Békés Pál

SZINGH SZINGH

1999 június

SZINGH SZINGH
Van egy fekete trikóm.
A mellén, a hátán vagy harminc aláírás latin, görög, cirill, hindi, arab, kínai betűkkel. Egy amerikai ösztöndíj emléke.
Egy gazdag közép-nyugati városka egyeteme harminc írót hívott harminc országból harminc napra a prérire, hogy ismerkedjenek Amerikával, és személyes jelenlétükkel bizonyítsák a kukoricaföldek lakóinak: másutt is élnek emberek.
Egy elegánsnak mondott diákszállás nyolcadik emeletén laktunk, egymással szembe nyíló tenyérnyi szobákban, ablakaink az udvarra nyíltak, a folyton zúgó-zörömbölő hűtő-fűtő berendezésre és messze mögötte a folyóra.
Amerikából nem sokat láttunk.
Egymást néztük.

Szingh Szingh közös folyosónk elején lakott, közvetlenül az emelet saját automata mosógépe mellett, melyben végtelen hosszú sáljait mosta. Idővel kiderült, a színpompás csíkok nem nyakra, hanem fejrevalók. Naponta másikat öltött, ravasz hajtogatással, finom csavarintásokkal szelídítette a selymet tömör turbánná, mely gyerekkora óta vágatlan, állítólag fenékig érő haját préselte fejére. Olykor műsort rögtönzött: megkérte valamelyikünket, álljon a folyosó végére, magasba tartva a sokméteres selyemcsík egyik végét, ő maga elügetett az ellenkező irányba, homlokára igazította a szalag másik végét, és sebes forgásba kezdett, olykor derékkörzést végzett, elhajolt-kiegyenesedett, mindannyiszor egy-egy különleges csavarintással gyarapítva a fején egyre vastagodó anyagot, s a végén villámgyorsan a feszes fejfedő pereme alá tűzte a csík végét, azt mondta: – Hepp! – és meghajolt.
turbánba tűzött fegyver
A továbbiakban friss turbánban és combközépig érő, sárgalepke-mintás alsónadrágban lebzselt a folyóson. Az alsóra arasznyi acéltőrt övezett, mely érzékien birizgálta sárga lepkéit. Derűsen várta az arrajárókat, élvezte hökkenetüket – az álmélkodást helyeslésnek és bátorításnak fogta föl. Úgy érezte, a világ szüntelen mosollyal viszonozza nyíltságát, melynek legszembetűnőbb jele a tőr, pontosabban a tőrviselés módja, hiszen nem rejtegeti, és így látványosan szembeszáll a szigorú előírással, mely a szikhek számára kötelezővé teszi a turbánba tűzött fegyver viselését, éjjel és nappal, rejtett, ám bármikor hozzáférhető helyen – akinek harc az élete, az legyen harcra kész, szikhnek lenni nem vallás, hanem életforma –, így hát a sárga lepkék közt libegő apró gyilok több mint lazaság, valóságos kihívás az ortodox tradíció ellen, már-már renegát gesztus, nézzétek, így fest egy igazi reform-szikh!, mondta Szingh Szingh és nevetett hozzá teli szájjal, csípőjével incselkedő félkört írt le, ettől lába közt meglódult a tőr, és pengéjén megcsillant a hosszú vájolat – a vércsatorna.

Szingapúri volt, s legnagyobb fájdalma, melyre újra meg újra visszatért, hogy családja jóval születése előtt a menetrendszerűen bekövetkező véres zavargások közepette elmenekült a szikh őshazából, az indiai Pandzsáb államból, ebek harmincadjára hagyva a szent város határában fekvő birtokot és a házat, ahonnan alig félnapnyi út az Aranytemplom, benne az Adi Granth, az Első Könyv, lapjain az alapító guru istenes himnuszai, valamint a hozzá tartozó költői kommentárok – mindezt ő sosem láthatta.

sikh2

Bemutatkozáskor Szingh Szingh sosem mulasztotta el megjegyezni: tetszése szerint szólíthatja bárki a vezeték- vagy akár keresztnevén, ő nem veszi rossz néven, hallgat mindkettőre, s ha úgy látta, hallgatósága fogékony az ismeretterjesztésre, elmesélte, miféle üldöztetés és elnyomatás vitte a szikheket úgy négyszáz éve arra, hogy az összetartozás jeleként, egyben ravasz rejtekezésként – hiszen így föllelhetetlenné, azonosíthatatlanná váltak – fölvegyék közös nevüket: Szingh.

– Tizenötmillió! És valamennyi Szingh! – ragyogta. – Persze a hinduk között is van néhány, tehát nem minden Szingh szikh, viszont minden szikh Szingh, de egy Szingh Szingh?! Az a legszikhebb!

Szobájában könyvtornyok álltak, mintegy kifosztotta az egyetemi városka könyvesboltjait és antikváriumait, naponta vásárolt, rendelt, és járt a postára, hogy kartondobozokban és műanyagzsákokban hazaküldje szerzeményeit, ne maradjon minden az utolsó napra.

– Ez mind szikh történelem! – nyögte egy doboz alatt görnyedezve, a másikkal nem bírt, befogott cipekedni: nincs messze a posta, hálásan köszöni, utána iszunk valamit.

– Nálunk annyi a történelem, hogy megroppan az ember gerince, míg felnyomja a könyvespolcra, aztán ha felnyomta, akkor megroppan alatta a könyvespolc, na persze ti se panaszkodhattok, mon ami, n’est-ce pas?

– Nem tudok franciául – lihegtem.

–  Non? Egy európai?

–   Non. Egy európai.

–   De Proustot csak olvastad? – kérdezte gyanakodva.

–   Aha.

Sóhajtott, mint akinek kő esett le a szívéről, és örömmel látja: hálistennek elkerültem a reám leselkedő veszedelmet, amit az jelentett volna, ha netán mégsem olvastam Proustot. – És Kafka? Az aztán tud, mi? Verfluchte Prager…

Annyi mindennek titulálták már Franz Kafkát, de még sosem hallottam verfluchte prágainak aposztrofálni, nem tudtam, mit feleljek, az izzasztó könyvcsomagot bámultam, a legfelső kötet kínai–angol szótár volt – Kínaiul tanulsz, Szingh?

–   Minek tanulnék, tudok. De itt olcsóbb a szótár.

Az olajnyomatra emlékeztető turbános-tőrös filosz oldalazva vonszolta a szikh történelmet a postahivatal felé.

–   Hogy tanultál meg kínaiul?

–    Kimentem az utcára – lihegte. – Szingapúrban a többség kínai. Anélkül nem lehet meglenni. A kisebbség maláj, azt sem lehet megúszni. Van néhány indiai, meg egy tucat szikh. Mi otthon hindiül beszélünk. Az iskola meg angol. A hindi–maláj–kínai–angol a minimum. Tanulni a többit kell. Mint a franciát, meg a németet. Verfluchte Deutsch! Az megizzasztott. Sprechen Sie Deutsch?

–    Nur ein bischen – mondtam, és sietve vittem a könyveket a posta felé. – Nix tájcs.
jópofák vagytok ti
Míg a postán sorba álltunk, Szingh Szingh a kínai klasszikusokról tartott előadást, először Lo Kuan-csungról, a hatszáz év előtti vándor regény- és színműíró kalandorról, akinek írói álneve Hu haj szan zsen, ami annyit tesz, „Tavak és tengerek csavargója”, aztán Si Naj-anról a titokzatos mandarinról, állítólag ők ketten együtt írták a Vízparti történetet nem olvastam? És a Három Királyság történetét? Tényleg? Ez olyan, mintha nem ismerném Goethét! Sosem hallottam róluk? Róluk, akiket az emberiség egyötöde hatszáz éve istenít? Mármint a kínaiak. Akik feltalálták a papírt. Meg a könyvnyomtatást. Hétszáz évvel Gutenberg előtt. De jópofák vagytok ti – mondta Szingh.

–   Mi? Kicsodák?

–    Ti európaiak.

Szingh Szingh elővette a tőrét, benyúlt turbánja alá, megvakarta a fejét és sietősen hozzátette, tudja, ez így kissé sommás, elnézésemet kéri, igazán nem a kínaiak szellemi fölényét zengi, ember nem lehet nála kevésbé kínai, hát nézzek csak rá, talán bizony hasonlít rájuk? Azonkívül nem is szíveli a sunyi fajtájukat, undorító egy banda, de hát a klasszikusokat ismerni kell, Lo Kuan-csungtól a verfluchte Pragerig n’est-ce pas?

sikh3

Hosszú sor várakozott a postán, majdnem lekéstük miatta az előadóestjét, szinte futottunk a tenyérnyi könyvesboltba, ahol a közönség már várta. Útközben hatszor is megköszönte, hogy segítettem a cipekedésben, kilátásba helyezte a méltó jutalmat, a vacsorát a felolvasás után a bolt mögötti indiai étteremben, csak várjak, majd meglátom, milyen egy rendes pandzsábi menü, már beszélt a séffel telefonon, nehogy valami katyvasszal szúrják ki a szemét, jó, ha tudja a séf: ínyenc lesz a vendége.

Csendeskén csordogált a költői est, a hallgatóság többsége a városka peremén vegetáló maroknyi indiai közösség ünnepi száriba burkolt asszonyaiból állt, moccanatlan arccal hallgatták Szingh Szingh vehemens szerelmi líráját, és mosoly csak akkor derült arcukra, amikor az előadó a felolvasás végéhez közelítve, kíméletlen gúnnyal kezdte ostorozni hazáját, Szingapúrt, a világ egyetlen államát, ahol hatóságilag tiltották be a rágógumit. Néhány elvetemült fiatal ugyanis a metrókocsik fotocellás ajtajának ütközéstompító tömörgumi-pántjára ragasztotta a rágót, s amikor a kezdetben sporadikusnak mondható gumírozás tömegszórakozássá terebélyesedett, a metróajtók beragadtak a nyúlós bevonattól, a szerelvények leálltak, és a tömegközlekedés összeomolván a város egyetlen reménytelen dugóvá vált.
diktatúraellenes himnusz
A hatóság nem késlekedett: másnaptól elnöki rendelet tiltotta a rágógumi behozatalát, árusítását és élvezetét, a nyílt utcán rendőrök parancsolták ki a magukról megfeledkezett lakosok szájából a rágót, és Szingh Szingh gumi-ódája diktatúraellenes himnusszá emelkedett. A refrént a hallgatóság kórusban ismételte, a tetszés majd szétvetette a tenyérnyi boltot, Szingh Szingh közkívánatra újra elszavalta a költeményt, az est végére a tarka száris asszonyok körbetáncolták a turbános szikhet – ezzel sápadt szerelmi lírája is új színt kapott –, fel-alá csoszogtak a könyvállványok közt, úgy kántálták a lázító szózatot: rágd, rágd, rágd! rágd a gumit, rágd!

Egy órával később a pandzsábi fahéjas csirkét rágtuk, amit a megilletődött séf személyesen szolgált föl – Szingh Szingh dicsérte az ízkombinációt, de nem rejtette véka alá: még öt perc a sütőben nem ártott volna.

Gyönyörű este volt. A tarka száris asszonyokon kívül még ketten-hárman ültünk az asztalnál, Szingh Szinghet boldoggá tette a siker, dőlt belőle a szó.

Egymással átellenben ültünk, hirtelen átnyúlt az asztal fölött és megmarkolta a vállam.

– Ha a szikhek térítenének, most rábeszélnélek: térj át!

Cigányútra futott a fahéjas pandzsábi csirke; fuldokolva köhögtem.

–   Hunyd le a szemed, lélegezz mélyeket! Emeld fel mindkét karod! Magasra! Mintha megadnád magad! Most rázd a kezed! Még! Erősebben!

Amikor magamhoz tértem, a vállamra csapott. – Na, micsoda technika?! – Aztán izgett-mozgott egy kicsit – Hú, de szúr. – Fölállt, lecsatolta övéről és az asztalra, a tányér mellé tette a kis tőrt. – Hát nem ráültem?

sikh5

A vércsatorna vájolatán megcsillant a lámpafény, Szingh Szingh csupafog derűvel nevetett: – Úgy bámulod, mintha attól félnél, hogy beléd vágom! Nem bánt! – És látványos mozdulattal, ahogyan a bűvész veti tarka kendőjét az eltüntetendő galambra, szalvétát borított a tőrre. – Csak nem veszed komolyan? Dísz. Mint másnál a nyakék. Nincs nálunk szelídebb fajta a világon! – Aztán hirtelen megmerevedett és ujját figyelmeztetőn a magasba emelte. – Kivéve, amikor megöltük Indira Gandhit. Mert akkor igazunk volt. – Ünnepélyesen leeresztette kezét, és lassan, komolyan bólogatott. – Nem érdemelt mást. Ő adta ki a parancsot az armitszári Arany Templom megtámadására. Pedig ott őrzik az Adi Granthot, az Első Könyvet. És könyv nélkül nem lehet. A négy testőre közül kettő szikh volt. És nem sokkal a támadás után az egyik azt mondta: „sajnálom, asszonyom”, és szitává lőtte, a másik szikh testőr lelőtte a hőst, őt meg a két hindu, és a két hindut felakasztották, mert nem tudta megvédeni Indira Gandhit. Így kellett lennie. Aki kezet emel az Első Könyvre, annak nincs kegyelem.

Előhúzta a tőrt a szalvéta alól, és gondosan apró darabokra szeletelte a fahéjas csirkét.

–   Radzsiv Gandhi, Indira fia is csúnyán végezte.

–   Őt is a szikhek…?

–   Nem. Őt a Tamil Tigrisek. Nagyon alaposak voltak. Radzsivot csak a cipőjéről lehetett azonosítani. De ha ők nem, akkor mi. Épp csak megelőztek minket. Mindegy. Fő, hogy megtörtént.

Az egyik tarka száris asszony, aki eddig szomszédjával csevegett, Szinghre kacsintott és pajkosan azt mondta: – Rágd a gumit, rágd! – Szingh visszamosolygott és látványosan mozgatta alsó állkapcsát, mint aki úgy rág, hogy belefeszül, és nevettek mind. Aztán hozzám fordult megint: – Milyen kár, hogy nem lehetsz szikh. Akkor megértenéd.

Később már csak a rágógumiról esett szó, meg a diktátorról, aki betiltotta. Némán morzsoltam az ételt, és ügyeltem: torkomon ne akadjon a pandzsábi fahéjas.

kép | Roel Wijnants, flickr.com