DRAKULA, A LEGHÍRESEBB MAGYAR

Drakula-műveltségem egészen a legutóbbi időkig viszonylag alacsony szinten állt. Sokszor hallottam ugyan a vérszívó szörnyet emlegetni – főként külföldön –, olykor odavetett utalásként, máskor csattanós poénként, holmi derűs, ifjúkori emlékek apropóján, egyszóval sokféle módon, s ez arra utalt, hogy Drakula a nyugati, főként az angolszász gondolkodásban a közös népi kultúrkincs természetes eleme, a felnövekvés kikerülhetetlennek tűnő lépcsőfoka, Drakulát nem ismerni annyi, mintha valaki, mondjuk Hófehérke és a hét törpe nevének hallatán ártatlanul afelől érdeklődne, ki légyen az említett nyolc személy. Ekkor azonban még meg sem fordult a fejemben, hogy nekem mi közöm lehet hozzá, hogy közelebbit kellene tudnom róla, kíváncsiságomat a legkevésbé sem birizgálta, így hát békében elmentünk egymás mellett.

útitársamul szegődött

Ártatlanságom e korszaka egy amerikai utazás során ért véget, s ekkor egyszeriben elengedhetetlenné vált, hogy valamelyest utánajárjak e közismert vámpírnak. Az USA-ban ugyanis szinte útitársamul szegődött. Ismerkedésekkor, bemutatkozásokkor mind gyakrabban ismétlődött a következő párbeszéd:

– Honnan jött? – érdeklődött partnerem a nevek kölcsönös érthetetlen elmormolását követő csöndben.

– Magyarországról.

Az új ismerős szemére nyomban a tanácstalanság homálya ereszkedett. Látnivaló volt: fogalma sincs róla, hová tegye az ismeretlen országot, ha ugyan az egyáltalán ország. Mivel beszélgetőtársát legkevésbé sem kívánta megsérteni, inkább hümmögve bólogatott. Látván zavarát, hozzáfogtam, hogy néhány óvatos, segítőkész, partnerem önérzetét nem sértő, ismereteinek hiányosságát nem hangsúlyozó szót ejtsek hazám földrajzi, társadalmi, történelmi és művészeti viszonyairól – ám mindennek kibontására nem kerülhetett sor, az új ismerős ugyanis ekkor saját homlokára vagy az én vállamra csapott, szemében a tanácstalanság homályát a felismerés fénye oszlatta el és így kiáltott:

– Magyarország? Transsylvania! Drakula!

S ezzel el volt intézve minden. Helyére került egzotikus hazám, s helyemre kerültem én is. A holdbéli ember földivé és e világivá vált nyomban – beilleszkedhetett a természetes világrendbe.

Ekkor eredtem Drakula nyomába. Végül is az ember tudni akarja, kivel azonos, kiről ismerik meg a nagyvilágban. – Mire kíváncsiságom fölgerjedt a vámpír gróf iránt, már nem tornyosultak előttem az akadályok. Nem egészen kilencven esztendőnyi késéssel Drakula elérkezett hozzánk is, kiváló fordításban, zsebkönyvméretben, nagy példányszámban. A biztonság kedvéért kézbe vettem egy elsőrendű angol kritikai kiadást is, mely fotókkal, metszetekkel, biblio- és filmográfiai adatokkal teszi teljessé a Drakula-képet, s benne a rejtélyt: mi okán váltunk mi, magyarok a vele azonosítás oly természetes tárgyává.

Miért magyar ez a rém, akit a történet egyértelműen transsylvaniai, vagyis erdélyi illetőségűnek tekint, miközben a kritikai kiadáshoz mellékelt térkép a hírhedett kastélyt Bukovina határán jelöli?

Miért magyar, ha az a történelmi személy, aki Bram Stokert, a könyv íróját Drakulára ihlette, II. Vlad, 14. századi havasalföldi (!) vajda?

megsejtette a lehetőséget

Az asszonyszíveket erotikus kéjjel borzongató, pszichoanalitikusok által ronggyá elemzett elegáns főúri vérszívó történelmi előképe tehát a sátáni kegyetlenségéről hírhedett II. Vlad, akinek személyére, s az őt körüllengő legendákra (ha hihetünk az angol kritikai kiadásnak) „egy bizonyos Vámbéry Ármin nevű magyar” hívta föl a Drakula megírásáig majdhogynem névtelen Bram Stoker figyelmét a British Museumban. Az író pedig megsejtette a lehetőséget, megírta élete kétségkívül legjobb könyvét és minden bizonnyal ő maga is megdöbbent a siker méretein.

Kevés műről mondható el, hogy megjelenésének pillanatában mítoszt teremt, az olvasói tudat legmélyebb, legősibb rétegéig hatol s ott megtapad szívósan; – generációk nőttek fel a Drakulán, népszerűsége az ugyancsak legmélyebb rétegeket érintő Grimm-mesékével vetekszik.

A könyv nyomán felvirágzott a „vámpirológia”, a vérszívók viselkedését, a bennük megtestesülő Gonosz terjedését és hatását tanulmányozó „tudomány”, Bram Stoker művének pedig legalább annyi irodalmár, szociológus és pszichológus elemzője támadt az elmúlt kilencven évben, mint a klasszikus vagy „nagy” irodalom bármely művelőjének.

De visszatérve a népszerű szörny keletkezéséhez: a hírhedetten kegyetlen II. Vladnak természetesen akadnak magyar vonatkozásai is – nem több és nem kevesebb, mint amennyi egy 14. századi, a magyar érdekszférához tartozó balkáni fejedelemség vajdájától elvárható. A politika hullámhegyeinek és völgyeinek megfelelően hadakozott a magyarok ellen és velük szövetségben, majd több évig ette Hunyadi János börtönének minden bizonnyal elég keserű kenyerét. Azonban elegendő időt töltött szabadon ahhoz, hogy kortársai megtiszteljék előbb a Drakula – ördög – majd a Tepes vagy Cepes – nyársba húzó – előnévvel. Elég sokat mondók e kortársi minősítések, s nem kevésbé a vajda tetteit megörökítő metszetek, melyek a különböző pózokban, válogatott találékonysággal karóba húzott, olajban és vízben főzött, kerékbe tört áldozatainak karéjában lakomázó II. Vladot ábrázolják. – Természetesen nem tudhatjuk, hogy e metszetek nem ellenségeinek megrendelésére készültek-e, rossz hírét költendő a havasalföldi fejedelemnek. A propaganda nyilván akkor is működött.

Mindenesetre nem zörög a haraszt…

Ámde Bram Stoker Drakulájának vajmi kevés köze van a véreskezű uralkodóhoz. Drakula művelt, kísértetiesen magányos kastélyában magányosan kísértő főrend, aki utánozhatatlan eleganciájával mélyeszti életmódjának megfelelően módosult hosszú és hegyes szemfogait az erotikusan elaléló szépséges szűzlányok hófehéren fölkínálkozó nyakába. Megjelenésében és viselkedésében, kifinomult idegborzolásában sokkalta több a 18–19. századi angol rémregényelem, mint a 14. századi balkáni valóság, minthogy Bram Stoker az előbbin nőtt fel, és mit sem tudott az utóbbiról.

És mégis – hiába minden. Hiába. Tehetünk bármit, a köztudatban Drakula magyar. A magyar asszociációkat keltő Erdély említése ugyanis óhatatlanul összemosódik azzal a ténnyel, hogy a többtucatnyi Bram Stoker ihlette vámpírfilm talán leghíresebbikjének, az 1930-as Draculának főszerepét magyar színész, Lugosi Béla alakította.

Lugosi Béla a Nemzeti Színház valahai Tell Vilmosa, Rómeója és Hamletje 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után távozott külföldre, mivel tagja lévén a színészi direktóriumnak, tartott a megtorlástól. Útja Hollywoodba vezetett, s belőle vált minden idők legrettegettebb vámpírja, majd a siker hatására Frankensteinje és Farkasembere is. Azt hiszem, túlzás nélkül állítható – tetszik-e ez nekünk, avagy sem – ő a leghíresebb magyar az Egyesült Államokban, beleértve az életét Amerikában befejező Bartók Bélát és Molnár Ferencet is.

rajtaragadtunk Drakulán

És ugyanilyen túlzás nélkül állítható – ismét csak tetszésünktől függetlenül –, hogy rajtaragadtunk Drakulán, miként ő rajtunk: „Magyarország? Transsylvania! Drakula!”

Már csak az a kérdés, mihez kezdjünk ezzel a helyzettel. Hadakozzunk-e, tiltakozzunk-e kézzel-lábbal? Reménytelennek tűnik. Vagy nyugodjunk bele?

Barátaim! Polgártársak! Magyarok! Mostanában, amikor amúgy is annyi külső és belső baj gyötör bennünket, még a nemzeti önismeret kaotikus állapota is tetézi gondjainkat s csak hiteink vagy tévhiteink vannak arról, mit tartanak rólunk mások. Márpedig a kilábolás első lépése, ugyebár, éppen az, hogy tisztában legyünk magunkkal és azzal, miként állunk a nagyvilág előtt. – Nos, hadd járulok én is egy szerény javaslattal a kiútkeresés óriás munkájához: „Ösztöke ellen ne rugódzz”, mond az írás. Ne fogjunk hát erőinket felőrlő reménytelen küzdelembe a rajtunk ragadt vámpír ellen! Ránk újabbat sütni már nem lehet. És ki tudja, miféle rémek jönnek holnap? – Tanulmányozzuk behatóan Bram Stoker nagy művét.

kép | Remedios Varo művei, wikiart.org