Azon a péntek estén is bekészítette az asztalra a füles, rózsadíszes porcelántálban a diót, és a csillogóra dörzsölt, kecses ezüsttörőt. A tál a nagymama örökségéből maradt rá – egykor paradicsom- meg sóskaszószt tálaltak benne –, a diótörőt az édesapjától kapták nászajándékba. Pontosabban csak Tóni kapta, bordó bársonnyal bélelt tokban, díszcsomagolásban, meghatott ölelés kíséretében, hogy „eztán, fiam, neked kell jóllakatnod Katát dióval”, és Tóni boldog fogadalma, hogy „igyekszem… tőlem telhetően igyekszem”, az esküvőhöz illően erotikus volt. A „diózás” végül is negyed századnál tovább kitartott, a gyerekek óvodáskoruktól elköltözésükig részt vettek a családi szertartásban: a vacsorát rendszerint diótörés, a dióbél kínálgatása zárta. Hányszor meghatották ezzel új ismerőseiket! Tóni mindenkinek bizalmasan elmesélte, hogy megígérte az apósának… igen, ez az ő tiszte, mert a felesége kedvenc csemegéje a dió… méghozzá a frissen tört dió…; felnőtt lányuk utóbb leintette az apját: „mintha mindezt hallottuk volna már!”, pironkodni látszott a barátja előtt, talán Tóni öregesnek érzett szószátyárkodása vagy a korához már nem illő bensőségesség – vagy mindkettő miatt. De azért még három hónappal ezelőtt is zavartalanul tették, amit megszoktak: ő vacsora után leszedte az asztalt, konyharuhával tenyerébe söpörte a morzsát, és bekészítette a dióval teli porcelántálat, a törőt meg két papírszalvétát: egyet a megtisztított bélnek, egyet a héjnak. Tóni négy-öt diót megtört – már hosszú-hosszú évek óta nem nézte, mit csinál. Az asztal fölött, mindig pontosan ugyanott, ugyanazzal a mozdulattal roppantott, és míg lefejtette a csonthéjat, a rekeszelő darabkákat és a hártyát, odaadóan bámulta a tévét. Olykor odatolta neki a kis kupac belet, olykor nem. De az odatolással is inkább csak jelezte, hogy ennyi, érd be ennyivel. Nem nézett rá, nem láthatta, hogy ő mosolyogva biccent-e vagy sem.
hát nem
Aztán néha napokig nem nyúlt Tóni a diótörőhöz, s mintha észre sem venné a tálat, az előkészített szalvétákat. Igaz, ő nem figyelmeztette sem szóval, sem teátrális mozdulatokkal. A zsörtölődést éppúgy utálja, mint a hisztérikus számonkérést. Ha nem, hát nem. Inkább éjszakára is ott hagyott mindent érintetlenül, csak reggel, a szokott rámolás közben vitte ki a kellékeket – este meg visszahozta ugyanazt a tálat, szalvétát.
Azon a péntek estén nem volt tévézés. Tóni két diót kivett a tálból, zsonglőrként forgatta, pörgette, összekoccantotta a kemény gömböket. Egyet-egyet tenyerébe szorított – olyan erősen, mintha összeroppanthatná –, és hirtelen kinyitotta a markát, megint be, és megint ki. Nedves tenyerébe hús-vörös ábrát nyomhatott a rücskös héj. Már nem is az étkezőasztalnál, hanem az állólámpa melletti fotelben ült. Szétvetett lábbal, előre hajolva. Láthatóan tipródott, a száját rágta, grimaszolt és megállíthatatlanul gyömöszölte azt a két diószemet. Talán valami kérdést várt, egy szót csak, ő azonban végig csöndben volt. Nem ugrott be a provokációnak. Keresztrejtvényt fejtett, vagy legalábbis próbált a kitöltendő kockákhoz hajolni, szavak betűit számolta az ujján. „Megbújni” – ez lesz. Tóni homloka meg az orra töve elfehéredett – vagy képzelte az elfehéredést. De hát képzelte-e a kocogtatást, az ujjak vad tornáztatását, a semmibe révedést? Fél órát még ellehetnek így, akkor már ágyazhat. Vagy inkább kimegy a konyhába, valamit szöszmötöl. Vagy meglocsolja a növényeit. Vagy megvarrja a szoknyáját. Feláll, idehozza a varródobozt, ölébe teríti a szoknyát – végül nem mozdult. A képeslap-fedezékből lopva pillantott a férjére, s mikor Tóni elszántan visszadobta a két diót a tálba, „visszamegyek… inkább visszamegyek és megcsinálom… az lesz a legjobb”, és már vette is a kabátját, a zsebét tapogatta, hogy ott van-e a tárcája, a kocsikulcsa, ő mintha egészen belefeledkezett volna az újságba. Ahogy az ajtó kint csukódott, villámrángás futott át az arcán. A szeme alatti petyhüdtebb bőr tovább is meg-megrebbent, ezt nevezik tic-nek, ilyen neki még nem volt.
a látszat fenntartása
Hanyatt fekve, nyitott szemmel, józanul gondolta, hogy ha Tóni el is költözik tőle – most, vagy valamivel később –, ő eztán sem teszi lehetetlenné a látszat fenntartását. Jön-megy, ahogy akar. A gyerekeknek sem kell tudni semmiről. Isten adjon erőt, kívánta magának, és közben – mintha mindig is Istenhez tartozott volna – azt a bordó bársonnyal bélelt tokot látta. Süppedős, meleg, gyönyörű fészek – ami egykor a diótörőt rejtette.