TANYA.VILÁG.

Gyerekcipőben járt még a közvélemény-kutatás. Kérdezőbiztosként a televízió meg a rádió műsorairól faggatództam országszerte. Az intézet kocsija letett a megadott címen, elmondtam a hivatalos szöveget: ki vagyok, kit keresek, mit akarok, ezután többnyire beengedtek, nekiláthattam. Többnyire. Ámbár elég gyakran megesett az is, hogy üveges szemmel bámultak rám a küszöbről és mondókám végeztével afféléket hebegtek, hogy,,de körmönfontak lettek maguk, azelőtt csak úgy beidézték az embert”, vagy „ha az adó miatt jött, hát azt megmondhatom, az üsző csak tegnap született”. De azután legtöbbször elsimult a félreértés, és bátran, szabad polgárok módjára alkottak véleményt, egyesek egészen megmámorosodtak a szabad véleménynyilvánítás mákonyától: „hát azt megmondhatom maguknak, több operett kellene!” Akadtak persze emlékezetes esetek is: egy karvaly orrú parasztember késsel kergetett az asztal körül, „kibelezlek, te mocsadék!”, egy éltes és kapatos kisvárosi téesz-adminisztrátornő barna hajamba kapaszkodva igyekezett fejemet dinnyeméretű mellei közé szorítani, „na gyere, te szép, szőke, tévés gyerek, majd megtudod, mi a jó”. Az effajta színes szélsőségek azonban csak arra valók, hogy némileg kontúrossá tegyék a szürke átlagot, melynek földerítése munkaköri feladatom volt.

Általában hárman-négyen zúdultunk egyszerre egy-egy községre, s némi gyakorlattal az ember már a leendő kérdezett arcáról le tudta olvasni, s szinte percre pontosan, hogy meddig tart majd a kérdőív kitöltése — mentül tudatlanabbnak tűnt föl az illető, annál rövidebb ideig. Mielőtt beléptem volna a házba, hátraszóltam a sofőrnek, mikorra végzek. Majdnem mindig pontos voltam; a sofőr is.

A párkándi tanyavilág azonban kifogott rajtunk.
visszataszítóan elszomorító
Sem addig, sem azóta olyan visszataszítóan elszomorító helyet nem láttam. Maga Párkánd község mindössze egy málló vakolatú tanácsháza, meg egy hozzáépített sufni, a ferdén rászegezett tábla tanúsága szerint orvosi rendelő, bejárata előtt a falon segélykérő telefon — és kész. A többi a párkándi tanyavilág. Keszekuszán szétszórt házak a lapályon, mintha egy óriás maroknyi kockát vetett volna a szikre, de azután elunta játékát s anélkül, hogy megnézte volna, hatot dobott vagy vakot, otthagyta az egészet. A termőföldek másutt voltak, itt a terméketlen szikesen csak a tanyák: a melléképületek, istállók, csűrök még a lakóházaknál is kócosabban, egymás hegyén-hátán, mintha a logika vagy akárcsak a rendteremtő képesség messze elkerülte volna azokat, akik tővel-heggyel összehányták ezeket az ólakat, pajtákat, nyári konyhákat. Kerítés sehol, de mégsem a közösség tagjainak egymáshoz való bizalma érzett e hiányból, csupán a nemtörődömség. Tavaszi délután volt, tócsák szerte a laposon, tiszta, hűvös ég tükröződött bennük, ennyit tehetett a mennybolt, hogy ellenpontozza, némi kékkel derítse az egyszínű párkándi tanyavilágot, agyagsárgák voltak a házak, a melléképületek, de a kocák és a semmit kapirgáló tyúkok is. Út sehol, a kocsi nehézkesen bukdácsolt a gödrökben, házszámoknak nyomát sem leltük, eltartott egy darabig, míg Varasdi Mihály megkerült.

Bálint Endre: Szentendrei ház

De megkerült végül; szűk homloka és tömpe orrának nyerge között mintha összeért volna két szemének sarka, a szája mindvégig nyitva, hangosan vette a levegőt s nem rezzent egyetlen vonása sem, amikor elmondtam, mi járatban vagyok. Betessékelt, én pedig hátraszóltam a sofőrnek, húsz perc; a kocsi elbukdácsolt a többiekkel.

A nyári konyhában ültünk le, ott lakott, öreglegény volt, a nővérével él együtt, de az most a városba látogatott, valami rokonhoz, mit akarok, ki vele, bevall ő mindent, amit kell.
nincsen áram
Térdemre fektettem az ívet, igyekeztem minél gyorsabban túllenni a dolgon. Megkérdeztem, van-e televíziója. Bólintott, sorra vettem a műsortípusokat, néz-e híradót, nagyfilmet, esti mesét, tudományos-ismeretterjesztő kisfilmet, értelmiségi rétegműsort. Elgondolkodott minden kérdésnél, akárha bizonytalankodna, került-e ilyesmi a szeme elé, majd nemet intet sorra mindegyikre, s csak a végén morogta, hogy náluk nincsen áram. A tévét örökölték, a tisztaszobában van. Áthuzigáltam a kérdőív alsó felét és rátértem a rádióra, de előbb megtudakoltam: elemes-e, és van-e hozzá elem. Volt.

Magyar nótákat szeretett hallgatni, hajnalonta meg a Falurádiót. A többire azt mondta: nem. A végén érdeklődtem, miféle javaslatai vannak a műsorszerkezet változtatását illetően. Azt felelte, nem kellene annyit beszélni. Több magyar nóta, meg Falurádió este is. Fölírtam. Megköszöntem szíves közreműködését, biztosítottam róla, hogy az ily módon összegyűjtött adatok titkosak.
némán futkostak
Nem tartott húsz percig, csak tizenötig; vártam az autót. Szótlanul ült mellettem Varasdi Mihály, azután felállt és odaballagott a kutyájához. Eddig észre sem vettem, cölöphöz volt kötve apró szemű lánccal, annak a tövében kushadt a loboncos korcs, körötte koszlott csontok, a férfi eloldozta és farba rúgta enyhén, barátságosan. A kutya fölállt, szapora léptekkel kezdett cirkálni a ház körül, nagytestű állat volt, a feje combközépig ért. Ahogy követtem a tekintetemmel, egyszerre szaladó kutyákkal telt meg a szikes, csapatostól bukkantak elő az össze-vissza házak közül, némán futkostak erre-arra, néha hallatszott csak egy-egy hörrenés. Esteledik, mondta Varasdi Mihály, mintegy magyarázatképpen, azután visszaült mellém és hallgatott tovább, közelülő szeme elégedetten követte a korcs futását. Az autó nem jött, feszengve lestem a nyári konyha ablakából. Habár nem láttam semmit, motorzúgást véltem hallani.

Szedelődzködtem. Búcsúztam Varasdi Mihálytól, azt mondtam, megkeresem a kollégáimat. Ő lassan ingatta a fejét: ne menjek, mert meghalok. Széttépnek ízekre a kutyák. Éppen kiléptem volna a nyári konyhából, de visszahőköltem. Ilyenkor mindenki elengedi a magáét, tette hozzá szűkszavúan, és ezek jó kutyák. Visszazökkentem a hokedlire, és lestem az autót, de reményeim fogyatkoztak egyre, az iménti zúgás is elhalkult.
lassú beszédű ember
Varasdi Mihály házi cipót és kolbászt tett az asztalra, kínált szótlanul, köszöntem és törtem a szikkadt kenyérből. Azt mondta, most már a nővére sem jön haza, megalszik a rokonoknál biztosan. Nemigen érdekelt a nővére, de hogy a társalgást fönntartsam, megjegyeztem, jöhet még, talán csak késik. Varasdi himbálta a fejét: nem bolond az a lány, széttépnék. Hiszen idevaló, vetettem ellent, nyilván ismerik a házőrzők. Nem úgy van az, Varasdi Mihály odébb tolta a kolbászt, tekintete szeretettel simított végig a tanya körül járőröző loboncos korcson és a lassú beszédű ember, hogy könnyebben teljék az idő, komótos, rövid mondatokban elmesélte nekem, mint idomítják a kutyát a párkándi tanyavilágban.

Bálint Endre: Kiscelli múzeum

Nagyon egyszerű. Messziről hozzák, másik faluból vagy a városból, nem kölyök már, nem is fölnőtt még. A cölöphöz kötik, mely ezután otthona lesz télen-nyáron, és otthagyják. Kezdetnek három napig nem kap enni. Szűköl és legyöngül. Rohangál körbe-körbe a cölöp körül, amíg a lánc engedi, azután már csak fekszik. Ekkor a gazda húsdarabot tesz a körön kívülre, ahová már nem érhet el. A kutya ugrál, vigyázni kell, meg ne fojtsa magát, volt már ilyen. A legtöbb kibírja. Egy-két napig úgy kell hagyni. Fekszik, feszül nyakán a lánc, mint a húr, orrától néhány centire a hús. Akkor kezd megőrülni. Hívnak valakit más faluból vagy a városból valót, az szelídíti meg végleg. De mindenképpen máshová való legyen, mert a kutya előtt később meg nem állhat.
félőrült kutya
Az idegen fog egy husángot, a körön belülre tolja a húst, a kutya utána kap, befalná, de az idegen az orrára vág a husánggal. Ez a legérdekesebb az egészben. A félőrült kutya újra meg újra a húsra veti magát, de mindannyiszor bumm! Az orra a legérzékenyebb, a fogaira vigyázni kell. Hörög, széttépne mindenkit, ha tudna, a husángot marcangolja. Süt belőle a gyűlölet, az ember szinte fél, hogy kirántja a cölöpöt, persze úgy kell beásni. Órákig eltart, így veszíti minden reményét, már csak gyilkolni akar, a húsról elfeledkezik, a husángot támadja, végül tántorogni sem tud, kimerülten lefekszik és megadja magát. Az idegen aztán megkapja a pénzét és mehet; soha vissza nem jöhet oda, ahol ez a kutya őrzi a házat.

Ekkor lép színre a gazda; fölemeli a húst és szelíden megeteti. Vigyázni kell, kiéhezett mohóságában torkán ne akadjon a falat. A háziak is sorra adnak neki egy-egy darabkát. De a javát a gazda végzi. Ő eteti néhány napig, ő hozza formába a kutyát. Akitől az állat ilyenkor enni kap, azt védelmezni fogja egész életében, utolsó leheletéig. De mindenki másnak nekiugrik azonnal, a torkára megy, a vérét akarja. Nem tesz különbséget. Ez a lényeg: hogy elvegyék az eszét.
sohasem ugatnak
A párkándi tanyavilágban mindenkinek ilyen házőrzője van. Sötétedéskor szabadon engedik valamennyit. Ember be nem teheti a lábát, szomszéd át nem mehet a másik házba. Nem ússza meg, ha kilép a saját kutyájának hatókörén túlra. Azonnal ráront a többi. Amelyik asszonyra éjszaka jön rá a fájás, az otthon szül, mert a mentő nem jön be. Rendőrségre semmi szükség, vigyázzák a rendet a házőrzők. Az a furcsa ezekben a kutyákban, hogy sohasem ugatnak. Ha már egyszer betanították őket, csak morognak, meg hörögnek. Talán elmegy a hangjuk a husángtól, ki tudja. Csönd van a tanyákon, az biztos. Azért érdekes, nem? Ez a némaság.

A távolban kettős fénypászma hintázott, az intézeti kocsi, fényszórói hol az égre lendültek, hol a földet seperték, ahogy az autó a gödrökben bukdácsolt. Engem keres, tudtam, eltévedt a számozatlan tanyaházak útvesztőjében, s ahogy sötétedik, mind kisebb az esély, hogy megtaláljon. Szótlanul ültünk, olykor fölsejlett a sötétben egy-egy még sötétebb folt, a némán őrjáratozó tébolyult kutyák. Nem lehetne, esetleg… valamit… kezdtem tétova kérdésféleségbe, de tudtam, hiábavaló, és Varasdi Mihály is úgy tartotta, fölösleges válaszolnia.
úgysem hallják
Lüktető szemmel lestem a két fénypászmát, mely tévetegen vetült falra, ólra, góréra s azonosíthatatlan részleteket metszett ki a feketeségből. Ahányszor elkanyarodott tőlem, fölpattantam a hokedliről, kiáltani hiábavaló lett volna, úgysem hallják a motorzúgástól. Apránként mintha mégis közeledett volna, repesve vártam.

Vagy egy óra múltán állt meg a nyári konyha előtt, láttam, az első ülés üres, a hátsókon kolléganőim ültek. Az ajtóhoz futottam, recsegő hörgés hallatszott, majd Varasdi Mihály kiáltása: coki! Meghőköltem, mintha nekem szólt volna, lassan, kínosan fordultam oldalvást, a korcs némán lihegett az ajtó mellett, pofájáról nyál csöpögött. Minden jót, mondta Varasdi Mihály; beszálltam.

A hátsó ülésen az egyik kolléganőm zokogott, a másik fás hangon nyugtatta. A sofőr a bajsza végét harapdálta, némán indított. Néha azt motyogta: nem igaz, egyszerűen nem igaz.
nem igaz
Hörgő árnyak szakadtak ki a sötétből, vakon ugráltak a reflektorra, a gumikra, az ajtókra, acsargó agyarak villantak, mintha le akarnák szaggatni a krómnikkel alkatrészeket, a kilincseket. Az egyik fölugrott a motorházra, a szélvédőn karistolt a fogával, nem igaz, sziszegte a sofőr, mind őrült, halk roppanás hallatszott, mögöttünk a sziken vonaglott valami, na végre, te rohadt, sziszegte a sofőr, de nem változott semmi, a kocsi nehézkesen bukdácsolt, a roham folyt tovább.

Kutyafejek kopogtak a karosszérián, míg csak kiértünk a műútra, s hátunk mögött a párkándi határ elmerült a vaksötétben.

felső kép | Bálint Endre: Holt virág