A LEHETŐ LEGKONKRÉTABBAN

Ott kezdem, ahol talán befejeznem kéne. Azzal a jelzéssel, amit, ha gazdaságosabban osztanám be mondandómat, a végére hagynék, hogy ott csattanjon a csattanó, ahová a dramaturgia szabályai szerint leginkább kívánkozik De az ŐRIZD MEG című kötetet olvasva semmi indíttatást nem érzek, hogy dramaturgiai szabályokkal bíbelődjem. Azzal kezdem tehát, hogy érintve vagyok, Ez a könyv rólam is szól. Nem áttételesen és jelképesen, hanem a lehető legkonkrétabban. Az elhurcolt és elveszejtett Nógrád megyei, szécsényi zsidóságról szóló különös képes vallomásban ott szerepelnek közvetlen családtagjaim, azok, akik itt vannak velem, és azok, akiket soha meg sem ismerhettem, ott van benne az egész Nógrád megyei és szécsényi anyai ág képpel és képtelenül.

nem várható

Mindezt nem azért bocsátom előre hogy a könyv elébe tolakodjam, hanem hogy jelezzem: tárgyilagosság, elfogulatlanság ebben az esetben tőlem el nem várható.

Kezünkben tehát a könyv, az ŐRIZD MEG, mely Ács Irén fotóművész kezdeményezésére, az ő szívós munkája nyomán jött létre. Az ő könyve. Az életműdíjas. itthoni és külföldi kiállítások sorát rendező fotóművész újra meg újra visszatér szülőföldjéhez; négy fényképalbumot tett közzé Nógrád megyéről avagy Palócországról – és íme az ötödik.

Ez a kötet azonban elüt a korábbiaktól. Hiszen nem Ács Irén fotóit tartalmazza. Hanem az általa és Somogyi Magda által föllelt fényképeket – a szécsényi zsidó közösség szétszórt és most részben összegyűjtött hagyatékát.

ez itt a dédanyád

Családi fotók. Igazolványképek. Kirándulásokon, baráti összejöveteleken vidéki kiruccanásokon, osztály- és érettségi találkozókon készített felvételek, olykor homályosak, néha túlexponáltak, majdnem mindig beállítottak, mosolygósak vagy elszántan komolyak aszerint, ahogyan a fényképezkedők az alkalomhoz illőnek vélték. Amatőrképek. Külön-külön csak személyes érdeklődésre tarthatnak számot – nicsak, milyen felöltőt hordott a nagypapa… nézd, ez itt a dédanyád… hát igen, ilyen voltam kislánykoromban… – együtt azonban, Ács Irén elbeszélésével kiegészítve – egy kor lenyomata.

Az emlékeket Levendel Júlia, a jegyző és szerkesztő formálja mélyen az emlékezetbe rögzülő elbeszéléssé, és László Csaba, a könyvtervező ritka szép kötetté, ami arra készteti az olvasót, hogy a könyvvel mint műtárggyal kapcsolatban is engedelmeskedjék a cím felszólításának: Őrizd meg. Az ő közreműködésük emeli a köz ügyévé a szécsényiek történetét.

A képek véletlenszerűen megmaradt halmaza, a meggyilkoltak és törvényszegően életben maradottak panoptikuma így válik dermesztő dokumentummá, amelyet a korabeli helyi újságok véresszájú rendeleteket tárgyszerűen ismertető, illetve mámoros-önkéntes boldogsággal acsargó cikkei tesznek még abszurdabbul valószerűvé.

A kötet – habár elegendő szó esik arról, hogy miként alakul az elbeszélő személyes sorsa, miként válik fényképésszé, majd éli túl a tragédiát, és szerepel a történetben a deportálás is – mégis az utolsó pillanat könyve. Erről beszél legmegkapóbban az elbeszélő és erről szólnak a képek; ez rögzül legmélyebben az olvasóban. Az a hosszú utolsó pillanat. Amikor szorult a hurok, de üggyel-bajjal még levegőt lehetett venni. Amikor egyre nőtt a baj, de a többség biztosra vette, hogy végzetessé azért nem válhat. És amikor talán már tudták, de még nem hitték.

nyomasztó hitelességgel

Szécsény, ez a (Praznovszky Mihály pontos utószava szerint) nem egészen palóc, nem is egészen felvidéki, mindenhez közeli és semmivel sem egészen azonos, magába zárkózó észak-magyarországi városka talán éppen e köztes állapota miatt mutatja föl olyan nyomasztó hitelességgel az országos és világkatasztrófa általános természetét, és persze a helyi színeket.

Egy városka, ahol a lakosok körülbelül egy tizede zsidó. Polgárok. Kereskedők, iparosok. Vendéglős fűszeres, szódás. Hentes, fogtechnikus, orvos. Gabonakereskedő, órás, ügyvéd, bádogos. És ott élnek évszázadok óta, betagozódva a közösségbe, nyilván nem súrlódásmentesen, de elfogadottan, nyilván bizonyos értelemben különállóan, lényegében mégis együtt a város többségében római katolikus lakóival, ott éltek Szécsény legjelentősebb történelmi pillanata, a Rákóczi által összehívott országgyűlés idején, és ott élnének ma is – ha közbe nem jön valami.

Rajtuk nem múlott. A képeken Bocskai-ruhás kislányok. Palóc népviseletbe öltözött gyerekek. Az Amand atyával, a katolikus pappal együtt kiránduló osztály. Első háborús egyenruhát viselő idősebb férfiak. A képeken az asszimiláció minden látványos kellékét felmutató emberek. A képeken magyarok.

Ezeken a felvételeken nem látható a hitetlenkedő pillantás, amikor először értesültek róla: nem azok.

látványosan újraéled

Bármennyire távol áll is tőlem az aktuálpolitikai huzavonák minősítése, hamis volna e könyvbemutató, ha nem említeném meg azt, amit talán fölösleges, hiszen akinek szeme van, látja. De mégis. Kénytelen vagyok Mindaz a szenny, ami a Szécsényben, Nógrádban, Magyarországon és Európában történt katasztrófához vezetett, látványosan újraéled. Szeretnénk azt hinni, hogy csupán apró csoportocskákról, elszigetelt jelenségekről, veszélytelen ugrabugrálásról van szó. Úgy legyen. De a történtek után nem gyanakodni: vétek. És ha a hatvan év előttihez sokban hasonló, habár persze korszerűsített, kissé formatervezett, és első pillantásra talán higiénikus változatban tálalt eszmék képviselői kormányra juthatnak a szomszédban, és országunk vezetői – szemben Európával – éppen csak legyintéssel reagálnak, akkor a gyanú, és a gyanú nyomán fogalmazódó gondolat legalábbis nem légből kapott.

Ilyenkor szokás a fenntartásokat, intéseket és aggodalmakat egyetlen szóval lesöpörni az asztalról: túlérzékenység. Lehet. De nincs az a túlérzékenység, ami annyi kárt tehetne, mint az érzéketlenség.

Engem ez a kötet mélyen megrendít. Talán más olvasókat is és talán – az ember, amíg él, remél – nem csak az érintetteket. Hátha.

Kezünkben tehát ez a könyv, mit is tehetnénk vele? Őrizzük meg.

kép | a könyvben található fotók