fbpx
Bécsy Ágnes

ALKOTÁS ÉS ÖNVÉDELEM

1996 július

ALKOTÁS ÉS ÖNVÉDELEM

1941 március 28-ának napsütötte hideg délelőttjén Virginia Woolf megírt két levelet, majd kiballagott a rodmelli házuk kertje végében folyó megáradt Ouse partjára, sétabotját a fagyos iszapba szúrta, egy nagy, súlyos követ rakott télikabátja zsebébe, és alábukott a jeges hullámokba. Az egyik levél nővérének szólt, a másik férjének. Vanessához írott utolsó mondata ez: „Harcoltam ellene, de tovább nem bírok.” Leonardhoz ez: „Kérlek, semmisítsd meg az írásaimat.”
a rém
Mivel harcolt? Azzal a rémmel, amivel anyja halálát követően, 1895-ben találkozott először életveszélyesen, 13 éves korában. Aztán ami elől 22 évesen az ablakon kiugorva próbált menekülni 1904-ben, apja halála után. Amivel újra birokra kelt 1910-ben, minekutána a szoros testvéri kötelékből is kiszakadt: legfőbb cinkosa és szövetsége, Vanessa férjhez ment, s gyereket várt. Azzal, amivel saját házassága első három évét küzdötte végig: a legkeservesebben 1913-ban, amikor első regénye kéziratát átadván féltestvérének, a könyvkiadó Gerald Duckworthnek, kis híján sikerült megölnie magát, 31 évesen, altatóval; és 1915-ben, első regénye megjelenésekor, amikor hosszú hetekig négy ápoló ügyelte a twickenhami elmeszanatóriumban. S ami ellen azután is folyamatosan vívta megcsöndesültebb harcait, mígnem 59 éves korában oly erővel támadt rá megint, hogy nem maradt esély.

Mi rejlett a fenyegető téboly hetekre-hónapokra elhúzódó ismételt rohamai mögött? A depressziós, hisztériás, szorongásos, hallucinációs, fóbiás szimptómákat „pihentetéssel” és kábító nyugtatókkal súlyosbító kortársaknak s a nem kevésbé tanácstalan utókornak lényegében fogalma sem volt az okokról; a búcsúlevél címzettjeinek is vélhetően csak felette bizonytalan; azt, hogy az elbúcsúzó valójában mit tudott, élt meg, s mit nem tartott érdemesnek immár a fennmaradásra, éppen a pusztulásra ítélt írások rejtették — rejtik. Leonard Woolf ugyanis megőrizte őket, s így az ő halála után, 1970-től hozzáférhetővé lett az irdatlan méretű hagyaték. 1974 és 1985 között vagy másfél tucatnyi vaskos kötetben jelent meg a teljes levelezés, napló, memoárok, önéletrajzi írások és vázlatok tömege; de néhány — főként kamaszkori — írás tudtommal máig kiadatlan, bár tanulmányozható. (A magyar Woolf-monográfia írója mindezt még nem ismerhette, amikor 1977-ben leadta könyve kéziratát.)

Virginia Woolf és Vanessa Bell, wikimedia.org

Virginia Woolf és Vanessa Bell, wikimedia.org

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a hagyaték hozzáférhetősége önmagában elegendő volt föllebbenteni a fátylat a titokról: a személyes írások éppúgy rejtik, amit kibeszélnek, mint a regények. Ezzel magyarázható, hogy még 1972 és 1984 között is egy sor olyan mértékadónak hitt tanulmány és monográfia látott napvilágot, mely a friss információk mámorában afféle vadonat-ó képet festett Woolf-ról: a hagyományos koncepciót alapjában érintetlenül hagyva csupán nyakon löttyintette az új pletykákból habart szexuál- és pszichopatológiai szósszal — nagyobb tudákosság kedvéért a pszichoanalízis közhelyeivel; s vajmi kevés eredeti ötletet villantott fel, miként válhatott a modern regény egyik legmerészebb forradalmárává s egyben a 20. század egyik legtisztább, parancsolóan józan szellemévé az a példás úrilány, akit a viktoriánus nagypolgár értelmiségi elit legmakulátlanabb erkölcsi-szellemi diszciplínái szerint nevelt egy tökéletes harmóniájú, irigyelt család, s aki csak a zsenik számára előírt pokolra szállás miatt esett holmi sötét hatalmak karmaiba, melyek fatális neurózisba döntötték, és belevonták olyan promiszkuus ügyekbe is, amelyekről hallván nem szükséges Viktória korában élni, hogy zavarba jöjjünk.
szeretőjévé teszi
Mert melyik lábunkra is álljunk, mikor ez úrilány gyötrelmes baja hátterét kutatva szexuális gyávasága, frigiditása, manifeszt leszbikus hajlamai némely bizonyságait kénytelen számba venni, s az okot végül abban lelhetni meg, hogy 27 éves féltestvér bátyja, George Duckworth, a londoni jó társaság feddhetetlen személyisége, nyomban közös édesanyjuk halála után, a vigasznyújtó, gyengéd testvéri szeretet fékezhetetlen indulatában szeretőjévé teszi nevezett 13 éves úrilányt és egyidejűleg 15 éves nővérét, és minden hisztériás meg depressziós roham ellenére állhatatosan meg is tartja őket e rangjukban, míg egyikük végre ki nem ugrik az ablakon? S nem marad egészen saját ártatlan fantáziánkra bízva az sem, miféle cinkos, gyengéd-féltékeny függést és rivalizáló osztozkodást szőtt a közös románc a két lánytestvér között is.

Elképzelhető mindez — s még több — a legjobb családban? A megvesztegethetetlen erkölcs és szellem embere: Sir Leslie Stephen atyai szeme előtt? Nem valószínűbb, hogy „ártatlan gesztusok képzeletbeli elaborációjáról” van szó, ami egyébként az írói tehetséggel nyilván összefügg? — töpreng az őrültség és művészet közös forrását kutató monográfus 1977-ben. Egy másik 1984-ben egyenesen kijelenti — hisz életrajzot ír —, hogy „lehetetlen tudni, mi is történt valójában”, de bármi lett légyen az, biztosít minket, hogy valamit mondjon azért, Virginia „bizonnyal ellenállhatatlannak találta”. Valóban, elég közkeletű álláspont ilyen ügyekben: merő kitalálás az egész — de ha mégsem, akkor a megpróbáltuk-megtetszett esetével találkozunk. Tudományos konklúziónak egyik sem túl épületes, de gondoljuk csak meg, mivel magyarázta maga Freud 1896-ban (Virginia első áldozati évében) korai neurózis-elméletének gyors változtatását: az a tapasztalata, miszerint a hisztéria esetei mögött rendre idő előtti, traumatikus szexuális élményekre, visszaélésekre bukkanhatni, ahhoz a képtelen következtetéshez vezetne, hogy tiszteletreméltó urak tömegei követnek el perverz cselekedeteket gyermekeik és védtelen családtagjaik ellen. A korrekcióképpen kidolgozott elmélet már ösztönkonfliktusok elfojtásában leli a neurózis magyarázatát, vagyis a külvilágból a belvilágba utalja a merénylőt. Belátható, hogy a freudi dilemma a hétköznapi gyakorlat szintjén félelmetes stigmatizáló és önstigmatizáló konstellációkkal függ össze. Mert kit is vádolna az áldozat? Azt, aki egzisztenciális-morális hatalmában tartva őt megalázóan értésére adta, hogy nem az a makulátlan angyal, akinek vélik s akinek lennie kellene, hanem kihívó és becstelen, mint az utca lányai, kiket Hasfelmetsző Jack látogat — s így voltaképpen érdemtelen a jó sorsra, mely szerencsélteti. S ki adhat neki egészen hitelt, ha nemcsak az, aki vele valamiképpen osztozott abban, ami megesett? És ki vádolhatja egészen és engesztelhetetlenül, ha nem az, aki vele valamiképp osztozik az őrültségében: az elfojtásban és kivetítésben? Nemcsak az maradhat-e minden gyanú felett ily kétes ügyben, aki semmit se hall és semmit se szól?
rendhagyó önéletrajz
Virginia Woolf, akinek könyvkiadója, a Hogarth Press elsőként adta ki Freud műveit Angliában, s akinek regényeiben szokás volt a mélylélektan atyjának közvetlen hatását nyomozni, a hagyaték tanúsága szerint csak élete végén olvasta a mestert, addig nemigen foglalkoztatták tanai. 1939 elején épp egy Freuddal történt személyes találkozás nyomán látott neki, hogy megírja múltját. Az A Sketch of the Past rendhagyó önéletrajz: kizárólag a baj, az „őrültség” okának keresése vezeti, mintha életének ez volna központi értelme és tartalma. „Azt hiszem — írja menet közben — nem mást csináltam itt önmagammal, mint amit a pszichoanalitikus a páciensével. Kifejeztem néhány régtől bennem élő s mélyen élő érzést. És ahogyan kifejeztem, azzal meg is magyaráztam, és elküldtem nyugodni. De mi értelme annak, hogy ’megmagyaráztam’?” — A kérdés valóban nyugtalanító: mit jelent az, hogy az ember „megérti az életét?” Jelent-e valamit, ha közben nem tud elszámolni azzal, min alapszik e megértés?

This is an undated photo of British author Virginia Woolf.  (AP Photo)

kulturpart.hu

A választ kutatva Woolf 1940 őszén Freud műveihez fordul. A segítség fatálisnak bizonyul. Decemberben már ezt írja: „Freud feldúl; merő örvénnyé alacsonyítja az embert — mondhatom, joggal. De ha nem vagyunk más, mint puszta ösztön és tudatalatti, akkor mi ez az egész civilizáció, a teljes ember, a szabadság?” Dúltságában John Stuart Millt olvassa a szabadságról, és szülei levelezését; az önéletrajzi analízist pedig nem tudja többé folytatni. Úgy tűnik, Freud alapjában rendítette meg önelemző írói törekvése értelmét: az érzésállapotokat pontos képekben megragadó, egymással összemérő, értelmező felidézés hitelét. Mert mire megy vele, ha látja immár George 1895 és 1904 közötti ténykedését, s hogy az miképpen függ össze az ő „megőrülésével”, első öngyilkosságával? Mi haszna, hogy most, épp e lapokon sikerült először végre nagy archeológusi gonddal összeállítani azt a régebbi múltból származó emlékképet, mely a George-ügyet is átértelmezi: hogy hatéves volt, amikor Gerald tett vele valamit — megtudjuk, hogy mit —, aminek az érzése végigkísérte az életét anélkül, hogy a legcsekélyebb gyanúja lett volna a dologról ötven éven át; mi haszna belátnia — tehetnénk hozzá —, hogy éppoly csalhatatlan érzékkel nyúlt az altatóhoz 1913-ban, amikor Gerald kezére adta első regényét, mint amilyen tévedhetetlenül választotta az ablakot 1904-ben, amikor apja halálával George abszolúttá és véglegessé váló hatalmát kellett leráznia — mi haszna tudnia mindezt, ha a belátás ellenőrizhetetlenül benne érvényes csupán, s így épp önmaga nem lehet bizonyos benne, hogy végül is mit lát?
a lélektan e kérdései
Lélektani szempontból praktikusan azt mondhatnánk, hogy ha Freud téved, ő nem kellene, hogy őrültnek tekintse magát, tekinthetné olyan embernek, aki végül is elég adekvátan reagált le sorozatos botrányos merényleteket; ám ha Freudnak igaza van, ő kénytelen őrültsége lehetőségébe beletörődni, s alkalmasint olyan lényként konstatálni magát, akinek eltorzult a világ, emlékei bízvást projekciók, maga ösztönerők csatatere — amiként körülötte mindenki: a látványos öldöklésbe merült civilizáció, Hitler, aki március végén fogja lerohanni Angliát (mely esetre Woolfék két fiola morfiumot tartalékolnak a zsebükben, hogy elkerüljék az első transzportot valamely német lágerbe — mely valóban várt rájuk!), és persze George meg Gerald Duckworth is. Elvileg és etikailag pedig azt is jelenti mindez, hogy Woolf számára csak akkor létezne kiismerhető és gyógyítható baj és élet — még ha pokoli is —, ha Freudnak nem lehetne igaza, s az artikulált emlékezés és kifejezés hitele nem volna kétségbe vonható; ha Freud igaza lehetséges, akkor az ő egész múltfeltáró és megértő tevékenysége során, még ha tényeket revelálna is, csak olyasminek jöhet nyomára, ami nem megerősíti, hanem eltörli őt, mert nem értelem, nem vád és mentség senkinek és senkivel szemben, de mindannyiunkban a közös: a szabadság, az emberi teljesség, a civilizáció tagadása, amit akkor talán mégis el kell némítani…? Virginia Woolf, a nagy civilizáció neveltje aligha lehetett hajlamos arra, amire azóta mi egyre inkább: feledni, hogy a lélektan e kérdései morális kérdések egyben.

Apróságnak tűnhet, de sokatmondó apróság, hogy az örvény (Whirlpool) írásaiban az erőszakos indulat tényeihez kapcsolt visszatérő szimbolikus motívumát, melyet negyven éven át a legmakacsabbul George személyéhez és a maga ,,őrült” állapotaihoz társított, az elmúlt hónapokban a háborús téboly képzetéhez és egyértelműen Freudhoz köti, s általa mindenkihez. Három hónappal később, március 28-án pedig — nem szóval és papíron, de végérvényesen — önnön teljes személyéhez. Mintha e végső,,kifejezéssel” érvénytelenítene minden írást, és „végrehajtaná” magán a felismerést: a civilizáció és a teljes ember ott végződik, ahol az örvényt már nem lehet elfojtani. Halálában is csak azt teszi, amit írásaiban: azt hallgattatja el, amit kifejez, s azt fejezi ki, amit elhallgat.

Az öntudatlanba bukó, önvesztő „azonosulás az agresszorral” különös „regresszióról” árulkodik: mintha Freud orvosló elméletében gyermekkori világa betegítő törvényének igazolását pillantaná meg, s viszont: a kimondás-megértés parancsában a hallgatás kényszerét, s a hallgatás parancsában a kimondás-megértés kényszerét. Emlékezései szerint az anya halálát követő két év alapélménye volt a „fojtogató csend” („stifling silence”). „Ajkunkra tétetett egy ujj.” („A finger was Iáid on our lips”) Az „őrület” ismétlődő időszakainak konstans kísérő érzületét pedig így határozza meg: „Mindig az az érzés, hogy valamit vissza kell fojtani, ellenőrizni kell”.. („Always… a feeling of having to repress, control”) A felidéző, oknyomozó emlékezés ellenben „heves/erőszakos érzések” („violent emotions”) formájában ragadja meg közvetlenül a múltat, s ez fuldoklatos élmény: „Úgy érzem, megfojt az emlékezés”. („I feel suffocated by recollection”) — Jellemző, hogy a baj hátterét-okát, magát a baj állapotát, s végül a bajt orvosolni próbáló aktivitást kísérő alapvető érzetekben van valami mélyen azonosító kontinuitás: kapcsolatuk a fojtogatás-fuldoklás élményével. Olyan pszichikus konstelláció körvonalazódik a felnőttkori eszmélkedés e — s más — reflexióiban, mely egyszerre tartalmazza a felnevelő-artikuláló világ gyilkos hipokrízisének tudatát (vagy inkább érzetét), és a vele szemben tanúsítandó magatartás elkerülhetetlen ambivalenciájának kényszerét: hogy sem az elfogadó teljes elfojtás őrületbe betegítő cenzúrája, sem az ellene fellázadó kibeszélés örvénybe ragadó ösztöne nem tagadható meg, de nem is válhat kizárólagossá az én integritásának halálos veszedelme nélkül — viszont sosem válhatnak egyszerre, maximális mértékben és azonos módon tudatossá annak veszélye nélkül, hogy egymást jelentsék és oltsák ki egy túl nem élhető pillanatban. A titkot el kell hallgatni, hogy érvényt szerezzek magamban a civilizált embernek, de nem lehet elhallgatni, mert akkor magamban vesztem el a szabad, autonóm embert: a titkot ki kell mondani, hogy érvényt szerezzen magának az ösztönöknek kiszolgáltatott teljes ember, de nem szabad kimondani, mert akkor belevész a közös örvénybe. Virginia Woolf higgadtan végrehajtott öngyilkossága alighanem ennek a konstellációnak maximális tudatosságú belátását realizálta, s alighanem ebből a konstellációból eredt és táplálkozott jó négy és fél évtizeden át az én integritásának egyetlen igazi őre és terméke: a szakadatlan írás (mely a század egyik legterjedelmesebb életművét hozta létre), de az a tény is, hogy épp maga az írás volt a legéletveszélyesebb kihívás is ennek az énnek. És ebből ered alighanem az életmű legszembetűnőbb vonása: a kérlelhetetlen világosság, a reflexív tudatosság igényével egyensúlyozó igézetes homály, a mindent csak sejtető szimbolikus-lírai kifejezésmód.
mentális roncs
Nos, ez a személyt és írót, életet és művet gyökerében egyesítő képlet, amit eddig az életrajz és a hagyaték kései szakaszában próbáltam igazolni, jól dokumentálhatóan Virginia Stephen 15 és 17 éves kora között alakult ki, az 1897-től vezetett kamaszkori naplókban. Amikor elkezdi a naplóírást, már két éve George szeretője; ez év folyamán hal meg Stella Duckworth, az idősebb féltestvér nővér, aki két éven át afféle anya-pótlék volt a fiatalok számára (és elég egyértelmű utalások szerint Sir Leslie számára is pótolta az elvesztett asszonyt) — Virginia mégis élete „első valóban élt éve”-ként emlékezik meg 1897-ről, amikor csak hosszú közelharcban sikerül atyjánál elérni, hogy fölvehessen néhány latin- és történelemórát a King’s College-ban, mert az egész család mentális roncsot lát benne, és nem hajlandó ép emberként kezelni, csak afféle családi „szerencsétlenként”.

Található itt, e naplóbejegyzések között 1899 nyaráról egy különösen jellemző írás: mintha egyértelmű írói tollpróbálgatás volna. Valójában újsághírnek álcázott parodisztikus novellácska egy aktuális családi eseményről. A Terrible Tragedy in the Duckpond (Rettenetes tragédia a kacsaúsztatóban) arról szól, hogy a testvérek esti mulatságnak szánt csónakázása egy közelebbről meghatározhatatlan „óvatlan pillanat” hatására szörnyű véget ér: a csónak felborul, s „a kacsaúsztató mérges vizei haragvóan feldagadtak, hogy elnyeljék áldozatukat”. Virginia, aki a narráció szokott törvényeinek sokatmondóan fittyet hányva a riporter és az egyik vízbefúlt egy személyben, harmadmagával ül a csónakban: Adrian öccsével és Emma unokahúgával. Megtudjuk, hogy segélykérő kiáltozásukra az apa, aki pedig meg kellene védje őket, nem reagál, csupán két édestestvérük, Vanessa és Thoby érkezik segítségül. Ám azok úgy tudják, nem hárman tűntek el a családból, hanem négyen. A narrátor tüntetően nem vesz tudomást a számszaki zavarról, amit felkeltett, s így nem derül ki, volt-e, és kicsoda lehetett az elrejlő negyedik. Azazhogy kiderül. A család ismerőjének világos, hogy a történetből csak George és Gerald Duckworth hiányzik; a színhely egy kacsaúsztató: angolul duckpond; a tragédia közvetlen okozója meg az áldozatok testére fonódó hínár: angolul duckweed. — A szimbolikus allúziókon, narratív következetlenségeken, szójátékon túl árulkodó az a körülmény is, hogy miközben Virginia ezt a novellát is rejtő naplót egy tiszteletreméltó salabakterbe laponként féltő gonddal beleenyvezve tárolja, vagyis Dr. Isaac Watts: Logick / or the / Right use of Reason / with a variety of rules to guard against error in the affairs of religion and human life… címre hallgató logikai traktusában kamuflálva rejtegeti, addig a Rettenetes tragédiát nagy konspirációs fontoskodással és féltő izgalommal kétszer is elküldi az Emma nevű unokatestvérének, nyomatékkal figyelmeztetve: „Alaposan olvasd, ne véts el egyetlen különös szót sem!” — s hogy jól aláhúzza, melyek légyenek e szavak, a második változatba belespékel még néhány duck-ot. (Hozzátartozik a dologhoz, hogy Emma nem volt hajlandó semmi jelét adni a szinte segélykérően várt megértésnek.)

subterraneomag.files.wordpress.com

subterraneomag.files.wordpress.com

Az áttekintett tényekből oly nyilvánvaló az esetlenül körülményes titkolózásba rejtett követelőző kimondás-vágy, s így a sejtetés tudatossága, hogy az ok sem tűnhet kétségesnek: nem az élmény tudattalanságából látszik eredni az Emma számára áthatolhatatlan homály, hanem a kimondás ismert és bölcsen tiszteletben tartott tilalmából. Igen ám, de akkor annál nagyobb kérdés marad, hogy miféle tudást takargat e józan félelem a cenzori szemek elől? Hiszen George megrontó ténykedésének leleplezése csak nyolc évvel később, 1907-ben kerül először papírra, jobbára csak egyértelmű sejtetésekbe és utalásokba fogalmazódottan még, és egyelőre Vanessa életrajza ürügyén (a nővér igen jellemző kétségbeesésére: „most újra belelöktél azoknak a förtelmes alvilági jeleneteknek a kellős közepébe… Egyáltalán hogy sikerülhetett kimásznunk belőle? Túl lidérces és természetellenes az egész ahhoz, hogy el lehessen hinni, velünk történt ez meg valaha…” — írja dúltan húgának, és kéri, hogy ne folytassa a múltidézést); egészen nyíltan, expressis verbis megfogalmazásában pedig csak 1921-ben íródik le az ügy (igaz, mindjárt egy szűk baráti körben felolvasott memoár lapjain). A Gerald bátyjáénál is tán súlyosabb, mert alattomosabb hatását először világosan tudatosító emlékkép pedig csak 1939-ben bukkan felszínre. Mit kezdjünk így azzal a zavarba ejtő ténnyel, hogy a naplóbeli novellácska sejtelmesen mindkét Duckworth fiút gyanúba hozza, de a későbbi emlékezések közül csak az 1907-es utal arra, hogy George üzelmeibe idővel Gerald is betársult? — Vagyis mit tud már világosan Virginia Stephen 1899-ben, amit csak Virginia Woolf fog húsz, negyven év múlva megtudni? Honnan tudja, hogy mit nem mondhat el másnak, ha magának sem mondta még ki? S mi tiltja önmagának leírnia? Röviden: mit rejteget és ki elől abban, amit tudatosan elmond?
a kimondás
Nemcsak a kamaszlánnyal, hanem a felnőtt íróval kapcsolatban is érvényben maradnak ezek a kérdések. A kimondható rekonstrukciójának folyamata az A Sketch of the Past lapjain például kezünkbe adja a kulcsot ahhoz, hogy az először koherensen csak itt felidézett, és először itt tudatosított Geralddal kapcsolatos emlékkép érzékletes-vizuális részleteiben, kidolgozott képelemeiben ráismerhessünk regények, naplóbejegyzések, levélrészletek évtizedeken át használt, egyre artisztikusabbá csiszolt motívumaira! (A leggazdagabban az 1927-ben elkészült regény, A világítótorony él ezekkel a motívumokkal.) De nem ugyanígy kell-e vajon az örvény és vízbefúlás sok évtizeden át használt szimbolikus motívumában ráismernünk az életmű s az életút majdani végkifejletének parancsoló prefigurájára? — Micsodák és mire szolgálnak hát ezek a motívumok, melyek ráadásul meglepően kevés egyértelműen archetipikus mozzanatot tartalmaznak? Előzetes tények és valóságok lenyomatai, vagy autonóm pszichikai erők képei, melyek tényeket generálnak? Arra valók, hogy a kimondás konvencionális tilalmát látszólag elfogadva ügyesen kicselezze azt az író, aki tudja, amit tud, vagy arra, hogy felszínre segítsenek benne valamit, amit ő maga sem tud, ami — bár hat benne — kognitíve még számára sem hozzáférhető, illetve tiltott tudás? Vagyis az író írja őket, vagy ők írják az írót? — Bizonyosnak tetszik, hogy Freud 1940-ben nem egyszerűen az emlékező-gyógyuló embert, hanem a felelősségteljes tollforgatót is feldúlta Woolfban. Mélyen érthetővé válik az is, hogy miért ragadta az írót úgyszólván tébolyba minden újabb regényének elkészülése, s a kiadás előtti bizonytalanság: sikerült-e egyáltalán valamit is kifejeznie? És tulajdonképpen mit? Igaz-e, helyes-e, jó-e, amit kifejezett? És — igen, igen: mit szólnak majd hozzá? Mennyire másképp cseng e kérdés, mintha csak a szakmai hiúság félelme szólna belőle!

Utolsó emlékiratában maga is azon elmélkedik, hogy számára az emlék felidézése csak képszerű érzéki jelenetek megragadása útján lehetséges, ez az egyetlen módja, hogy valami értelem „összegződjön, és számtalan részletével láthatóvá legyen egyetlen konkrét képben.” Egyenesen írói ösztönének eredetét gyanítja ebben az érzéki-intuitív gondolkodásmódban, s világosan látja: irályának e markáns jellegzetessége „alapjában nem irodalmi eszköz”. — Nos, az összetett érzéseket felidéző és értelmet szintetizáló, végtelenül pontos percepciós részletekből épülő jelenetek, melyek egyszerre az emlékezés és tudatosítás személyes érdekű eszközei és a woolfi tudatábrázolás tényezői: impresszionista stílusú, szimbolikus funkciójú „objektív korrelatívjai” a regényhősök tudattartalmainak — pontosan 1899-ben, a Rettenetes tragédiát is tartalmazó naplóban születnek meg. E napló tobzódik az ilyen látszólag értelmetlen és funkciótlan jelenetező leírásokban — mintha csupa írói tollgyakorlat volna. Avagy spontán „pszichoanalízis” — jóval Freud előtt. Ám mennyiben tudatosan?

Feltűnő váltás ez a hirtelen eláradó képi-evokatív nyelv és írói ambíciónak tetsző kísérletezés az 1897-es napló után, mely életeseményeket beszélt el, kommentált, töprengett, hagyományos módon, diszkurzív nyelven. Előadódott azonban már ott is egy szokatlan mozzanat: megjelent egy látszólag teljesen motiválatlan, személyként nem is megragadható, fiktív szerzet, bizonyos Miss Jan, akinek a véleményét, érzéseit, gondolatait megismerhetjük a naplóíró alany idézésében. Ott és akkor szólal meg rendre, ahol és amikor a naplóíró alany egészen más értelmű megfontolásokkal más eredményre jut — látható meggyőződéssel és harmóniában önmagával. Virginia és Jan kisasszony nem ütik az orrukat egymás dolgába (a Missnek nincs is önálló dolga), nem vitatkoznak, érvelnek vagy konzultálnak, csupán egymás mellett beszélnek — egymással szemben autonóm világkép és értékrend szerint. A rapszodikusan el- és feltűnő hölgy alighanem eredetét tekintve patologikus egzisztencia: a tudati disszociáció ékes szimptómája, afféle personája a személyes tudat elnyomott és vállalhatatlan felének. Ő az a Virginia Stephen, akinek egyelőre Virginia Stephen legjobb tudomása szerint nem szabad lennie, noha van. Így aztán mégiscsak gyógyító kórtünet a derék hölgy — épp azzal, hogy megszólaltatja és rögzíti, ami nem lehet: a naplóíró alany reflexióinak tárgyaként folytonosan jelen van, de tőle befolyásolhatatlanul, őszintén és szabadszájúan, mely függetlenségéért kóros fogantatását áldhatja, hogy tudniillik eleve ki van tiltva szülőjéből, az őt reflektáló egóból. Ismét csak nehéz eldönteni, mennyiben külső tiltás és mennyiben belső (a külső normát félve akceptáló vagy ösztönösen adott) parancs ebrudalta őt ki az énből, az azonban biztos, hogy a tudatból épp így nem lesz kitiltható, és fenntartja az esélyt, hogy az őt látható érdeklődéssel hallgató ego idővel kiegyezzen vele, integrálja. Ezt az üdvös folyamatot jelzi, hogy Virginia egyre többször vet számot Jan álláspontjának esetleges igazával, megpróbálja okaiban és vélekedéseiben megérteni, kijelentéseit beláthatóvá tenni a maga számára. Majd egyszer a Miss néhány fanyalgó és malició- zus megjegyzése után, melyeket az Leslie Stephen Pascal-előadására és agnosztikus nézeteire irányzott, Virginia nekiáll megírni a sajnos elveszett Religio Laicit, melyben — Woolftól tudjuk —, egy személyes isten létének szükségességét és bizonyítékait fejtegette négy évvel azután, hogy Sir Leslie megjelentette híres manifesztumát, az An Agnostic’s Apologyt.
autonóm tudat
Miss Jan láthatóan nem más, mint a Virginia helyzetében korszakos tabuktól és tiltásoktól különösen akadályozott, traumatikusan megnehezített, emancipált kognitív-konkluzív öntudat kialakításának feltétele, egy autonóm világkép és ítélő nézőpont feltalálásának biztonságos haladékot adó fedezéke. Megkockáztatom, hogy benne tisztelhetjük a woolfi tudatábrázolás sajátos szabad függőbeszédre alapozott, valahol az én és az ő között oszcilláló, a tudaton egyszerre belül és kívül álló elbeszélő nézőpontjának ősanyját. E regényírói tudatábrázolás tartalmai azonban már nem Miss Jan és Virginia 1897-es racionális-diszkurzív nyelvén szólalnak meg, hanem azon az érzéki-intuitív nyelven, melyet az 1899-es napló talál föl. Amint ez az új nyelv megszólal, Miss Jan nyomban és tüntetően elhallgat. Mintha becsülettel teljesítette volna, amire elhivatott — megszilárdította az autonóm öntudat belátott kereteit —, most nyugdíjaztatik: annak megszólaltatására ugyanis, amit ez az autonóm tudat mindenekelőtt el kell, hogy mondjon, nem lehet alkalmas az ő szabadszájú és kognitív lénye. Mert nem birtokolhat róla ítélő és fogalmi tudást. Virginia Woolf is csak nagysokára jut ennek a tudásnak küszöbére — és menten bele is törik a kétségességébe, mert nem hallgathatja el többé annak a racionális civilizációnak a nyelvét, mely Miss Jant létrehozta, s amellyel szemben a revelatív rejtezkedés intuitív-integratív nyelvét feltalálta és értelméhez juttatta.

Feltételezem, hogy míg az írói életút és az életmű összetevőit próbáltam nyomozni, azt is sikerült érzékeltetnem, hogy a megsemmisítésre ítélt hagyaték valóban csekélyke zsákmánnyal kecsegteti a biztos tények vadászát, aki türelmetlenül keresztülcsörtetvén a neurotikus tünetek, elaborációk, szimbólumok, fantáziaképek s tudj’ isten még miegyebek szép, de haszontalan avarán, végül magabiztosan jelentheti ki, hogy nincs is kérem ebben az erdőben semmi rendkívüli vad. Szerencsére azonban van az újabb kutatásoknak egy egészen más szemléletű iránya is, mely a feminizmus irodalomkritikájában talált egyelőre támaszára. Ez az irány azt látszik bizonyítani, hogy ha kellő következetességgel és éber érzékenységgel térképezzük föl az életmű gyér tényközléseinél sokkal izgalmasabb utalások irdatlanul burjánzó szövevényét, s az értelmezéshez mozgósítjuk a viktoriánus korszakra vonatkozó mentalitástörténeti kutatások egyre gazdagodó anyagát, valamint az angolszász területen mértani haladványban szaporodó családtörténeti és szexuál-pszichológiai vizsgálatok, esettanulmányok, felmérések tanulságait, s ha mindezekhez megszívleljük az ,,ős-Freudot” a klasszikussal szemben némileg rehabilitáló, új pszichoanalitikus szemlélet ama törekvését, hogy az ösztöntényezők hangsúlyozásával szemben a személyiségtörténet jelentőségét állítsa előtérbe, továbbá ha még a fejledező pszichohistória diszciplínájából, személyiség-rekonstruáló módszeréből is okulunk — akkor kihívóan új képet nyerhetünk Woolfról.

Virginia Woolf és édesanyja, Julia Duckworth Stephen, smith.edu

Virginia Woolf és édesanyja, Julia Duckworth Stephen, smith.edu

Olyat, mint például e törekvések első összegző monográfusának, az amerikai Louise DeSalvónak 1989-es könyvéből (Virginia Woolf: The Impact of Childhood Sexual Abuse on her Life and Work), ami tulajdonképpen feldúlóan hatásos, ám sajnos egészen hitelesnek tetsző intellektuális krimi. Meggyőz arról, hogy méltán látja könyve hősében a feminizmus legmélyebb és legkomplexebb törekvéseinek előfutárát és megalapozóját, aki nem csupán ,,hirdette”, hanem élete poklából bányászta ki a felismeréseket; nem kevesebb joggal fedezi föl benne a megrontott és megszomorított gyermek és gyermekkor világirodalmi szinten egyedülálló íróját (akiről korábban vajmi keveset tudtunk); és persze indokoltan látja benne a korszellemmel emberfeletti harcot vívó győzelmes áldozatot, aki az ellentmondást nem tűrő férfiuralom és autokrácia igézetében vergődő ideális család keresztül-kasul brutális ösztönöktől és önsorsrontó megadásoktól, erőszaktól és vérfertőzéstől, kényszeres promiszkuitástól sújtott, roppant civilizált három generációjában jószerével egyedül volt őrültségében normálisnak mondható (és — tenném én hozzá — épp e sorssal tudta példátlan erővel hitelesíteni ama hipokrita civilizáció fegyelmező-artikuláló értékeit is, melynek lázadó áldozatává lett). Nem növeli azonban a könyv meggyőző erejét, hogy a szerzőt a feminizmus incselgő animusa olykor a furor demonstrandi olyan kétes szélsőségeibe űzi, hogy egyébként igen körültekintő, érzékeny és mértéktudóan invenciózus elemzései értelmeiben helyenként égbekiáltó események, tények bizonyságát és rács mögé dugandó családtagokat kényszerül vizionálni. Nem árt azért, ha megfontoljuk: Virginia családjának nem lehetett mindegyik férfi tagja Hasfelmetsző Jack; egy meg nem cáfolt, de maradéktalanul nem is bizonyított komoly hipotézis szerint (nem feministák követték el) csupán egyikük személye volt azonos vele.
literátus szellem
Ami DeSalvo és kritikustársai munkáiban valóban revelatív felfedezés, azon — érzésem szerint — mit sem csorbít, ha megengedjük, hogy netán mégis a már idézett monográfusnak van igaza, ha nem is csúf fantáziájának kétséges kommentárjaival egyetemben, de annyiban igen, hogy a fájdalmas tényeket illetően lehetetlen tudni, mi és hogyan történt valójában. Ez — nekünk — talán mellékes is ahhoz képest, ami viszont igenis tudható: hogy Virginia aligha élte volna túl ,,édeni” gyermekkorát, ha nem ír és ír és ír zsenge korától rendületlenül, óvatosan rejtőzve és kíméletlenül feltárulkozva; s hogy literátus szellemét ugyan kétségkívül gyűlölt-szeretett atyjától nyerte, hatására azonban még csak professzionális író sem vált volna okvetlenül belőle, ha nem nyílik meg előtte nagyon-nagyon korán az a keserves örvény, melybe — hogy magát megőrizze azáltal, hogy kifejezve megérti — végül apja fegyverével a kezében merült alá.

Virginia Stephen-Woolf számára az írás nem metaforikusan jelentette az életet, hanem kezdettől effektíve az volt. Méghozzá a mesterség minden civilizált szabályával egyetemben. Önteremtés, önpusztító önmentés: tudatos küzdelem teljes önmagáért — for her Self —: életműve volt az ő méltó sorsa. És ebben a sorsban nem mellékes, véletlen és megbocsátható gyarlóságnak igazolódott az író neme, hanem meghatározónak: Virginia nőként lehetett csak nagy író.