fbpx
Levendel Júlia

„BECSÜLETES DOLOG OLYAN EMBEREKRŐL ÍRNI…?”

2001 szeptember

„BECSÜLETES DOLOG OLYAN EMBEREKRŐL ÍRNI…?”

Úgy egy emberöltővel ezelőtt, a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján, amikor emlékezetem szerint még nemigen hallottam a posztmodern módszereiről, vagy legalábbis meg nem járta az eszemet, hogy Cervantes vagy Shakespeare, Eliot vagy Thomas Mann „idézései” mondjuk, posztmodernek volnának, saját keménységemet, sőt makacs belső ellenállásomat áttörve, Összejátszás című regényem első fejezetének végén főhősömet, a soha ki nem bogozódó krimibe keveredő fiatal lányt, közvetlenül azután, hogy a Balaton partján értesül színésznő anyja budapesti gyilkosságáról-öngyilkosságáról, barátjával együtt autóstoppoltattam, mintha csak praktikusan intézném a dolgait, mintha egyáltalán intézkednem kellene, lehetne helyette, de nem „maradtam” szereplőimmel, mert a kávészínű autó tetején Tolsztojt láttam, mellette pedig magamat, láb lóbálva és közel hajolva a bozontos szemöldökű öreghez, olyan közel, hogy a szembogarában magamat lássam, s hogy jól halljam eldörmögött szavait – magyar szavakat persze –, amelyeket a hetvenes években, és azután is, azóta is, sok ezerszer mormoltam magamban: „Becsületes dolog olyan emberekről írni, akik sohasem léteztek és semmi ilyesfélét nem cselekedtek?” Szövegem tanúsága szerint akkor szigorúnak éreztem a kérdést, tanácstalanul vállat vontam és esetlenül kifordítottam a tenyeremet. Bólogattunk. Bólogattam vele. „Valahogy nem az”. Azért ő is, én is továbbra is írtunk olyan emberekről, akik sohasem léteztek, és belekevertük őket a legképtelenebb kalandokba – méghozzá, úgy tűnik, sokkalta gyakrabban fájdalmakba, mint örömökbe. Hát becsületes dolog?

világra hozni halandókat

Talán nem a visszamenőleg is igazoló-felmentő okoskodással próbálkozom, ha bevallom, hogy a számonkérésre ma nem bólogatnék, és együtt érzőn, vagy tiszteletből, vagy a valóban átérzett, sajáttá fogadott önvád miatt, akármilyen okból, de nem hagynám rá Tolsztojra a bizonyára feje ingatásával is kísért rövidke mondatot, hogy „Valahogy nem az”. Írni sohasem létezett emberekről, mintegy teremteni és mozgatni őket még becsületes is lehet, jóllehet támadhatnak erkölcsi skrupulusaink olyan jelenségek vagy történések kapcsán is, amelyeknek vajmi kevés közük van az erkölcshöz. Becsületes dolog-e, kérdeztem magamtól a nagyon kívánt terhességeim idején, világra hozni halandókat, kiszolgáltatni őket a szinte elkerülhetetlen kínoknak, csalódásoknak, csömöröknek – de közben tudtam, hogy ez rossz kérdés. Értelmetlen és életidegen. Akkor is az, ha bőgni kell tőle, s ha észérvekkel elűzhetetlennek bizonyul, mert makacsul egyre csak dörömböl az ember halántéka mögött meg a torkában. Szóval nekem már nem a sohasem volt emberekről szóló költés kérdéses, hanem a költés módja.

Becsületes vagy-e azokkal a bizonyos sohasem volt emberekkel?

Ismertek az anekdoták, hogy Tolsztoj mennyire szenvedett, amikor Anna Kareninát a vonat elé kellett löknie – mert ne kerteljünk: ő lökte oda –, érzelmei ellenére vitte a kétségbeesésbe és önpusztításba; és így vezette Flaubert Madame Bovaryt vagy Faulkner a maga képzelt Yoknapatawpha megyéjének lakóit a végzetükhöz, így „rendelkezett” Hemingway az öreg, májfoltos, oly régen zsákmány nélkül halászó Santiagóról, vagy Robert Jordanról, hogy ne csak meghaljon, hanem még meg is értse: az eszme, az „ügy” szempontjából tökéletesen felesleges az önfeláldozása. Irányíthatták volna ezek az írók másképpen hőseik sorsát? Miért kellett oly sok embert szenvedésbe taszítaniuk – és csökkenti-e a felelősségüket, hogy maguk is szenvedtek hőseikkel?

a sors megformálódása

Bármilyen tüzetesen és kötözködve vizsgálom, úgy hiszem, éppen az nem lett volna becsületes, ha könnyebb életet juttatnak a költött, de a „színrelépés” pillanatától mégiscsak öntörvényű szereplőknek. Ezek a sohasem élt emberek ugyanis egytől egyig a maguk sorstragédiáját kínlódják végig, s még amelyikük nem képes is olyasféle elvont gondolkodásra, költői summázásra, mint Szophoklész vagy Shakespeare bármelyik hőse, még Faulkner analfabéta, nyomorék, vagy végképp társadalmon kívüli és halálba hajszolt négerei – még ők is érzékelik és viselik az adottságokból, a véletlenekből, millió ebből-abból összeadódó, előbb talán csak gomolygó, aztán emberi erőfeszítéssel alakot öltő sorsot. Mert sorsnak nem a kívülről és mintegy készen kapott életet nevezem, nem a kimért, leszabott, megvarrt öltönyt, amibe az embernek csak bele kell bújni. Az igazi és becsületes író – a lírikus is! – többek között azért ír, hogy segítse a sors megformálódását – a magáét és teremtményeiét. S bár Camus megállapításait, hogy a művész nem hirdet törvényeket és nem ítélkezik, hanem mindenekelőtt megérteni próbál; hogy „soha nem épült még zseniális mű gyűlöletre és megvetésre”, mert „a művész nem elítél útja végén, hanem feloldoz. Nem bíró ő, hanem mentő tanú. Örökös ügyvédje az eleven lénynek, éppen, mert eleven” – ezeket a nagyon általános és túlságosan fennkölt kijelentéseket vitathatónak érzem, hiszen ugyanilyen szép és emberbaráti mondatok fogalmazhatók az író törvényhirdető és „magasabb erkölcsi szempontból” ítélkező szerepéről, de lényegében igaza van Camus-nek, különösen, ha szavait-fogalmait egyenként elemezzük – és az értelmezés művelete során a saját ízlésünk, meggyőződésünk felé hajlítjuk. Gyűlöletre és megvetésre, mondhatjuk lelkesen, akár bólogatva is, ahogyan én bólogattam Tolsztojjal, tehát hogy gyűlöletre és megvetésre sohasem épült még zseniális mű – és nyomban tisztázzuk, hogy Tolsztoj például nem gyűlöli és nem veti meg Alekszej Karenint (ez könnyűszerrel bizonyítható); de bizonyosak lehetünk-e, hogy nem gyűlöli és nem veti meg a szenteskedő, intrikáló, a korabeli pétervári „elit” minden rosszaságát megtestesítő Ligyija Ivanovna grófnőt, akinek hatására Karenin elutasítja a törvényes válást, Annától pedig elszakítja a fiát? Ez a nő – ahogy Tolsztoj tömören „elintézi” – „az öreg, csúnya, erényes és istenfélő nők”, no meg „az okos, tanult, becsvágyó férfiak” körének volt a középpontja. Persze a regény, még ha végül úgy döntenénk is, hogy Tolsztoj sem mentes némi gyűlölet- és megvetés-képességtől, nem erre az indulatra épül. Sőt hozzátehetjük, hogy azért olyan taszító Ligyija Ivanovna, mert Tolsztoj nem bíz rá még egy vacak, szenvedhető sorsot sem; mellékszereplő marad, vagy inkább héttér-szereplő, s olyannyira az, hogy inkább „megtestesülés”, mint valódi ember. Gyanítom, hogy ha Tolsztoj „jobban megnézi”, szigorú-szúrós tekintettel akár (ahogyan alaposan szemügyre vette Ivan Iljicset, noha nem barátsággal, nem is rokonszenvvel közeledett), most olvashatnánk Ligyija Ivanovna borzalmas végzetéről, magányáról, önundoráról, a rémületéről, mikor megsejti, hogy csahos falkaként üldözi a saját hazugsága-bűne; olvashatnánk talán a hidegrázásairól, az álmairól – sok mindenről, ami még nem feloldozás, nem is feltétlenül írói tanúskodás, nem folyamodvány a szeretetünkért és egyetértésünkért, de igenis megértési kísérlet (az ő megértésére és valahogy a magunk meg az egész élet megértésére is), ajánlat a sors-megragadásra, és ennyi csakugyan megillet minden létezett vagy költött embert – megilleti, mert hogy eleven.

Az a több évtizeden át nyugtalanító kérdés és kétely, amelyet Tolsztoj egész személyiségének megidézésével „kevertem” Összejátszásomba, az elmúlt években szinte diabolikusba fordultan vicsorgott rám. Pedig félelmetes volt már tapasztalnom a kérdés – mint minden erkölcsi kérdés, sőt az erkölcs – eltolását-eltüntetését és folyamatos hiányát. Nemcsak üszök, rom, salétromos törmelék maradt utána, de jókora kudarc is. Mert úgy látom, a zörömbölő kérdések és megértési próbálkozások nélkül sem fájdalommentesebb a létezés. Persze: miért gyötrődnének az írók képzelt emberek miatt, mikor nem divat már az efféle gyötrődés általában – azok a sohasem volt emberek is ipari termékekké lesznek, útjuk úgy és arra vezet, ahogyan és amerre a „közigény” hajtja őket. S mégis, ha az ember nagyon idegennek érzi magát a közegében, hajlamos hülyén ugyanazt, ugyanolyan hökkenten kérdezni: hogyan hogy őt se meg őt se nyomasztja?, megjátssza talán, hogy nem nyomasztja?, lehet azt? Hogyan hogy már nem kérdezik: becsületes dolog-e…; s nálam vajon patológiás tünet, valami rejtélyes lelki görcs, hogy az írásaimban megjelenő emberek – a valóban éltek vagy a sohasem létezettek – történeteit híven igyekszem rögzíteni, hogy ragaszkodom például a helyek és időpontok „valódiságához” – a költötteknek is van valósága, sőt igaz változata, no meg sokféle hamis is –; miért kell nekem régimódian mindez? Azt hittem, ha erről „hittem” bármit is, hogy saját szereplőimmel éppen úgy közlekedhetek, mint mindenki mással; miért bánnék el gonoszul velük?, miért hatalmaskodnék?, miért tartanám rabszolgasorban a saját teremtményeimet? Mert hogy az elbeszélés-írás „teremtő” aktus, amelynek következményei vannak – ettől, nemcsak a felelősségtől, talán az aggodalmaskodástól sem tudtam, nem is törekedtem szabadulni. Biztos vagyok abban, hogy ha önkényesen-erőszakosan „jobb” életet ad az író szereplőinek, mint ami alkatukból, jellemükből, az adottságokból logikusan következik, éppúgy csal, torzít, mint amikor felületesen-nyeglén nem a megteremtettek valódi mozdulatait rögzíti. Csak néhány hónapja is úgy kezdtem írni egy regénybeli epizódot, hogy na most – magamat is megörvendeztetve-vigasztalva –, éppen ezen a ponton, szép összeborulós jelenetet kanyarítok. És megdöbbentem, hogy nem lett összeborulás. Ott és akkor nem. Ifjú szereplőim ugyanis mondták és tették, amit mondani és tenni tudtak, s fütyültek az én örvendezhetnékemre. Elég bajuk volt magukkal és egymással.

Még mindig kiszámíthatóan érvényesülő összefüggéseket sejtek az író „életbeli” magatartása és hőseinek mozgatása között, s bár megtörten már régóta tudom, hogy esztétika és etika nem mindenkor fedi egymást (szörnyen sajnálom azért, hogy nem egészen fedi), hogy gazemberek is írhatnak remekműveket (hogyan? ez felfoghatatlan), mégis: éppen ahogy a műhöz, például a szereplőikhez, vagy tágasabban, ahogy a mesterséghez viszonyulnak, „életbeli” magatartásuknak ez a rétege esztétikailag is meghatározó, minősítő. A jó írók például tisztában vannak azzal, amit az Édes Anna tárgyalását vezető elnök is tud, hogy „egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl”. Ilyen értelemben csakugyan igaz, hogy az író nem ítélkezik, hiszen az elmesélt tettek, megszólalások az egész embert megjelenítik – és miután nem ítélkezik, vagyis soha nem téveszti össze magát az igazságszolgáltatás képviselőjével-küldöttével, hanem megelevenít, figyelemmel kell forduljon teremtményeihez. Azt sem véti el, sőt, nem is ad okot az olvasói elvétésre, hogy miért is alakulnak úgy a történetek, ahogy alakulnak. A jó szöveg ezt mindig megérteti vagy inkább megsejteti, és például nem hárít túl sokat a véletlenre. Még Rómeó és Júlia sem azért lesz öngyilkos, mert Lőrinc barát a mantovai dögvész miatt nem juttathatta el időben a cselről tájékoztató levelét, és Nyehljudov „feltámadása” sem azért „következik be”, mert véletlenül Maszlova mérgezési perében lesz esküdt. Ezek a „fordulatok” a nem vak, pontosabban nagyon is tisztán látható végzet eszközei.

élet-valóságból

Milyen korlátolt képzeletre vall aztán a gyakran – egyre gyakrabban? – mutatkozó pletyka-vonzalom, szenzációéhség, amely az elbeszélésalakok mögött is rendre kulcsfigurát kutat, leleplezné és felfedné a „mintát”, mintha a testesen létezővel (valaha létezettel) történtek eleve izgalmasabbak volnának, mintha a költött, valahogy szublimált, szellemi fogantatásra gyanús szereplő mindenképpen rászorulna a „hús-vér” eredetire. Pedig nyilvánvaló, hogy csak tapasztalatok alapján lehet költeni-kompilálni, hogy nemcsak a sárkány, a griff, a boszorkány és a tündér, de Anna Karenina és Konsztantyin Levin, sőt a nagy fülű és ujjízületeit oly idegesítően ropogtató, mindenkor kimért korrektségre törekvő Alekszej Karenin meg Ligyija Ivanovna vonásai, tulajdonságai is innen-onnan, az élet-valóságból összeszedegetettek. Mit számít, honnan és milyen arányban! Abban a pillanatban (bekezdésben, mondatban), amikor megjelennek – olykor talán még előbb is, talán ahogy a moszkvai Oblonszkij-házban felemás érzelmekkel készülnek a Pétervárról érkező Anna fogadására –, már létező egyéniségek, noha bizonyos: valamilyen származási, „vérségi” kapcsolatban vannak különböző, volt vagy képzelt emberekkel – az íróval, az író rokonaival, ismerőseivel, s meglehet, újsághírekből ismert történetek, vagy más művek szereplőivel; igazán érdektelen, hogy miképpen, milyen elemekből és hányféle képzettársítással formálódtak. Persze belátom: mulatságos lehet a családfa-kutatásnak ez a fajtája is.

Vannak aztán a becsületesség-kérdésnek másfajta esetei – elágazásai. Az illedelmességet is veszélyeztető, majdnem-botránnyá fajuló „nézeteltérés” például, amely a Doktor Faustusban leírt zeneszerzési „újítás” miatt Arnold Schönberg és Thomas Mann között „dúlt”, ma már szomorúan nevetséges – de akkor? Mindenesetre tanulságos. Egy ‘48-as Schönberg-levélből is tudjuk, hogy a komponista nem olvasta a Faustust, csak tudomására jutott, hogy Mann regénye „hősének tulajdonítja 12-hangú módszer”-ét, s az író hasztalan magyarázott, értelmezte a maga „módszerét” (Schönberg ezt „hosszas ellenállás”-nak nevezi), jogi fenyegettetése után arra kényszerült, hogy a mű „minden további példányába (valamennyi nyelven) nyilatkozatot” illesszen. A nyilatkozat azóta is minden kiadásban olvasható. Udvarias, feszengő, felesleges, s ezért értelmetlen: Th.M. azt állítja benne, hogy nem tartja fölöslegesnek az olvasókkal tudatni: a XXII. fejezetben ábrázolt zeneszerzési módszer „Schönberg szellemi tulajdona”. De aki elolvassa a Faustust, sejti, hogy volna még sok ezer hasonló „tudatni való” – minek? Mann egyébként a szokottnál is bővebben, alaposabban – külön önéletrajzi könyvben – ismerteti, sőt, elemzi a Doktor Faustus keletkezéstörténetét. Dehogy kellett neki bármit eltulajdonítani; betelhetetlenül gyönyörködött a saját képességében, ahogy itt is, ott is rátalált a regénybe építhető motívumokra – s alig várta, hogy hírelhesse a gyűjtögetést. Mann a teljes valóságot – kultúrával együtt – a maga írói birodalmának tekintette (ahogyan minden elbeszélő!), s tehette ezt becsületesen azért, mert számolatlanul felhasznált ugyan elemeket (be- és átültetett tulajdonságokat, eseményeket, szenvedélyeket, különös elszólásokat), de éppen mert ezek „azonosítatlanok”, s még a szó szerint átvett szövegekhez is csak mint mozaikkövekhez nyúlt, nem sértette meg senki világát, nem „tulajdonított” el semmit. Talán ha Schönberg elolvassa a Faustust, megérti-megérzi, milyen idétlen, hogy nyilatkozatot kíván, és nem annyira azért, mert az ilyen magyarázat rést üt a regényvilág zárt egén, mint inkább azért, mivel a tizenkét hangú technika gondolata a könyvben az ördöggel kötött paktum és a fekete mágia világának körében olyan sajátos jelleget nyer, amely a valóságban nincs meg benne – mondom, ha Schönberg elolvasta volna, talán biccent, bölcsen, szigorú tárgyilagossággal vagy érzelmesen, merengve, hogy a mű mint tény mi mindenhez használható, miféle gondolatokat provokál, hogy mennyire zárt, s ugyanakkor milyen készségesen mutatja külön-külön atomjait. Ha elolvassa, ő is sok ezerféleképpen reagál, csak talán úgy nem, ahogyan reagált: ágált és keménykedett a műve érdekében – valójában a saját szelleme ellen. Fellépnie akkor kellett volna, ha Mann hősét Arnold Schönbergnek hívnák, zeneszerző volna, a 12 hangú módszer kidolgozója, a hitlerizmus elől Amerikába emigrálna, és így tovább – de közben Itáliában szövetséget kötne a több alakban megjelenő Ördöggel.

Az eredetileg is többféleképpen értelmezhető kérdés, hogy vajon „Becsületes dolog…?”, engem mindenekelőtt azért nyugtalanított (és nyugtalanít ma is), mert ha költött szereplőimmel tisztességesen – tisztelettel – bántam is, furcsának és veszélyesnek éreztem a józanságot, amellyel gondoskodtam róluk, noha nagyon jól tudtam, hogy a józan, higgadt rálátás a helyzetekre, az emberekre és a dolgokra, éppoly nélkülözhetetlen, mint a szenvedély. Mégis, hogy lehet a kettőt együtt és egyszerre produkálni és elviselni? És vajon „igazi” az a szenvedély, amit képesek vagyunk formába rendezni – megtalálni a legmegfelelőbbnek vélt szavakat, sőt a szavak sorrendjét? Miféle indulat az – kín vagy gyönyör, riadalom vagy repesés –, amelyet kottázni tud az átélő (merthogy a képzelt szereplők indulatait is éli az író)?

igen, megszerettem

Gyakran és gyanakodva gondoltam arra, hogy ha még Csehov is „hideg”-séggel vádolta magát – mert orvos és író volt, így kétszeresen szenvedett a saját képességétől, hogy akármennyire „érintett” is, minden „helyzetben”, a maga teremtette bonyodalmasságok közepette is, tárgyilagosan tud figyelni, sőt cselekedni –, szóval ha még Csehov is félt a saját „hidegségétől”, miféle „lelkületem” van nekem? Hogyan tudok felállni, voltaképpen hogyan tudom józanul levenni a polcról a Magyar–Petrányi-féle Belgyógyászat harmadik kötetét, amikor kezem-lábam remeg, és nem is látom jól a betűket a könnyeimtől, hogyan tudom hidegvérűen még egyszer „ellenőrizni” mondjuk a diabeteses nephropatia tüneteit, ráadásul az összevadászott „ismereteket” odalökni a haldokló kamaszfiának, aki orvosnak készül, figyeltetni hát vele a mindenkinél jobban szeretett anya Kussmaul-légzését, holott tudom már: a fiú nem lesz orvos, mert nemsokára ő is meghal – s bár elég határozottan válaszolok az erkölcsi színezetű kérdésre: igen, azt hiszem, becsületes, éppen így becsületes, de hogy miért és miképpen csinálom ezt magammal? – látom vinnyogni, meggörnyedni, hányni és haldokolni is azt a negyvenéves asszonyt, senki sincs, aki többet tudna róla, többet törődne vele – igen, szeretem, megszerettem, mondom: látom, hogy úgy hal meg, de azért böngészem a Magyar–Petrányit (korszerű még?, villan bennem; amihez, amennyire nekem kell, talán időtálló), mindenesetre fogalmam sincs, hogy legelőbb is azért vagyok-e lökött, mert sohasem élt, tehát soha így meg sem halt emberekkel (helyettük?, értük?) szenvedek; vagy mégis szörnyeteg volnék? – és tisztán, egyértelműen szenvedni se tudok, mert a „legkritikusabb” pillanatokban és helyzetekben is ügyelek a „szakszerűségre”? Hogy van ez? És hogy csinálják a lírikusok, amikor közvetlenül (ennél is közvetlenebbül? Lehet azt?) magukat áldozzák be? „Igazi”-e például József Attila kétségbeesett kiáltozása, hogy Jaj, szeressetek szilajon…, ha kiáltozva is tökéletes, sőt rafináltan egyedi-egyszeri formára talál, és képileg, tipográfiailag is „ábrázolni” képes a külső-belső rács mögöttiséget (a negyedik és hetedik sorok beljebb húzásával is), meg persze a nyelv zenéjével (nemcsak a rímeléssel, de azzal is) bravúrosan „kifejezi” az ide-oda lökődést, az alászállást – mindent; vagy csakugyan olyan nagyon fáj a létezés, ha a fájdalmat – a vinnyogást-vonítást-vakogást – hullámcsapkodást érzékeltető háromsoros szakaszokban zokogja? Persze aki ápolt már lázas, hányós gyereket, megtapasztalhatta, hogy képes egyszerre feszülten, tágult pupillával figyelni a beteg rebbenéseit és nyugodtnak tetsző mozdulattal cserélni a priznicet, lenyeletni a gyógyszert, mokkáskanállal adogatni a limonádét, a káliumtartalmú sárgarépalevet. Ez volna a költészet? Maximális indulat, sőt szenvedély – maximálisan gondozva? Lehet. És mégis elcsodálkozom, meg olykor elborzadok a saját tárgyilagosságomtól; aztán mégis kérdezem, nem akarom már, de azért csak kérdezem, bután, feleslegesen, megválaszolhatatlanul: vajon minden író így nézi, figyeli a világ dolgait? Az embereket is? Akiket szeret? A könyörtelenség – jó, csak tárgyilagosság – valamilyen fokú jelenléte szükségszerű? Feltétel vagy következmény? Tapasztalom, hogy van, aki kicsit régimódian szégyelli, legalábbis szemérmesen titkolni próbálja, más kérkedik szépen fejlesztett szenvtelenségével (egyre gyakrabban, mert a huszadik században ez lett divatos és sikerre vezető magatartás), akad, aki nem ütközik meg magamagán, mert meg sem érinti a kérdéstömeg, s olyan is, aki mintha megfeledkezne erkölcsi kétségeiről, és akaratlanul fecsegné ki szörnyetegvoltát – mint amikor az öreg Tolsztoj naplójában rögzíti felnőtt lánya halálát („Folyton néztem, miközben haldokolt: s bámulatosan nyugodt voltam”). De tipródik-e a sebész azon, hogy lakozik-e, és ha igen, milyen mérvű agresszivitás a lelkében? Talán tipródik – de nem akkor, amikor a szikével belemetsz az eleven húsba. És én miért kapom el bűntudatosan a tekintetem, mikor megérzem, hogy ez a vadász-író tekintete, figyelme? Miért ötlik fel bennem, hogy talán lesütött szemmel kellene közlekednem? Szebb volna, békésebb.

Hiába gyanakszom, hogy efféle kérdések vég nélkül gerjeszthetők, nincs is sok közük az erkölcshöz, mert csak okoskodások, a patologikus szellemi-lelki működés tünetei, hogy veszélyesek is: aláaknázzák az alkotást, végső soron a létet. Hiába gondolom végig ezerszer, hogy akiknek írásai a legtöbbet foglalkoztatnak, éppen abba „haltak bele”, hogy mindent erkölcsi kérdéssé avattak, azt is persze, hogy mindent erkölcsi kérdéssé avatnak – „Nekem sikerült (s ez is szégyenem, / hisz nem egyéb az ember-árulásnál) / hogy csupán száraz kenyeret egyem / az isten testén való osztozásnál” –, hiába, kérdezem magamat kényszeresen tovább, és újra meg újra arra is gyanakszom, hogy talán mégsem buták és feleslegesek ezek a kérdések, és talán csak azért tűnnek szánni valónak, mert magányosak, mert annyira más ritmusú a didergésük, mint a korszak lüktetése-dübögése, de talán mégis lehet vagy kell rést ütni az erkölcsöt hidegvérrel felszámoló gyakorlaton; és keservesen fintorgok is mindjárt: megható a hősies póz.

Meggondolandó azonban, hogy még az írók is gyakran használnak erkölcsi érveket gyakorlatuk magyarázatához. Nyilatkozatokban, cikkekben, fülszövegekben igyekeznek megértetni és elfogadtatni, újdonságnak vagy erénynek mutatni a galádságot meg a hibát. Mindenesetre az iparkodás, ahogy a műveket kísérő reklámbeszédben és kritikában, az alkotók és alkotások auraépítő, legendásító, kívülről irányított, de szakszerű, mert eredményes PR-munkájában is lépten-nyomon fellelhető az igazolási kényszer – az iparkodás talán önmagában is valamiféle pislákoló erkölcsi érzéket, legalábbis erkölcsi reflex-félét sejtet. Hallani meg látni vélem – vagy szeretném csak? – az írók és esztéták bizonygatásaiban is a porként szállongó kategória- és norma-maradványokat, erőtlenül lebegnek, igaz, és fáradtan lehuppannak, elterülnek a legközelebbi lapon, bármilyen ragadós vagy mocskos felületen; mégis, noha sokszor nem értem, miért hazudik valaki, miért kísérli meg becsapni önmagát, azt sem, miért terelgeti erre-arra, kénye szerint, költött szereplőit, megfosztva őket a valódi sorsuktól, máskor hogy miképpen tévesztheti össze a költést a kisajátítással, a költői szabadságot a felelőtlen torzítással, avagy miért mondja valaki „lehetőség”-nek a nyilvánvaló hibát – nem a leleményes és gondos kicsavarást, rímrontást, hasonlót, hanem az egyszerű figyelmetlenséget, a henyeséget, amely éppen akkor és azért lesz erkölcsi vétség, mert „Jó”-nak minősíttetik, mert az önigazolás eszközeként kanonizálják –, nem értem, és dühít meg bánt a különféle gátlástalanság, közben pedig úgy kérdezgetem magamban, hogy „Becsületes dolog…?”, mintha öreg bányalovat hajtanék, nógatnék egyre.

kép | Guido Reni rajzai