EGYBESZÓLÍTÁS
2009 május
Kihez beszéljek mainapság? – A testvérek gonoszak s a barátokat nem lehet szeretni.
Kihez beszéljek mainapság? – Mindenki kapzsi és az emberek egymást megrabolják.
Kihez beszéljek mainapság? – A józanság elveszett és az arcátlanság lett úrrá.
Kihez beszéljek mainapság? – Aki elégedettnek látszik, az komisz, a jóságot pedig elhanyagolják.
Kihez beszéljek mainapság? – A tegnapra már senki sem emlékszik és senki sem hálálja meg, ha vele jót tettek.
Kihez beszéljek mainapság? – Arcát mindenki elfedi és ábrázatukat egymás elől eltakarják.
Kihez beszéljek mainapság? – Az emberek mohók, s akire az ember számít, annak nincs szíve.
Kihez beszéljek mainapság? – Nincsen többé igazságos ember, a földön a gonoszak uralkodnak.
Kihez beszéljek mainapság? – Az országot a bűn árasztotta el, s ez határtalan, határtalan.
Hamvas Béla Antológia humanája óta aforizmagyűjteményeink örökös darabja Az életunt beszélgetése önmagával, ékes igazolásául ama sejtésünknek, hogy a kifejezés küzdelme a különlét és sorssá lenni akaró némaság ellenében nem Csokonai szentimentális korában kezdődött, hanem legkésőbb az egyiptomi sötétség mélyén, amikor is a magával beszélő életunt fülében már bízvást ott zúgott az ő végtelen magányát megelőző hosszú századok ezernyi panaszos sóhaja, millió jajgatása és megszámlálhatatlan profetikus átka, mely a megszólalás és kifejezés ösztönének tökéletes céltalanságát bizonygatta. Azóta a helyzet nem javult, sőt annyiban „fokozódott”, hogy az emberiség gyarapodásával exponenciálisan nőtt a költők, sikolyok és magányok száma, a meghallgató fülek száma azonban nem bírt tovább csökkenni, minthogy a senkinél kisebb létszámú közönség csak a költői indulatok szülte metaforákban létezhet, a statisztikában nem.
A helyzet azonban – mint a végletesen végleges helyzetek általában – korántsem kilátástalan (amit már a költők, sikolyok és magányok számának fent említett növekedése is sejtet), s a megoldás kulcsául szolgáló paradoxon, mely alig valamivel kevesebb változatban nyert kifejezést a századok alatt, mint maga a panasz, így hangzik a huszadik század jeles mesterének slágerré nemesült soraival:
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A humorban tréfát nem, de a tragikusban humort annál inkább ismerő szerző a komikus tiszta rím oximoronjával nem valami léha grimaszt vág, hanem pontosan azt a „mindent–semmit” célzó heroikus mozzanatot ragadja meg, ami az esztétikai kifejezést a többitől elkülöníti. A megértésre vágyó ember valaki(ke)t szólíthat csak meg (s többnyire nem talál senkit, ki értőn hallgatná), a költő-ember kifejezése azonban annak az akárkinek szól, aki egyvalakiként senki, csupán mindenkiként valaki. (Magyarul nincs szó, mely visszaadja Jederman és Everyman kettős értelmét.) Lássuk, miféle illetőséggel bír tehát ez a különös megértő lélek, és mennyiben nyújt vigaszt az önmagán kívülre sóvárgó, magát másokban megmutatni vágyó költő számára (akivel szemben mindeközben az egész irritáló világ változatlanul komisz, irigy és süket marad).
Mi más lehetne egy senkitől körülvett helyzetben ez a szubjektív-intencionált mindenki, mint maga a verset koncipiáló én – pontosabban amire ez az én ihletetten kiterjed, s amivé az ihlet beteljesülése által „átíródik”? A költő végeredményben mindig magának és magában beszél. De mindig a születő mű által leendő önmagának: a communitásba lépő, azt magába szívó énjének.
Nyilvánvaló, hogy sosem jöhetne létre a mű, se legfőbb értelme, ez a különös tartalmú halhatatlan mindenki, pusztán a költő individualitásából. De nem jöhetne létre csupán a „társadalmába ágyazottságából” sem, már tudniillik, ha nem tekintjük e társadalmi meghatározottság főbenjáró anyagi valóságának magát a költészetet is. Költői mű közvetlenül költői művek kegyelméből születhet; minden vers az előtte volt versre emlékezik – igaz, kissé nagyvonalúan és hűtlenül, mert ahajt át is írja. A költő közvetlenül mindig a kifejezés hagyományozott anyagával és rakoncátlan példáival viaskodik; az átkozottul értetlen és közönyös emberiséggel, nemzettel, közösséget nem vállaló közönséggel csak ezen keresztül, közvetve. Mindenesetre fatális a művére, ha becses személyét összetéveszti mindenféle magánéleti és társadalmi szerepekkel a hősszerelmestől a népvezérig, nem is beszélve a szó másik jeles mesteréről: a szónokról. Ugyanis mindegyik akar valamit. (A szónok legkivált.) A költő pedig nem akar semmit. De azt mindenestül.
katartikus intenzitással
A költészet évezredes tanai az alkotói tevékenységet a kezdetektől máig vagy a Teremtés miméziseként, vagy folytatásaként értelmezik. A két felfogás különbségét ugyan jelentékenynek szokták tartani, de abban mégiscsak megegyezhetnek, hogy a költészet műveit olyan, a szavak objektív elrendezésével rögzített globális világérzékelés és létátélés kondíciójaként tekintsük, mely a műre irányuló befogadói szándék számára – kultúra és szükség arányában – többé vagy kevésbé differenciáltan, de katartikus intenzitással, a maga totalitásában elsajátítható. S ez a totalitás – a Teremtésé és az abban gyönyörködő-részesülő költői és befogadói teremtésé – bármennyire is intenzív jelen-lét, az idők teljességét hordozza.
Így aztán, ha most arra kíváncsiak, pontosan melyik volt az első költemény, amelyre minden költői mű emlékezik, hirtelenjében csak annyit mondhatnék, hogy tudja azt a Mindenható, hiszen még írják (újra); arról nem is beszélve, hogy Thomas Mann szerint a múltak kútja is mélységesen mély… Esetleg titkosértelmű lírai tudósításokat sorolhatnék? – ám ismeretes, hogy ezeknek a bizonyító ereje kevéssé egzakt. T. S. Eliot és Vas István például a Hamvazószerdában egy elveszett, elpazarolt, ki nem ejtett, nem hallott, szó nélküli Szót memorizálnak zsolozsmázva, „mely él / A világban, ez a világvilágító”. Ki tudja, mi nem jön még ki egyszer ebből a Szóból?…
A költői kifejezés és befogadás titkára alighanem a communió a jó szó. Már csak azért is, mert metafora. Köznyelvi értelme – mentális és lelki tartalmak maradéktalan, egyesítő megosztása különálló felek között –, vallási értelméből származott el, mely viszont magában is a communitás szavára és származékaira utal, vagyis a társadalom, közösség, kommunikáció fogalmaira. Eredeti jelentése szerint az Eucharistia szentségében való közös részesülés rítusát jelöli (az agapé örököseként, de az Újszövetség előtti szeretetvacsoráktól már elkülönítő keresztény értelemben), ebből következik másodlagos vallási jelentése: az azonos hitelvekben és rituális gyakorlatban osztozó keresztény gyülekezet jelölésére. A communió aktusában a hívő egyén elveszti önazonosságának elkülönültségét, de nem olvad senkivé a sokaságban, mert az Eucharistia szentségében vele együtt részesülő gyülekezet az ő valóját kiterjesztő, test-véri kollektív szubjektumként veszi körül. A személyes önazonosságot kitágítva megerősítő egyesülés, mely megszemély(es)íti a közösséget, ilyenformán mégoly eltökélt állhatatosság révén sem jöhet létre pusztán az én és a mindenki okos belátáson és megegyezésen alapuló akaratából, mint valami contrat social; egybeforrásuk feltételez még valamit. Vagy valakit. Azt a harmadik – isteni – személyt, kinek testét és vérét a kenyér és bor „színében” (tehát szimbólummal színlelve) mindenki mint egy test és vér és az egy test és vér mint mindenki „magához veszi”. Nélküle, a testamentumot hagyó Fiú nélkül, ki maga a Szentlélek segedelmével létesített kommunikáció a teremtő Atya és az egy-házba gyűlt hívek között, nem volna önazonosság és gyülekezet, nem volnának közös hitelvek és közös rítus, se emlékezet és kommunikáció a halandók és eredetük, céljuk között; az ő „színleg” mindenkor megújítható jelenléte nélkül nem volna a kenyér test és a bor a vér, mely az örökös szövetségért kiontatott: nem volna szimbólum – aminek híján nem volna ő maga, az emberiséget egybeszólító istenember sem jelen-való. A communió e szövetség parancsának megújítása, ami az emlékezet és remény kötelékében a veszendő különléttől való megváltást ígéri. Ebben a communióban, ennek előérzetében gyökerezik a poézis? Mely ha nem valósul meg újra és újra a metaforák örökkön változó és mégis egy végből szabott köntösében, mivé lesz ország, hatalom és dicsőség? És mivé leszek én?