Bécsy Ágnes

A KISDOBOSOK DOBJA

2009 február

A KISDOBOSOK DOBJA

avagy az út (s az igazság és az élet)

Mérhetetlen műgonddal, végtelen időkön át készült az alkotás. De a kemény munkaceruzákkal felkapart vázlatok és papírhasogató próbálkozások után az ünneplős, puha Hardtmuth, melynek maszatját még az ünneplős Elefánt radír se tudta volna eltüntetni, végre törlés nélkül, első lendületes vonásával, patyolattisztán kirajzolta a Kisdobosok Dobjának körvonalait. Szakasztott, mint a tankönyvben! A megfáradt alkotó eufóriában hordozta körbe művét a művelődési ház irodájának széles közönsége előtt, s mindenkitől lelkes szavakat nyert hálatelt szíve; még kritikus szülőanyjától, a művelődési ház művészeti főelőadójától is megkapta az aznapi Bumm-csokit a csillagos ötösre aspiráló Házi Feladatért.
megsemmisítő szégyen
Mivel ihletét inkább merítette ezen ellenállhatatlan siker erőszakos reményéből, mintsem a küszöbön álló kisdobosavatás merőben ambivalens szubjektív élményének életes valóságából, már csak Tóni bácsira várt, aki hozzá s szülőjéhez hasonlatos sötét reakciósként tengett ekkoriban a fönt említett művészeti főelőadó kegyelméből a Nemzeti Színház helyett a pécsi Doktor Sándor felolvasó színpadánál, s ezen minőségében gyámolíthatta a kisdobos délutáni esztétikai fejlődését. A próbára pontban érkező Németh Antal pediglen, futólag felmérve a Dobot, lehajtotta feléje busa fejét, s kissé szomorú, melegen számonkérő komoly figyelemmel ezt mondta: „Elgondoltad te ezt, Tündérke?” Aztán még hozzátette: „Láttad? Te magad? Biztosan?” A kisdobos lába alatt ekkor megnyílott a föld, s a felismerés égi villámától szemére pokolbéli sötétség szálla, fülében pedig mennydörgött a csend. Életkori jogán menthető, hogy egyetlen nyikkantás nem sok, annyi sem bírt kijönni belőle, s a legjobb esetben is csak azt rebeghette volna, hogy „Nem, nem gondoltam el, semmit sem gondoltam el én” – elvégre soha még emberfiát kisdobolni nem látott, mert az egész iskolában nem is volt semmiféle dob, csak a bányászzenekar csemetéinek tangóharmonikája volt és az O, du lieber Augustin szólt belőle, a társastánc-tanfolyamnak alájátszó jazz-trió pedálos dobja meg végképp semmit se hasonlított, se a csacsacsázó Gyuszi dobos az úttörőre, pedig a Gyuszi legalább megengedte neki, hogy még a cintányért is meghuppogtassa…
Minthogy azonban ilyenformán némiképp homályban maradna, hogy hősünk mifajta életre szóló felismerésnek került birtokába, kénytelenek vagyunk mi magunk elgondolni a pillanatot, melyben a reménybeli úttörő művész szeméről megsemmisítő szégyenét feltárva lehull a lepel, s a maga végső rútságában pillantja meg főművét: az önárulás leghazugabb sematikus ábráját – aminek immár szériagyártására is vállalkozhatott volna. De nem vállalkozott, mert – egyelőre ugyan kimondhatatlan, de annál nyilvánvalóbban velőtrázó – ocsmány bűnére ocsúdva, egyszerűen nem lehetett már többé ilyesmire képes: még rá sem lépett a rutin magabiztos útjára, s máris bezárult előtte a sikerrel kecsegtető pálya.


Kitűnő bizonyítványát rövid ideig még – ah, iszonyat! – négyessel is fenyegette a rajz, később pedig, mikor nekiállt a maga kedvére kezeket és fejeket – saját szemével látott és saját elméjében érzékileg elgondolt arcokat – rajzolni-festeni, távol tartotta magát az úttörő rajzszakkörtől és mindennémű tágas nyilvánosságtól. Merőben öncélúan pacsmagolt a különféle matériákkal – noha nem is rejtegette –, mert magának volt szüksége rá: arra, hogy elgondolja és megcsinálja. Jóval később, miután a rajzot mazochista módon fölváltotta az írás – számára mérhetetlenül nehezebb – mesterségével, történt egyszer, hogy kritikus atyja, egyébként jóváhagyólag nyugtázva egy legfrissebben előállított irodalomtörténeti-elméleti tanulmányát, mely a szokásos, véget nem érő véres kínok közt jött világra, megállapította: „Az a te bajod, hogy a legegzaktabb tanulmányodat is úgy írod, ahogy egy alanyi költő.” Az észrevétel inkább óvó szülői jószándékot hordozott, s a legkevésbé sem bátorítást az alanyi ihletnek, mindazonáltal váratlan elégtételül és idővel támaszul szolgált a tudós szenvedőnek. Végeredményben nem is találta oly nagyon szégyenletesnek, titkon még talán bizonyos önérzetet is merített az elgondolásból, hogy ő, speciel, csupán alanyi költőként képes elérni a 2×2 józanságát.

legmélyebb önmagunk

Mert igaz ugyan, hogy az út – rajza, terve, kijárt s ledöngölt biztos csapása – nélkül semmire sem mehetünk az életben, valamire mégiscsak azáltal jutunk, hogy valaki megy rajta. Néha a szakadékba, néha a csillagokig. Az út kockázata magunk vagyunk, a legmélyebb önmagunk. Híjunkkal lehet csak biztos – mint a halál.

Az írás a KELL EGY JÓ SZÓ sorozatba, egy Heinrich Böll-idézethez készült. Az idézet: „…a művészet egyike ama kevés lehetőségnek, amely életet ad, és megőrzi az életet, azét, aki alkotja, és azét, aki befogadja. Amilyen kevéssé válhatik rutinná élet és halál, és mindaz, ami a kettő között fekszik, olyan kevéssé lehet azzá a művészet. Persze van, aki rutinnal éli az életét, de akkor nem is él igazán. Vannak művészek, mesterek, akik üres mesteremberekké lettek, de ezek… megszűntek művészek lenni. Azzal, hogy valami rosszat alkot az ember, nem szűnik meg művész lenni, de abban a pillanatban igen, amikor minden kockázattól riadozni kezd.” (Az írás kockázata)
kép | shutterstock.com