CSILLAGHEGY

A kép gyerekkorom nyarait idézi. Csillaghegy – ami akkor más volt. Lehet, sőt, biztosnak tűnik: azt látom itt – ha mégsem, hát nem fontos. Azt idézi föl.

Iskoláskorom előtt is ott nyaraltunk, minden nyáron. Voltaképpen vidékre utaztunk. Összecsomagoltunk, HÉV-re szálltunk, fölgyalogoltunk az akkor mérhetetlen hosszúnak tűnő, rejtélyes, fákkal övezett úton. És találgattuk, melyik házat kapjuk. Minden villának volt neve: Árpád, Magda – ezeket különösen szerettem –, a többire nem is emlékszem.

Amikor bezárt a strand, miénk volt a fürdő. Előttem vannak a húsvét-szigeti szobrokra emlékeztető furcsa faragványok, ezek a kerti díszek – meg a medencék mellett fogdosható kicsi, fekete békák. A hátsó medencéhez hatalmas lépcsősorok vezettek. Később meglepett, hogy valójában milyen kicsik. Meredek úton lehetett felkaptatni a kőkerítésig. Láthattuk a tiszta ágyneműt szállító pöfögő kis traktort, a villák személyzetét, ahogy szortírozták a lepedőket, párnákat.

erős, izmos férfiak

Na és a játszótér – az volt csak érdekes. Kőpadok, kőből készült hirdetőoszlop, amelyen sosem volt hirdetés. A padokon sakkoztak, vagy csak süttették hasukat az emberek. A játszótér homokja meleg volt, és bele lehetett temetkezni. Gyakran ültem a hatalmas, súlyos mérleghinta egyik, földre hajló felén, és vágyakozva néztem a másik, a fenti oldalt, ahol persze elérhetetlen magasságban senki sem ült. A többi hintát nemigen használtam, túl veszélyes lett volna. A korláton az erős, izmos férfiak mutogatták tudományukat – a közönség kellően ámult, a lányok épp csak oda-odapillantgattak. A gyűrűhintán is lehetett különleges produkciókat előadni. Én el sem értem, és ha fölemeltek, csak kapaszkodtam, lógtam, de mozdulni sem mertem. Igaz, ha leesett az ember valamiről, puha és meleg homokba pottyant. A sarokban ivókút volt, de lehetett belőle fröcskölni.

A medencék vize hideg volt, nagyon hideg, mégis ott tanultam meg úszni. Apám tanított bennünket: a húgom tagadhatatlanul ügyesebb volt nálam. Sosem mertem a fejem a vízbe dugni, és amikor apám rám parancsolt, hogy feküdjek a víz felszínére úgy, hogy ő egyetlen ujjal megtarthasson – szelíden is elmagyarázta, hogy ennyi elég, mert majd szépen lebegek –, nem hittem el, rúgkapáltam, csapkodtam – és persze el is süllyedtem. A középső medence elején álló nőalak a gellérthegyi szoborra emlékeztetett. Körülötte csak „kisvíz” volt, a gyerekek ott biztonságosan kergetőzhettek. A harmadik, az „úszó” medence a felnőttek birodalmához tartozott. A büfében meg a vendéglőben a strand bezárása után mintha még többen ültek volna az asztalokhoz. Zene szólt, és mi, „bentlakók”, a medence mellől hallgattuk. A hegyoldal teraszai közül a legalsón volt a gyerekmedence. Durva alja olykor fölsértette a lábunkat, anyagában kitapogathattuk az eldolgozatlan kavicsokat. Enyhén lejtett és mélyült, de a legmélyebb sávban is épp csak térdig ért a víz. Egyik végén vízköpő kőbéka guggolt. Lovagolhattunk rajta és benyúlhattunk a szájába. A gyepen körben családok tanyáztak, ették a hozott ételeket, szalvétába csomagolt rántott húst, szendvicset. Az eggyel föntebbi teraszon magányos napozók feküdtek – kiváltságnak tűnt ülni a villánk teraszán vagy az előtte lévő „magán” gyepszakaszon, és az arra sétáló fürdővendégeknek mutogatni magunkat, dicsekedni, hogy mi itt nyaralunk. A zöldre festett fémasztalokon esténként kártyáztak. A zene hangjai felszűrődtek; a budai hegyekre láttunk.

A legérdekesebb pedig az volt, hogy itt télen is lehetett „nyaralni”. Egy strandon… Akkor csak sétáltunk. Még inkább úgy éreztük, miénk ez a világ… Csillaghegy.

kép | Hórusz Archívum