Békés Pál

AZ ECETFA

1994 tél

AZ ECETFA

Említésre sem méltattuk.

Ott nőtt az udvaron, a poroló mellett, és észre sem vettük, pedig betüremlett az első emeleti ablakokon, ágait lenyestük a papírvágó ollóval, hogy taszító szagú virága be ne savanyítsa a szoba levegőjét, savózöld levelei el ne födjék fantasztiku­san semmilyen kilátásunkat. Ez volt minden.
kérges patina
Ha megörökítést érdemlő érzelmek vettek rajtunk erőt, egyenesen kerültük a szerencsétlent, látván, hogy jártak elődeink, az egykori meggondolatlan ecetfa­faragók. A sápadt törzs ugyanis sietősen nőtt, egy-két év alatt a véset elérhetetlen magasba került, ám ott nem tisztesen hegesedett, hogy kérges patinával vonja be az addigra már tovatűnt érzelmet, mint például a tapintatos, nagy múltú és nagy kultúrájú bükk vagy éger, ellenkezőleg, az ecetfa ordenáré pletykálkodással bolhá­ból elefántot csinált. A faragvány hamarosan szétnyílt, rútul varasodott és megsö­tétülve hivalkodott a fakó törzsön, sebként tátongott odafent a magasban és tárta a világ elé az immár érvénytelen Icut és Évit és Pirit és Ágit, na meg az idő múl­tával mind fájóbban gyermeteg szíveket, nyilakat.

ecetfa_plus2

Nem, mi igazán nem vetettük meg az ecetfát, hiszen egyszerűen tudomást sem vettünk róla, és épp csak annyira ismertük, hogy elkerüljük. Tanulni sem tanultuk soha. Amikor eljött az ideje, kimentünk a „természetbe”. — A Bethlen térről néz­ve a Városliget volt a természet. — Föl-alá kerengtünk a Dózsa György út meg az Ajtósi Dürer sor sarkán a Fáskörben. Leveleket gyűjtöttünk és meghatároztuk őket. Haladtunk a Kis növényhatározó diktálta sorrendben, és a művelet végén diadalmasan azt mondtuk: szil. Vagy: éger. Vagy: bükk, tölgy, dió, sőt, platán. Esetleg, kissé lenézőn: — akác. Néha meg büszkén, mintha királyi vadat ejtettünk volna: japánbirs. Az értéksorrend magától alakult. A csúcson a Városliget tenyér­nyi botanikus kertjének ritkaságai, a Margit-szigetre telepített gondosan ápolt facsodák álltak, a sor végén meg a Rózsák terét — ahol persze rózsa nem nőtt egy szál se — szegélyező gömbfejűre frizírozott akác. ,,A legmagyarabb fa”, mondta biológiatanárunk szeretettelin, egyszersmind lemondóan, és nem említette, hogy a legmagyarabb fa Amerikából érkezett.

Az akácnál lejjebb nem volt semmi. Mintha az ecetfa a világon sem lett volna.

Még a neve is tévedés — állítja az említésre sem érdemes adatokhoz méltó szűk­szavúsággal alkalmazkodó szakirodalom. A lexikonban Bálványfa címszó találha­tó. A szócikk ezt mondja:

Bálványfa (Ailanthus altissima) — A rutavirágúak rendjébe tartozó, kínai szár­mazású, gyors növekedésű, igénytelen gyomfa. Koronája széles, fája gyenge minőségű. Kopárfásításban mint pionírfának — pl. homokon, sziken — lehet szerepe. Porzós virágai kellemetlen szagúak. Helytelenül ecetfának is nevezik. — Lehan­goló.
rányílt a szemem
Évtizedek teltek el, amikor egyszer csak rányílt a szemem. Nem tudom, miért. Az ember az ilyesmit nem tudja. Ahogyan azt sem tudja, miért nem vette észre eddig. Most meg hirtelen: nicsak, egy ecetfa. Azután a tűnődés: vajon mikor látta először? És a ráébredés: alighanem a legelső növény féle, amivel macskaköves-aszfaltozott világában találkozott. Igen, ez. Ez a rossz szagú, seszínű semmi, ez a neve-is-téves micsoda. Nicsak: ez van? Igen. Van. És volt mindig is, amióta valami euroázsiai forgószél átsodorta Kínából a pesti Csikágóba. Vagy a Bethlen téren, a Péterfy mögött kihullott az előbb Kínát, azután Európát sanyargató Batu kán egyik közmongoljának tegezpiszkából. Jött és maradt. Van. És most már itt lesz mindig. Ecetfa.

Csak ő képes megélni a gangos házak szűk udvarvilágába behulló fénymorzsákból. Csak ő tud gyökeret verni az aszfalt repedéseiben, a fal és az utcakő között lapuló féltenyérnyi résben. Kihajtani sóderdombból, homokból, életet facsarni ma­gának akár a betonból. Vérszegény küllemét meghazudtoló vad élni akarással nyúj­tózik az errefelé mindig csak féltenyérnyi ég felé, és ha egyszer megkapaszkodott valahol, odébb rúgja a bazaltot, megbillenti a macskakövet, feltöri az aszfaltot, megrepeszti a vasbetont, szétrúg maga körül mindent, ami útjában van.

ecetfa3

Csodákra képes. Egy Kisdiófa utcai üres telken benyelte a telekhatárt jelző drót­kerítést. Nekifeszült, körülnőtte, s ahogy hízott, vastagodott, fokról fokra felzabálta. Később az elrozsdált drótot kiemelték, romos maradékát átabotában levag­dalták. Most nincs kerítés. Az ecetfa időközben derékvastagságúra emberesedett. Törzse közepén tenyérnyi szélességű rozsdás drótkerítés halad át, félméternyi me­red elő belőle jobb, ugyanannyi bal oldalán, a többit odabent emészti tudvalévőleg gyenge minőségű, szivacsos törzsének belsejében.
megkönnyebbült
Egy aládúcolt Hernád utcai házban, amelynek fele egy ötvenhatos belövés kap­csán életveszélyesnek minősült, s a rogyadozó gangot támogató gerendák már a hetvenes években elindultak a fosszilizáció útján, az egyik keményfából hasított dúcgerenda a minap kidőlt. Nem azért, mert kettéroppant a növekvő teher alatt s nem mintha elkorhadt volna. Fölöslegessé vált. A tövében megeredt és növeke­désnek indult ecetfa felnőtt a függőfolyosóig, s egyre izmosodván alulról nekifeszült. Azután meg mintegy leemelte a támfáról a terhet. A dúcgerenda először tán megkönnyebbült, később talán támasztékért kapkodott, végül — nem lévén több dolga — ledőlt pihenni. A gangot most az ecetfa tartja.

Egy Murányi utcai udvaron a lakók az errefelé divatozó tarkára zománcozott, lestrapált autógumikból galvanizáltak maguknak kertvárosi vágyakat dédelgető virágágyást, s talán nem vették észre, hogy az egyik gumigyűrűben a kókadt kukac­virágok és petúniák között felütötte a fejét egy növendék Ailanthus altissima. Mindez jó évtizede történhetett: ma a piros-fehérre csíkozott, kéttonnás teherautóra való gumi a második emelet magasságában virít a fehéres törzsön, és repedezik lassan. — Akárha jegygyűrű volna, mely a maga kacér módján hirdeti, hogy a szemérmet és tartózkodást nem ismerő Ailanthus altissima ím egy életre eljegyezte magát a málladozó vidékkel.

És ha eljegyezte, hát birtokba is vette. Övé. Azé a föld, aki megműveli, és azé a táj, aki kibírja.

ecetfaplus

Így hát dicsőség a dicstelennek, az igénytelennek, a közönségesnek, fakónak, büdösnek, rútnak, mert elviseli az elviselhetetlent. Mert talpon marad ott, ahon­nan érdemdúsabb, méltóságteljesebb és nemesebb társai rég kipusztultak. Mert élni akar. És mert él. Ott, ahol adatott. Az ujjnyi aszfaltrésben. A téglák közé szorult félmaroknyi földben. A sívó betonon, a benzinbűzben. A sebtiben palánk mögé rejtett romházak cseréptörmelékkel teleszórt padlásán. A rozsdálló frizsi­derajtókkal, sittel és kotonnal teleszórt üres telkeken. Itt. És megint csak: itt.

Olvasom, hogy „az átlagéletkor tekintetében” a Rózsadomb és a hetedik kerü­let úgy viszonyul egymáshoz, mint Németország és Szíria.

Persze a Rózsadombon is nő ecetfa. De itt lent csak ecetfa nő.
Miénk itt a tér
Egy videoklip lehetne. Miért ne. Hajlítsuk csak az életet még merészebben a civilizáció vívmányai felé, ha nem dörgölődzne hozzá kellően magától. Tehát: mondjuk száz, sőt ezernyi ecetfa szolgáltatja zúgva a kórust: Miénk itt a tér, mert mi viseljük el. Az első sorban a Kisdiófa utcai kerítésfaló, a Hernád utcai gang­emelő és a Murányi utcai gumigyűrűs menyasszony. Hátrébb, a téglák és vako­lathalmok mögül és alól égre kapaszkodó kutyahúgyszagúak. És valamennyi: Miénk itt a tér, mert mi viseljük el.

És míg zeng a refrén, egyre süllyed a város, mind csak vastagszanak a seszín törzsek — kopárfásítás a javából! — és az ecetfaerdőben Batu kán tegezpiszkot hullajtó közmongolja tévelyeg befogott orral. Rabolni jött csak egyszerűen az Aranyhordával, és lám, mit tett: ittfelejtett egy magot. Odalépek a közmongol­hoz, gratulálok, és happy endként meghívom őt egy pohár kumiszra a Tip-Topba a Garay utca sarkán; s míg hörpöljük a megecetesedett kancatejet, sugárzó mo­solyt küldünk a lichthófból a kocsma koszlott konyhája felé nyomakodó ecetfára.

kép | flickr.com, discoverlife.org, keptar.oszk.hu