Tóth Károly

BEFEJEZÉS

1993 ősz

BEFEJEZÉS

Amikor a hét végén kiástam a gödröket, biztos voltam benne: nem lesz nekem olyan szerencsém, hogy egy hét múlva befejezhessem a munkát.

Már jó ideje túl szép idő volt, s az utóbbi egy-két napban terhes felhők gyülekeztek, a rádió lehűlést jósolt. Biztos voltam benne, hogy hamarosan jön az eső, minden sáros lesz, és a munkát el kell halasztani. Nem ez történt. Enyhe szellők fújdogáltak, s bár jobbára felhős volt az ég, néha kisütött a nap is. Mentem a kertbe, hogy elültessem a fákat. Előkészítettem az ásót, kapát, lapátot, gereblyét, hogy minden kéznél legyen. Végignéztem a gödröket, s amikor az utolsóhoz értem, egy jókora agyagdarabot vettem észre az alján. Biztos voltam benne, hogy valami kóbor állat lökte be a gödör széléről, de az is eszembe jutott, hogy én voltam a tettes, csak nem vettem észre. Aztán, ahogy jobban szemügyre vettem az óriásgöröngyöt, nem akartam hinni a szememnek, jeges rémület markolta meg a szívem táját. Igen, semmi kétség, a gödör alján, féloldalasan, egy levágott emberfej feküdt. Óvatosan lehajoltam, meresztgettem a szememet, hogy talán rosszul látok. De nem. Amit láttam, az bizony nem volt más, mint egy levágott emberfej. Ritkás hajú, középkorú férfi feje.

Görcsösen kapaszkodtam a lapátba. Ezen a kora délelőtti órán egyedül voltam a környéken. Valamit tennem kell. Először is értesítem a rendőrséget. Kirohantam az útra. A lapát a kezemben. Odadobtam a kerítés mellé, és bevágtam magam az autóba.

Az ügyeletes rendőr szó nélkül ült kocsiba, s miután megkérdezte, hova megyünk, követett. A gödörhöz vezettem. Odaállt a szélére, és rendkívül figyelmesen, hosszú ideig nézett lefelé. Aztán körüljárta a gödröt, s belepillantott a mellette lévőbe is. Nagy sokára szólalt meg:

–Tudna adni valami lécet?

– Hogyne – mondtam, és odanyújtottam egy hosszú, vékony karót. A rendőr odaállt a gödör szélére, s a karóval lassan elfordította a fejet. Egy pillanatra elfordítottam a fejem, hiába, nem tudtam odanézni. Amikor visszafordultam, a fej már arccal fölfelé feküdt. Komoly, gyűrött, valóban középkorú ember arca nézett rám. Nem jött ki hang a torkomon. A rendőr maga mellé dobta a karót.

– Ez a maga feje – mondta szigorúan.

Végre megszólaltam:

– Hogyhogy az én fejem? Az én fejem itt van fönt – mondtam, s a bizonyosság kedvéért ráböktem.

– Ne vitatkozzon! – intett le a rendőr. – Nézze csak meg, hogy mennyire hasonlít. A dolog egyértelmű.

Éreztem, hogy nem tudok uralkodni magamon. A fej valóban mutatott hasonlóságot az enyémmel, de miért jelentene ez bármit is?

– De hát figyeljen ide! – üvöltöttem. – Az ott lent van, az én fejem meg itt.

A rendőr rendületlenül, s egy fokkal szigorúbban nézett.

– Azt tanácsolom, ne feszítse a húrt a megengedett határokon túlra – mondta halkan és tagoltan, egyenesen a szemembe nézve.

toth08262

Én is lecsendesedtem, és majdnem nyugodtan azt mondtam:

– Nem kételkedem az ön szakértelmében és ítéleteiben. A jóhiszeműségét sem vonom kétségbe. De kérem, lássa be: a gödör alján heverő levágott emberfej nem lehet az én fejem, mert az én fejem itt van fönt a helyén. Tehát a két dolog kizárja egymást. A hasonlatosság – biztos vagyok benne? – csak a véletlen műve lehet.

– Ne vitatkozzon! – emelte fel ujját és hangját a rendőr. – Nem szeretném, ha ilyen felfogásban kellene visszatérni az esetre.

Hirtelen sarkon fordult és elindult a kijárat felé.

– Vigyázzon, mert nagyon megütheti a bokáját! – kiáltotta vissza anélkül, hogy megfordult volna.

Ott álltam a gödör szélén, s néztem a távolodó rendőr után, aztán a pince elé támolyogtam, és leültem egy farönkre. Végiggondoltam a történteket. Most már benne vagyok. A fej, a gödör, a rendőr, a karó… Az én fejem… A lapát…

Kimentem az utcára, hogy megkeressem az eldobott lapátot. A kapu mellett, a kerítésnek döntve álltak az ültetésre váró fák. Az égen jöttek-mentek a felhők, néha kisütött a nap. A föld éppen megfelelően nedves volt az ültetéshez. Nekiláttam, mi mást tehettem volna. Utoljára a fej fölé ültettem el a fát. A többi már nem az én dolgom, biztos vagyok benne.

kép | shutterstock.com