KÖLTŐK „A TITOK SZENT KÁRPITJA” KÖRÜL

Az irodalommal professzionális szinten foglalkozó népesség körében igazán sokan ismerik Fazekas líráját. És meglepő módon ez a költő szeretetével és lírája nagyra értékelésével is együtt jár. A jelenség azért szokatlan, mert az irodalommal professzionátus szinten nem foglalkozó népesség körében, ahol alighanem Fazekas főműve az egyik — ha nem a — legismertebb klasszikus magyar irodalmi relikvia, semmi nyoma annak, hogy lírájának létezéséről elterjedt volna bárminő hír. A közműveltség igen magas szintjén előfordul ugyan a Hortobágyi dal emléke, ám ez kiterjedtebb lírai tevékenység gyanúját nem hozza magával, olyan líráét pedig kiváltképp nem, amely a nép teremtő lelkénél körülírhatóbb forrásból fakad. Meglepő másfelől Fazekas hallgatólagos szakmai értékeltsége azért is, mert irodalomtörténetünk lapjainak filoszi búvárlása korántsem igazolja vagy támasztja alá. Aki Fazekas szakirodalmának történeti vizsgálatára vetemedne, készítsen a keze ügyébe repülősót. Erre már csak Lúdas Matyi kacagtató és tragikus széphistóriáját kutatva is szüksége lesz — mely amúgy vizsgált anyagának nem képezi mind a 100 százalékát, csak valamicskével kevesebbet.
mondolatos förmedvény
Messze kódorgott „neveletlen fia” szörnyű bosszút állt a költői színrelépéstől tartózkodó, névtelen apján. Azzal kezdte, hogy a paranoid pszichózis mélyére taszította Kazinczy Ferencet, ki feledvén, hogy e szöveget jó tíz évvel korábban egyszer már Fazekas műveként barátsággal megbírálta, 1815 decemberében Pethe Ferenc mondolatos förmedvényeként, a Mátészalkai Hőgyész Mátyástól agyonvert Döbrögi hagymázával olvassa félre, és oly sikeresen kürtöli tele a kegyetlen prozódiát, paraszt stílt és morális alantasságot sújtoló fennkölt méltatlankodásával a művelt világot, hogy utóbb az ő magaslatairól alátekintő Toldy Ferenc, midőn irodalmunk első kánoni rendjét alapozgatja Petőfi korában, bizonyos elfogultsággal van még az atyai gonddal„körülnyalogatott” utód iránt is: neheztel arra a Fazekasra, ki már az Árkádia pörbe is vastagon beleártva magát olyan — Kazinczyval szólván — „paraszt és vadkan módjára” szállt szembe a mesterrel, hogy ennek báját csak némi demokratikus humorérzék fedezhette volna föl, s ráadásul olyan érvekkel, melyeket majd az Iliászi pör és napjaink filológiája igazol.

Kazinczy azonban nem tudott megválaszolni, s így kénytelen volt bántottan kivonulni a levélváltásból, melynek szemérmes titkát — méltatlankodik Toldy — Fazekas ráadásul gyalázatosán a Hazai Tudósítások nyilvánossága elé vitte (míg a mester diszkrét szokása szerint csak országos levelezése tapintatos félnyilvánosságában teregette tovább a paraszti szennyest).

Komolyabb irodalmi becsületre valójában majd a századvégen küzdhette föl magát a mi Matyink, akkortájt, amikor Csengery János csalhatatlan népnemzeti érzékkel visszaírta felező tizenkettősbe, Benedek Elek pedig megköltötte belőle azt a sosem volt magyar népmesét, ami tősgyökerét igazolja. Aztán Móricz és a népies írók, végül szocialista irodalmunk leghaladóbb hagyománya megadta neki magas és korszerű literatúrai rangját, anélkül azonban, hogy megsegíthette volna a máig metaforák és hapax legomenonok erdejében bóklászó irodalomtudományt legalább olyan keleti kérdések megválaszolásában, hogy például mi légyen a derék szülött műfaja, és igazából mi szüksége is van arra az egész jól elszenvedhető hexameterre.
époszi parasztforradalom
A sikeres gyermek époszi parasztforradalma közben gyanútlanul eltörölte a föld színéről apját: a Kazinczy-kor lírikusát. Nem volt nehéz. Mert igaz ugyan, hogy a derék hadnagy nevével már 1789 decemberében és 1790 áprilisában megjelent két barokkos óda a Hadi és Más nevezetes Történetek lapjain (Feltette hatalmas császárunk magában…, Nagy gyökerek csemetéje! te meghódulni szokatlan — Most noha árva — magyar!… kezdettel), de aztán csak névtelenül publikált: 1796 márciusában a bécsi Magyar Hírmondóban egy fordítást franciából: A fia halálán kesergő anyáról és egyet szívéből: Ámelihez; közölt egy ódát Csokonai Vitéz Mihályhoz is 1805 márciusában a Magyar Kurírban; aztán néhány kései nagy verset a műveltektől olvasatlan Debreceni Kalendáriumban — de a Ráday-nemű Nyári esti dalt 1825-ben maga a szelíd főhadnagy úr iránt békülékeny Kazinczy is közzéteszi — természetesen névvel — a Hébében. Ám ezek a publikációk mélységes nyomokat nem hagyhattak az emlékezetben: az 1955-ös kritikai kiadásból, mely először közölte hiánytalanul a lírai művek teljes korpuszát, a fent említett Csokonai-óda mégiscsak kimaradt — 1959-ben fedezte föl Vargha Balázs. Szilágyi Ferenc még 1972-ben is talált új verset (Mundus vult decipi, decipiatur ego). Ez elkerülte Mátray Lajos figyelmét, ki 1888-ban pedig igazán bőkezűen ajánlott meg Fazekasnak néhány Csokonai-, Kisfaludy-, Ányos- és Verseghy-költemény mellett egy maréknyi kétes klapanciát…

Pedig a példázatosan lelkiismeretes Julow Viktor irdatlan feladatot teljesített, miután a lelkes de rendkívül hiányos és szedett-vedett Lovász Imre-féle első kiadást követően (mely Berzsenyi halálának és a Szózat születésének merőben alkalmatlan évét választotta dísztelen megjelenése szerencsétlen apropójául) és Tóth Rezső 1900-ban már filológusi szakértelemmel — ám elég negativista módon — tüntető második összkiadása, s Illyés Gyula 1948-as Fehér Holló-kiadása nyomában Kéry Lászlóval kiadta — kritikailag — 127 év alatt negyedszerre a teljes lírai életművet (is), és évtizedekre nyúlt szent monomániával két menetben elkészítette azt az egész debreceni Árkádiát körüljáró monográfiát, mellyel sikerült úgy kimerítenie tárgyát és a tudós érdeklődést, hogy a legutóbbi időkig nem mutatkozott elszánás koncepciózus dialógusba ereszkedni vele.

Irdatlan fegyvertény Julow Viktoré, mondom, hiszen negativista elődje a kultuszban még azt az áhítatos megkönnyebbülést közölte a kegyeletes utókorral, hogy az általa kiadott kisebb költemények jámbor igénytelensége nem igazolja a főművet, melyet ilyenformán csakis egy hatalmasabb képzőszellem írhatott. E hatalmasabb képzőszellem, a nép, aztán mutatott ugyan némi járulékos érdeklődést a lírikus iránt is — legkézzelfoghatóbb eredménnyel Illyés Gyulában megtestesülve —, ám az irodalomtudomány részéről Julow Viktor színrelépéséig monografikus igénnyel és átfogóbb értékelésül csak Horváth János egyetemi előadásai emlékeztek meg 1936-ban Csokonai költőbarátjának lírájáról. Népiesség-könyvében alig említi: minthogy ő sorolta be először Fazekast határozottan a rokokó égisze alá. E tekintetben nemigen mutat újító leleményre az a pár szórvány tanulmány sem, mely Fazekas líráját egyáltalán érinti, sőt: Kovács Máté két debreceni publikációja abszolutizálja a rokokó tanát. Amivel megfért, egyezkedett aztán a plebejus ideológia méltatása is, Waldapfeltől Pándiig. Az ősi átok beteljesült: Toldy folytatói engedelmesen visszaparancsolták fölfedezettjüket az Árkádia-pör előtti poros provinciára, a Csokonai tövében elterülő hatalmas árnyékba. Így verseit — melyeket nem maga a zseniális nép írt — megírta a debreceni rokokó és a gyámolító költőbarát szelleme. (Az akcióhoz idővel egyre többet asszisztált Földi János is.)
irányzati és poétikai dekórum
Julow Viktor elvitathatatlan érdeme, hogy a tárgyának juttatott szűkös iskátula falait feszegetve demonstrálni tudta: Fazekas meglehetős öntörvényűséggel kezelte a tőle elvárt irányzati és poétikai dekórumot, és igen eredeti dolgokat művelt. Némi segítségére volt ehhez Rohonyi Zoltán 1973-as tanulmánya a távol erdélyi határőrkerületből (hol az anyaországi konvenciók ereje hagyományosan laza), és Görömbei András, aki már 1969-ben önálló verselemzést publikált a Mint mikor a nap… kezdetű remekműről. (Így nem kizárólag Makay Gusztáv obligát tanügyi Nyári esti dala fémjelezte az egyedi mű közelebbi szemrevételezésével nyerhető bizonyító erőt.)

Sajnos, maga Julow Viktor, aki később hosszú elemzésben próbálja helyreütni a Nyári esti dalt, monográfiájában meglehetős hézagosan él az elemzés nem csupán a rokokótól és a Csokonai-szakirodalomtól uralt történeti-poétikai lehetőségeivel, s az — a lokálpatriotisztikailag megerősített össznemzeti filológiai hagyomány nyűgözetében — nem csalhatatlan eszköz az eredetiség igazolására, s a művek öntörvényű poétikájának meggyőző értékelésére. Előfordul, hogy halványabb darabokat is érdemükön felül emel — mindenekelőtt, persze, a Csokonai termékenyítő hatásával gyanúsítható versek sorát, melyeknek zömét (köztük a tizenöt anakreóni dalt) magam nem átallok a középmezőny legaljára helyezni —, ellenben egészen kiemelkedő művek jelentőségét tudja mérsékelni, olykor számomra bántón leértékelni (gondolok egyebek közt a Csokonai halálára írott tizennégy hexameter és némiképp a Cs. et F. esetére. Mintha valahogy mégiscsak határt kellene szabni a kismesternek a géniusszal szemben…) Jellemző, hogy a lírai darabok hagyományhoz és dekórumhoz nem simítható sajátosságait szinte kizárólag ideológiai vagy stílusirányzati szinten próbálja megragadni — olyan kétes teóriákat szülve, mint például a rokokó impresszionizmusról szóló —, vagy végső esetben e költészet outsideri pozíciójával magyarázza.

Mint fogja a tudományosság nehézkedési ereje szerint még az a Debreceni Attila is, aki pedig jó két éve megjelent Cs. et F. elemzésében olyan izgalmas poétikai felfedezéseket tesz, melyek részben kiindulást jelenthetnek egy új típusú megközelítéshez. Egyelőre azonban az ilyen szórvány poétikai elemzések (amilyeneket egyébként — szűkszavúbban — Bíró Ferenc felvilágosodáskori irodalomtörténetének valóban radikálisan új nézőpontot adó, eszmetörténeti tanulmánya is elkövet) inkább csak kuriózum-értéke van, amennyiben s amíg csupán az egyes versek mesteri manővereibe ad bepillantást, s nem képes érzékelni bennük valamilyen szinten valamiféle egységbe rendező költői stratégiát, a saját-szerű költői egyéniség magját — ha van olyan. Mert épp az eszmetörténeti egyéniség karakterét oly pompásan újrarajzoló Bíró jelenti ki, hogy Fazekas lírája, még remekeiben is, döbbenetes változatosságot mutat — mintha minden darabjából más szerző tekintene ránk. Ez a rokokó egyöntetű uralma után kétségkívül eredménynek tetsző, ám a költői érték tekintetében — valljuk be — mégiscsak némi gyanakvást keltő túlzott változatosság alighanem részben bizonyos orvosolhatónak sejlő optikai csalódásból is ered.

Egyik okozója a kritikai kiadásra épülő, Julow Viktor kialakította kronológia, mely kizárólag az aránylagos bizonyossággal rögzíthető életeseményekre, illetve a Fazekastól Aprócseprőségek cím alatt összeírt, foghíjasan fennmaradt kézirat verssorrendjére támaszkodik. Holott semmi bizonyíték rá, hogy költőnk hézagos költői felhorgadásait akár az alanyi Erlebnis, akár az alkalmatosságok ihlették (szerintem jószerével egyetlen alkalmi verse sincsen, hacsak úgy nem, mint a nemzeti ódák Berzsenyijének), s arra sincs bizonyság, hogy a két írásstádiumot mutató kézirat időrend helyett nem valamiféle — megszakadó s tán újraéledő — ciklusépítő szándékot tükröz-e inkább: nem volt szokatlan az ilyesmi Csokonai és Berzsenyi környékén.
kísérletező költő
Több apró jel, megfontolás és verselemzések mutatnak arra, hogy Fazekas vállalt outsidersége nem könnyed dilettantizmussal párosult, hanem diszciplinált profi érdeklődéssel, bizonyos költői feladatok, problémák tudatos, mély meg- és kidolgozásának hajlamával. Szegedy-Maszák Mihály, ki a korszak verstípusait számbavéve már negyedszázada elhintegette egy új, más megközelítés és magasabb értékelés szunnyadó magvait, azt hiszem, teljes joggal állítja, hogy Fazekas a maga korának egyik legtöbbet kísérletező költője volt. Ám az is nyilvánvaló, hogy e kísérletezés bizonyságait csak a versek egész sorának nem csupán eszmetörténeti és stílusirányzati szempontú, hanem legalább a strukturális poétikával kiegészülő elemzései szolgáltathatnák.

E komplexebb elemzések — amennyire speciális szemináriumom hallgatóinak komótos munkamódszere ezt sejteni engedi — bizonyosan meg fogják idővel dönteni az olyasfajta megrögzöttségeket, hogy például a Kalendárium valamennyi versét 1819 utánra keltezzük, s az Ámeli-verseket egyetlen, 1796 előtti csoportozatként kezeljük. Ha például a Kétségbeesett szerelem bizonyos értelemben tentatív-kezdetleges, másfelől megrázóan modern csodája keletkezhetett a Ruszánda-élmény után vagy tizenkét évvel, miért ne keletkezett volna később Az öröm tündérsége — esetleg épp a Kétségbeesett szerelem közelében. Meg lehet ugyanis vizsgálni annak hajmeresztő lehetőségét, hogy e két — stílusban, tematikus elemeiben, a hátterükben álló verstípust tekintve egymástól ég és föld távolában lenni látszó vers feltűnően ugyanazt a világszerkezetet, élménytípust, poétikai alapstruktúrát dolgozza föl tragikus és humoros, diszharmonikus és megbékített arculata szerint.

Esetleg 1802-nél később. Ugyanis a Kétségbeesett szerelem alkaioszi részének tökélye csak Berzsenyihez volna mérhető — ha nem a „szentimentálgrimaszokat” nála is kevésbé ismerő gyengéd Fazekas legsajátabb intim közvetlenségével szólna. Talán csak az Egy véres ütközet estéjén serkent gondolatok közelíti meg az alkaiosziak közül — ami viszont merőben kizárt, hogy 1796 előtt keletkezett volna. Még „első változatában” sem — ilyen szervezettséget, folyamatos hangzati teltséget és harmóniát kétséges, hogy copista pepecseléssel elő lehessen állítani. Ehhez valószínűleg „már elsőre” jobban kell mennie az alkaioszinak, mint ahogy az 1802-es és 1803-as alkalmakhoz köthető két nagyigényű és nagy eszméjű, Horatiust idéző ódában megy: A megégett Nagytemplom falai közt serkent gondolatokban, és a Néhai debreceni főbíró Domokos Lajos halálára írottban, hogy ne idézzem a még ezeknél is sokkal gyengébbeket, melyeket Julow kronológiája közvetlenül melléjük, illetve utánuk sorol.

E verseken töprengve fölmerült bennem az eretnek gyanú is, hogy — míg az anakreóni helyzetgyakorlatok valóban Csokonai vonzáskörében keletkeztek —, az alkaioszi ódával folytatott kísérletezést Fazekas nem előbb és nem később kezdte, hanem Virág Benedek 1799-es kötete nyomán. Julow fedezte föl — igaz, csak monográfiája újabb kiadásában —, hogy Az álom törzse Virág Lantomhoz című versére épül (s így, bizony, még Ámeli sem helyezhető 1796 előttre). Ám ebből nem következett számára olyatén elgondolás, hogy az életrajz és Csokonai egyeduralmát adott esetben indokolt volna — legalább hipotetikusan — mérsékelni, és számításba venni a lehetőséget, hogy Fazekas lírája más korabeli életművekhez is mérhető. Az álom, e verselésében közepes, egyébként azonban Fazekas egyik legjellegzetesebb élményét (a kozmikus-filozófiai-világmagyarázó perspektívát a szerelem-érzékiség-empíria „kis pillanatával” ironikusan-gyengéden kontrapunktozó és lírailag-világképileg egységbe oldó vers) egészen úgy ejti a némileg kálvinista tónusra színezett Virág Benedek-i allegória látomására Ámeli ébresztő rózsaszirmát, ahogy — éppen ez idő tájt — Berzsenyi tűzi a mai szem elé mindenekelőtt Botticellit idéző klasszikus tavasz-allegória előterébe beléptetett Emmi keblére azt a rózsabimbót: a jelenlét szívdobbanásnyi, kozmikus pillanatát.
neoklasszicista érzékenység
Igen, voltaképpen kiböktem végre, amit akartam: kockáztassuk meg a hipotézist, hogy Fazekas — ki Ruszánda és Ámeli óta, Földivel és Csokonaival társalkodva a földi és égi mezőkön, mindutolsó verséig annyit s oly előszeretettel foglalatoskodott álom és ébredés, halál és élet, öröklét és a rebbenő pillanat között a „titok szent kárpitja” körül —, par excellence neoklasszicista érzékenységével, poétikailag legsikeresebb és legrelevánsabb megoldásaiban — nem Csokonai, hanem már Berzsenyi kortársa volt. S a Mint mikor a nap… varázslata A közelítő tél, A tavasz vagy a Levéltöredék barátnémhoz mellé állítva lesz teljesebben érthető — és semmivel sem kisebb. Csokonai mindenre kiterjedő tehetségéhez mérve óhatatlanul túlnyomólag a hiány és a másodlagosság változataival sikerülhet körülírnunk Fazekas koncentrált világát. Az extenzív, horizontális gazdagság, variabilitás hiánya azonban, ha Berzsenyi mellett mérjük, látványosan fordítja felénk, tárja föl és értékeli pozitív aspektusát: a személyes líra, a szubjektív élmény megragadásának új meg újabb mélységét — mondhatni egy modernebb poétikai komponálás vertikális gazdagságát. Abban a sovány, mindössze 74 originált és 7 fordítást tartalmazó verskötegben, mely pontosan akkora, mint Berzsenyi 1808-ban Kis Jánoshoz elküldött kézirata, amivel beírta magát a kánoni első vonalba.

Hogy az indítványom okozta kételyeket enyhítsem, hivatkozom végül Bíró Ferenc említett tanulmányára. Az ő költészetértő eszmetörténészi figyelme is elénk idézi — más összefüggésben — ezt a lehetséges és tanulságos összemérést. Figyelmeztet rá: nem puszta kuriózum, hanem költőileg igen sokatmondó pillanat, amikor az 1802. június 12-én leégett Nagytemplom falai között Fazekas ugyanannak az Ad Populum Romanumnak klasszikus paradigmájával méri ki az elpusztult és újjáteremtendő közösség körét, mint a „Romlásnak indult…” sorait még évekig javítgató kemenessömjéni földesúr. „Rongált Budának tornyai” és az alföldi „Palládiumnak” „Gyász omladéka” bármi távol estek is egymástól a társadalmi eszmék és a mentalitás szociológiai térképén — szellemi és morális tartalmukban, a két költő intellektuális létét és költői világát szervező középpontként szerintem is mélységesen rokonok.

Fazekas számára a Város, Berzsenyi számára a szent hon ugyanúgy az egyetlen lehetséges és teljes emberi közösség otthona, mégpedig — tenném én hozzá — azért, mert mindkettő az egyedül lehetséges és teljes morális rend és transzcendens megalapozottság realizálandó virtuális helye is egyben, s ezáltal az autonóm és alkotó személyiség gyökerező pontja. Nem a felekezet, ideológia és mentalitás különbsége válik egyedül szembetűnővé és fontossá ebben az organikus párhuzamban, bármily erőteljesen domborodjanak is ki azok, hanem a metafizikai dimenziókba ágyazott immanens emberi világuk és viszonyulásuk rokon szerkezete, s az ebből fakadó rokon gesztusok: egy diszciplinált és ,,hősi” („bajnoki”) józanság, mely oly összetartó költői jellemvonásaikat eredményezte, mint a németbarátság, illetve labancos aulikusság vádját könnyen kihívó „birodalmi” és közösségépítő lojalitás; az alighanem mindkettejüknél az „emberi nemzet” ,,közboldogság”-ában gondolkodó Bessenyeire visszanyúló konok kötődésük a felvilágosodás értelem-világához; a virtuális közösségben gyökerezett szuverén személyiséget őrző „paradoxus”, ,,különöske” kívülállásuk és magányuk — ami nemcsak kitaszított pályájukat lökte sok tekintetben párhuzamos sínekre ugyanazon középpont körül, hanem szűkszavú és koncentrált lírájukat is. E párhuzamok talán segítenének a két antagonisztikus, mégis rokon világ — ha tetszik, a polgár és nemes világának — specifikumait is teljesebben, nem csupán ideológiailag, szociológiailag, hanem esztétikai-poétikai relevanciájuk szerint megvilágítani. Ami már csak azért sem érdektelen, mert Kazinczy kora alighanem ezáltal lehetett az új, egységes nemzeti irodalom bölcsője: hogy nem csupán a benne uralkodó és általa uralomra juttatott nemesi szellemiség és mentalitás költészeti etalonját alkotta meg klasszikus szinten az ezért nem különösebben háládatos utókornak.

Akármint lehet és lesz, egy bizonyos: az irodalommal professzionátus módon nem foglalkozó népességet e fejlemények már nem befolyásolják.

kép | Divéky József fametszetei, keptar.oszk.hu