GMUNDEN FELETT

Mintha értem, a földön akart volna
feltámadni, úgy sistergett nyomomban
a vihar. Tüdőmeleg párapelyhet
leheltem, sebet szurkáltam a szélbe
rézsút testtel, gerelyként széthasítottam
a tért, míg a repedt felhők morogva,
hályogosan gomolyogtak. Szívemnek
hajolt, egész valómat követelte

a földre zuhant ég, és úgy botoltam,
mint a legelső vagy legutolsó
ember. Oldalamon lopakodó fák
zokogtak a fojtott, vasszürke tájban:
vártam, mint reszkető pogány, de zokszó
nélkül, a fenyítést. Pattogva, szórtan
peregtek a horizontra a szikrák,
majd a bokrokra fröccsenve, ziláltan

sorvadoztak. A csoda a veszély,
amelyben még ráismerünk magunkra.
Hozzám szólt a dörgés, hozzám a villám,
engem kettőzött hasadva az égalj.
De kevés voltam, hogy áldozatokkal
enyhítsem önmagam s körben az éj
haragját. Hegyes hangokra szakadva
megütődtem egy suvadt, sárga sziklán,
elforogtam egy keselyű szemében.
Darvak löktek, kerengő fellegek
ringattak, egy égi fűszál hegyén
lapultam századokig észrevétlen.
Higgadt voltam, hogy megérinthetek
egy kósza sugarat, mely a sötétben
is érik és izgatja a tömény
teremtést. Most nyugodt vagyok veled.

kép | shutterstock.com