CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY VERSÉRŐL

A BOLDOGSÁG

Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.
Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anakreonnak
Kellő danái vannak
Kaskámba friss eperrel.

Egy öszveséggel ily sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?

Most… itt… – festi a boldog pillanat tárgyias részleteit, hogy Egy öszveséggel rátekintve a „gyönyörű s becses” dolgok teljére, önmagát pillantsa meg Vitéz. A látvány elképesztő kérdés, oly fölfoghatatlan, amit mutat; de megfellebbezhetetlen válasz is, az érzékek totális evidenciája. A miniatúrában ott van az érvényes mindenség. S mivel a kép mindig önnön keretét is tartalmazza, tudjuk, hogy mi minden maradt kívül: mindaz, mi sérthetné vagy csorbíthatná a boldogság e csöpp anakreóni remekét – mindaz, ami a boldogságról szóló évezredes bölcselkedés zaklatott és sanyarú tanulságaként földerenghetne az emberben. A boldogság valóságának nem lehet távlata és reflexiója – múlt, jövő, nosztalgia, remény, érzelgés, gondolat, latolgatás, szorongás mind csak hiányát jelen(í)tené –, a boldogság valósága kizárólag önmaga lehet. Ámde van-e az én valóságomnak boldogsága – önmagára ocsúdhat-e boldogként az általam jelenvaló –, ha nem kívülről tekintek rá – ama kereten túliból?

A megragadás akarata nélkül érzelmes-bús ködökbe foszlik minden alkalom, amit a véletlen vagy saját buzgalmunk a boldogulásra fölkínál. Nem, nem magától adódik: választás, bátorság dolga Egy öszveséggel kizárni a kétely környező végtelenjét, és körbe keríteni, láthatóvá tenni azt a jelenvalót, amiben az én és a lét: éppen egy. Virtus ez – vitézi –, s egyetlen fegyvere az érzékek világában munkált remekmívű ars.

kép | Gulácsy Lajos festménye