissza épségben, holott minden olyan ponton el kellett haladnia, ahol a többiek áldozatul estek.2 Mit jelent épségben visszatérni? A Talmud idézett traktátusának következő része3 érdekes történetet mond el Achérról, a másikról, akit a talmudi szövegek ritkán neveznek a nevén (Elisa Ben Abuja), mert elpártolt a zsidóságtól. „Megtörtént azzal a másikkal, hogy szombaton lovagolt, és Rabbi Meir utána ment, hogy tórát tanuljon tőle. Mikor a szombati határhoz értek, azt mondta: Meir, menj vissza, mert a ló lépésein kiszámítottam, hogy itt van a szombati határ. Ez válaszolta: Akkor térj te is vissza. Nem lehet – így mond – mert a függöny mögül hallottam: Térjetek meg elpártolt gyermekek, kivéve a másikat.” A talmudi értelmezés szerint tehát a törvényben kijelölt határ áthágása okozza Ben Abuja vesztét, így lesz ő más, és küldi el magától tanítványát (elpusztítja az ifjú palántát). A határ tudása, tisztelete és betartása minden értelmezői munka kezdete. Csak az térhet vissza, csak az nem vész oda, aki nem azért kel útra, hogy célhoz érjen, hanem hogy lásson, miközben tudja, hogy a szöveg egésze mindig meghaladja őt, mindig elérhetetlen, és a legfontosabb titokban (szód) marad.
A határ betartásának fontosságát az európai értelmezői hagyomány sosem feledte el, ugyanakkor minduntalan jelen van a kísértés, hogy átlépjük, ne forduljunk meg, hátha megpillanthatjuk a titkot, és mégis visszatérhetünk. Freud értelmezői módszerében és gyakorlatában mindenkor éberen élt a tapasztalat, hogy ha a határhoz érkezve, amiről sosem tudjuk előre, hol húzódik, nem fordulunk meg, az értelmezés fordul saját visszájára, tűnik el.
Az interpretáció megközelíthető abszolút pontjának létezése mindig egy töréspont létezését is jelenti.4 Az Álomfejtés Dóra analízisében szembesül teljes terjedelmében azzal a problémával, hogy az értelmezésnek meg kell állnia valahol, nem mehet el a végsőkig, és nem csupán a tapintat, a személyes titok sérthetetlensége miatt, amint arra Freud saját álmainak interpretációjakor hivatkozik, és nem is azért, mert a teljes megismerés vágyában odavész a megismerő5, hanem mert csak a felfüggesztés helyén válik sejthetővé, hogy az interpretáció kezdettől fogva nem valami felé, hanem önnön kioltódása felé haladt, amennyiben feltételezte, hogy saját magát megelőzően van mit értelmeznie. A felfüggesztés helyén a beszéd visszatér önmagához, de nem mint egy tárgyként adott létezőhöz, hanem a megérkezés lehetetlenségének jegyében saját kioltódásához, ami nem mozgásának kiindulópontján, és nem jelentésének céljában történik meg, hanem a megtapasztalt határon.
erőszakos interpretációk
Foucault6 szerint az értelmezés befejezhetetlensége ahhoz az elvhez kapcsolódik, hogy nincs semmi elsődleges, amit interpretálni kellene, mert alapjában véve minden interpretáció, azaz ,,nem azért vagyunk interpretációra ítélve, mert léteznek elsődleges és enigmatikus jelek, hanem mert léteznek interpretációk, mert minden alatt, ami csak beszél, ott húzódik az erőszakos interpretációk végtelen nagy szövedéke.” Freud álomtanában, amit erőteljes szálakkal köt a művészetértelmezés lehetőségeihez, ez a probléma ellentmondásosan jelenik meg. Az álomfejtő munka során a beteg asszociációinak felébresztésekor néha különösen erős ellenállást tapasztal a páciens részéről, aki adott esetben hosszú képzettársításokat fűz álmához, ugyanakkor bizonyos részleteket kihagy, majd toldalékként kapcsolja őket elmondásához, amit az analitikus felejtési kísérletként értelmez. Mindebből azt a következtetést vonja le, ,,hogy az álomfejtési munka közben észlelhető ellenállásnak az álom keletkezésében is részesnek kell lennie”.7 Két erő hatását tételezi fel, melyek közül az egyik ki akar valamit fejezni, a másik vonakodik ezt megengedni. A cenzúra álombéli jelenléte nyilvánvalóvá teszi, hogy maga az álom is interpretatív természetű, tehát nem lépi át a nyelvi világsémát. Ugyanerre utal az a tapasztalat, hogy az álmot megelőzi a kultúra képkínálata.8
Ugyanakkor Freud az álmot pszeudotextusnak tekinti (ez már Gadamer kifejezése9), olyan kommunikatív megnyilvánulásnak, amelynek megértése nem teljesedhetik be az értelem intencionált átadásában, mert valami elleplezett esemény történik meg benne, sőt – amint láttuk – a megnyilvánulás gyakorta gátolja az értelem kifejtését. A már idézett 1932-ben írott fiktív előadássorozat vezette be a manifeszt álom és a lappangó álomgondolat megkülönböztetését, ám ez a különbségtétel módszertani értelemben már a tizenöt évvel korábbi valóságos előadásokban (Bevezetés a pszichoanalízisbe) is megvolt. Az álomfejtés gyakorlati feladatát a manifeszt álomtartalom lappangó álommá változtatásában jelöli meg, az elmélettől pedig azt várja, hogy megmagyarázza az álommunka jogosságát, tehát hogy az interpretatív lappangó értelem miként alakult át álomszöveggé.10 A manifeszt álmot, ami ,,lehet összefüggő, gördülékeny szerkezetű, mint egy költői alkotás, vagy éppen ellenkezőleg, az érthetetlenségig zavaros, valami delíriumhoz hasonló”, nyelvi szubsztrátumára kívánja szorítani, nem azért, hogy leleplezze az embert, hanem hogy jobban megismerje, és gyógyítani tudja.
Mindez azt jelenti, hogy az álomban megjelenő tartalmak nem önmagukért léteznek, hanem – gyakorta gátolt – metaforikus vagy szimbolikus közvetítői egy náluk elsődlegesebb interpretációnak. A közvetítés e folyamatában nincs jelentés, csupán a jelentésesség metaforikus mozgása, és a jelentést végül is az értelmezőnek kell megalkotnia, aminek a tétje ebben az esetben rendkívül nagy, mert a közös megértés maga a terápia. E megértést az a gyanú táplálja, hogy a szöveg nem egészen azt mondja, amit mond, értelme egy nála erősebb értelmet oltalmaz és továbbít. A görögök ezt hívták allegóriának. A „gyanú hermeneutikájának” ez az elmélete és gyakorlata akkor is megfelel az arisztotelészi metaforaelméletnek, ha csak interpretációt ismer, és nem állít az értelmezés elé célt, mert az interpretációkat nem tartja egyenrangúnak, és a manifeszt álomszövegben a lappangó álomgondolatok metaforáját ismeri fel.11 ,,A lappangó álomgondolatok tehát érzékszervi képekké és vizuális jelenetekké alakulnak át. És éppen eme átalakulás közben szenvedik el mindazt a változást, ami olyan újszerűnek és idegennek tűnik fel előttünk. (…) Mind a lelki készülékben végbemenő ősi visszaeséssel, mind pedig a cenzúra követelményeivel összhangban áll bizonyos folyamatoknak és tárgyaknak a tudatos gondolkodás számára idegenné lett jelképek által való gyakori ábrázolása. De ezen felül az álomgondolatok egyes elemei még sokkal messzebbre menő változásokat szenvednek.” A szubsztanciális értelmezés megelőzi a metaforikus változásokat, s az álomban folyamatos átmenet zajlik a tulajdonképpeniből a képibe, aminek mozgását a terapeuta feltárja és a gyógyítás közös munkájában a beteggel együtt megfordítja.12 Ebben az esetben a metaforikus és a platóni metafizika átvitele ekvivalens: a metafizikai átvitel (az érzékelhetőből a nem érzékelhetőbe13) ontológiája biztosítja a metaforikus mozgás megfordíthatóságát, lehetővé teszi a gyógyító hermeneuta munkáját. Ezért a freudi hermeneutikára nézve érvényesnek tűnik Heidegger különben vitatható állítása, hogy „a metaforikus csakis a metafizika határain belül létezik”14.
lappangó álomszöveg
A manifeszt és a lappangó álomszöveg értelmezésbeli viszonyában ugyanakkor felmerül a kétely, hogy ha az előbbit az utóbbi metaforikus elmozdulásának tartjuk, nem járunk-e úgy, mint Ben Zóma a Paradicsomban, akiről a Talmud sietve elismeri, hogy látott, de amiért a megjelenőt olthatatlan gyanakvással figyelte, mint ami nem önmagáért, hanem kizárólag másért létezik, és minduntalan utalásokat keresett benne egy allegorikus értelemre, „eszét vesztette”. Freud műveit olvasva erre a veszélyre figyelmeztetjük magunkat, aminek bekövetkeztétől a bécsi mester szerint is csak a határ tisztelete óvja meg az értelmezőt. „Megértették Önök, hogy az álom egy kóros képződmény, az első tagja azon sorozatnak, amely magában foglalja a hisztériás tünetet, a kényszerképzetet, a téves eszmét, de amely különbözik ezektől múlandósága folytán és azáltal, hogy a normális élet feltételei mellett jön létre.”15
Ebből a szempontból különösen megdöbbentő Freud hallgatása Nietzschéről. Műveiben alig hivatkozik a filozófusra (többnyire enyhe kritikával az örök visszatérés elméletére), és közlése szerint Lou-Salomé volt az egyetlen igazi kötelék Nietzsche és őközötte.16 De a freudi interpretáció-elmélet értelmezése közben, úgy vélem, joggal teszi fel a kérdést Michel Foucault17, hogy Freud tapasztalata nem hasonlít-e meglehetősen Nietzschééhez.18 Szerinte a téboly tapasztalata ellen hadakozott Freud és Nitzsche19 is, az utóbbi lenyűgözve; mindkettőjüknél ez az interpretáció vég nélküli mozgásának szankciója.
Freud nem lát lényeges különbséget az őt felkereső betegek álomtartalmai és az irodalom kínálta álomleírást tartalmazó esztétikai tárgyak között. Értelmezői magatartása és módszere mindkét esetben megegyezik: a művészi valóságot is metaforikus jellegűnek tartja, alapegységét a szimbólumban fedezi föl, ami magában hordja a tudat szintjeinek hasonlításban, azonosításban, áthelyezésben, torzításban, helyettesítésben, kihagyásban megnyilvánuló „valóságtorzító”, valóságértelmező nyomait. Ha e megközelítést abszolutizáljuk, kétféleképpen kezdhetünk párbeszédet egy adott művel; vagy egy lélek dokumentumának tekintjük, és a művalóság analizálásával a meglelt összefüggések alapján feltárjuk az ismert élettörténeti tények mögött rejtőző pszichés problémagócokat, vagy egy alkotáslélektani pillanat termékének tartjuk, és a műben éppen az alkotás nem egyenesvonalú és szakadásoktól sem mentes lélektani folyamatát kívánjuk megismerni.
Az olvasható szöveg kijelentéseit mindkét esetben kizárólag szemantikai funkciójukban tekintjük igaznak, ahol a jel valósága a szimbolikusan jelentett valóságban elillan, még akkor is, ha – Freuddal – tudjuk, hogy a jelentést mindig az értelmező adja. Így végül is arra kárhoztatjuk a nyelvet, hogy a lappangó jelentés mozgásában kialudjék, mert e jelentést a lelki valóság megjelenésnél elsődlegesebb tartalmaihoz kötjük, amelynek a művalóság minden jogot átenged. Megvonjuk a nyelvtől és a benne ható megismerési formáktól, hogy saját jogú valóság és szerkezet lehessen, ehelyett úgy tekintünk rá, mint ami csak az általa modelláltban lesz önmaga.
E hermeneutika nagy fegyverténye, hogy a művészetet bevonja az ember történeti önmegértésébe, és már Heideggernél korábban állítja, hogy a művészet műve az, ami a létező igazságát előhozza. Ugyanakkor nem egyszerűen kiírja a műből az esztétikai tárgy poétikai és esztétikai funkcióit, hanem egyszersmind azt állítja, hogy a műalkotás jelként utal egy jelentésre, azaz nem saját létében mutatkozik meg, hanem az allegorikus utaláséban. Ebben a létben nem beszélhetünk a magát elzáró és felnyitó igazság megtörténéséről20, és a műalkotást nem tekinthetjük önmagában eseménynek.
rendkívül hasznos segédtudomány
Mindezekért úgy vélem, hogy a freudi pszichoanalízis művészetpszichológiai hermeneutikája önmagában csak olyan művek megértésére alkalmas, melyek e módszert, illetve elméletet illusztrálják, tehát nemcsak megszületésükben játszott fontos szerepet a freudi lélektan, hanem igazságuk is annak függvénye. Egyébként e pszichológiai tudást – a terápiás viszonyulás feladásával – csak rendkívül hasznos segédtudományként tartom alkalmazhatónak a műalkotások interpretációjában21, amennyiben nem a mű születése vagy az alkotó izgatja, hanem a befogadás jelentésrealizációja.
Mert a műalkotás, még az értelmi egységet a legkevésbé koherensen megvalósító is, alapvetően különbözik az álomtól, benne a szemantikai funkció nem érvényesülhet egyedül. A művészettörténetben a szürrealizmus tette a legradikálisabb kísérletet arra, hogy éppen a freudi pszichoanalízis ösztönzésére a művészet művét az álomhoz közelítse, sőt álomleírásokat műalkotásokként olvastak. A leghatározottabban Antonin Artoud beszélt arról, hogy az élet a szellem érintésére álmokkal válaszol. ,,Ez azt jelenti, hogy valami kitapintotta az általános tudattalant. Az pedig azt mondja ki, amit magában rejt. (…) A valóság gyűlölete tette a szürrealizmust az álom megszállottjává, ám emellett megvolt még benne a nemesség rögeszméje is, a tisztaság kívánása.”22 De éppen ő az, aki megfogalmazza, hogy a művész nem álmodik alkotás közben, hanem felhasználja – miért ne tenné? – az álomszerű tevékenység logika előtti ismereteit is, de nem szolgáltatja ki nekik a műalkotás létrejöttét, és mint önmaga interpretátora mindenkor tiszteletben tartja a megtapasztalt határokat. ,,Nem mondok le semmiről, aminek köze van a szellemhez. Csak máshová akarom áthelyezni a szellememet, törvényeivel és szerveivel együtt. Nem szolgáltatom ki magam a szellem szexuális automatizmusának, épp ellenkezőleg, azon vagyok, hogy ebben az automatizmusban elkülönítsem azokat a felfedezéseket, melyeket a tiszta ész nem ad meg nekem. (…) A megsokszorozódást, az érzékenységet, az intellektuális szemet kutatom a delíriumban, s nem az odavetett jövendölést. Van egy kés, amelyet nem felejtek el. De ez a kés az álmok félútján van, magamban tartom, nem hagyom eljutni a tiszta érzékek határáig”23.
A művészettörténeti modernségben a szürrealizmus tette a legnagyobb hatású és talán legkövetkezetesebb kísérletet, hogy az alkotás folyamatába bekapcsolja a tudat prelogikus szférájának felismeréseit, és analogikusán felhasználta az álom szakadásos, nem lineáris folyású jelszerkezetében rejlő lehetőségeket.24 De a szürrealizmus metaforikus vagy
metonimikus képei nem egy náluk elsődlegesebb jelentés utalásai, amelyben valóságuk felszívódik, hanem olyan önmagukban nyugvó, megkerülhetetlen és redukálhatatlan létezők, melyek egymással és a befogadóval való találkozásukban engedik kifejleni és megtörténni interpretatív igazságukat.