MOZAIK ESTE
2004 március
Harang, a lomb, harang, virág,
piros a zöld, sárga levél,
felhő füstje, fehér tejút,
a láng a homlokodhoz ér,
avar, és avarban parázs,
a gallyon cinke, pókfonál,
és béke, béke és futás,
és kékre ráfagyott madár.
Nappal és éjjel aki nincs,
világos és világtalan,
nincs többé akit visszaints,
sötétje van, emléke van,
csak kérdőjel az őszi ág,
a megtérő is elmarad,
és holtág már a szenvedély,
és vakon örvénylik a part.
Lomha véredben alszol el,
üregeibe von a föld,
már árnyékod is idegen,
villantja kését, hogy megöld,
lépted kövek alatt lebeg,
vaskos esőt zokog az út,
öröm, félelem, nyugalom,
szívedben minden abszolút.
De mégis, mégis, végtelen
fenn érted verdes a madár,
és összeszedett istened
megközelítve messze vár,
a madárfióka-meleg
test, – csak töröld el árulásod,
hogy tudd: tagadtad őt, de végül
tagadva is valóra váltod.