SZAHALIN

Még sohasem szökött ilyen messzire. Máskor csak néhány versztára sétált el a börtöntől, felfelé a teleptől, a közeli hegyre, ott leült, nézte az eget, a tundrát, csak ült és bámult, akkor is, ha metsző volt a hideg vagy eső esett, akkor is, ha sütött a nap. Néhány óra után visszaballagott a börtöntelepre. Nem is szökések voltak ezek, inkább csak kiruccanások: többnyire nappal, világosban indult útnak, meg sem erőltette magát, hogy az eltűnését ne vegyék észre azonnal. Rabtársai, a börtönparancsnok, sőt, a körzeti elöljáró is nevetett rajta, olykor-olykor előállították, de volt, hogy meg sem büntették. Pedig a „Szabályzat” szerint ezért jogosan kiszabható büntetés a korbács vagy a botozás.
száz korbácsütés
Megszállta talán az ördög, hogy ezúttal sokkal távolabb merészkedett? Ha a kikötőben sikerülne feljutnia egy kontinens felé tartó hajóra, megmenekül. Építhetne magának egy kis tutajt. Hallott már ilyesmiről. Voltak, akiknek sikerült. Igaz, a legtöbbet elfogták, és száz korbácsütést mértek rá. Az attól függ, hogy a börtönfelügyelő vagy a körzeti elöljáró ítélkezik. A felügyelő csak harminc, az elöljáró viszont száz korbácsütést szabhat ki a katorgásra. Mondják még, hogy akik megszöktek, megfagytak, éhen haltak vagy széttépte őket a medve. De volt, aki megszabadult. Olyan is volt.

Augusztus végén az idő párás, sokat esik, a föld nedves, az ember ruhája csupa lucsok, csak tocsog az ócska fegyencbakancsban. Még hajnalban, napkelte előtt indult útnak, a foglyok aludtak, csendes volt a tábor. Szerencsére senki sem vette észre, hogy lelép, gond nélkül érte el az erdőt. Eleinte gyorsan, szünet nélkül loholt, legalább nem fázott, aztán muszáj volt lassítani, annyira szúrt az oldala. A sűrű bozótosban tört utat, neki-nekidőlt egy fának, úgy pihent. Még egyszer sem ült le. Az ágak megszaggatták a ruháját, összevissza horzsolódott a bőre. Saját csörtetését az őrök lépéseinek hallotta, a maga zihálását kutyák csaholásának hitte. Szívverése minden más zajt elnyomott, halántéka lüktetett. Nem is az, hogy lépni, haladni kellett – de a vihar kidöntötte fatörzseket megmászni, meredek emelkedőn kaptatni, s ki tudja, jó felé tart-e. Hamarabb kifulladt, mint gondolta.

Másodpercenként hátranézett – igaz, jöhetnek másfelől is –, ott lehetnek már, közvetlenül a nyomában, az üldözői. Persze, ha lassítana, tovább bírná és messzebbre jutna. De nem lassított. Átgázolt egy keskeny patakon, gyökerekbe botlott, akkor még egy patak – ez másik vagy ugyanaz? Az éhség elveszi az ember erejét, a víz, amit egy rabtársától elcsent kulacsban hozott, rég elfogyott. Folyton elesett.

– Istenem, csak eljussak a tengerpartig, nem lehet már messze. Csak a tengerpartig.
mindig észak felé
Egy tisztáshoz érve megállt, az eget kémlelte – mennyi idő telt el? – , a nap magasan járt. Hiszen akkor órák óta úton van. Vagyis csak néhány órája. Mikor vehették észre, hogy megszökött? Utánaküldtek-e mindjárt? Nagyon-nagyon sokat futott, pedig az őrhelytől nem esik messze a tengerszoros. Biztosan eltévedt. Egyenesen kellett volna mennie, mindig észak felé, már régen odaért volna. Csak az lehet, hogy eltévedt. Most már mindegy. Nem sikerült. Kitaposott ösvényhez jutott, most először lerogyott egy kidőlt fa mellé. Itt fogja megvárni őket.

Már régen nem számolta, hány éves. Amikor a szigetre került, mert féltékenységből megölte a feleségét, harmincnyolc volt. Annak négy éve. Annyi, négy? Bajos volna eldönteni, igaz-e, amit az írnok feljegyzett. A katorgában másképpen számolnak. Tíz évre ítélték, és tíz év iszonyúan hosszú idő. Megmagyarázhatja-e nekik, hogy nem követett el semmilyen kihágást? Úgy gondolta, a jó magaviselete miatt esetleg három, négy évvel hamarabb szabadul, aztán most mégis inkább előbb akart új életet kezdeni, de ezzel nem ártott senkinek. Nem bántott senkit. Most már mindegy. Ha egyszer szabad ember lesz, az anyaföldre akkor sem térhet vissza. Mindegy már. Itt végzi, ezen az átkozott helyen, vagy Szibériában.

Milyen ráncos a keze, durva és ráncos, mint egy öreg parasztnak. És a pipaszár lába a koszos fegyencnadrágban. Senki se ismerné fel. Sokkal idősebbnek látszik, azelőtt nem volt ilyen sűrű szakálla se.

Mégis, mennyi idő telt el? Mióta ül itt a vastag, esőtől nedves fatörzsön? Ezek emberek. Közelednek és beszélnek. Most tényleg jönnek. Nem mozdult, meg se rezdült. Akkor sem fordult feléjük, mikor a börtönparancsnok meg a két őr ott állt előtte. A felszólításra némán nyújtotta a kezét, hogy rátegyék a bilincset.

Másnap reggel a börtönparancsnok közölte vele a határozatot: kilencven korbácsütéssel büntetik. Kelet-Szibéria főkormányzója érkezett a szigetre, meg kell mutatni, hogy a hivatalnokok betartják a szabályokat és urai a helyzetnek. A legszigorúbb büntetést kellett kiróni rá. A börtönorvos megvizsgálta, meghallgatta a szívét, hogy kibírja-e a kilencven korbácsütést. Habozás nélkül, azonnal döntött: igen.

Honnan várhat segítséget? Ide-oda kapkodja a fejét, el sem hiszi, hogy a döntés őrá vonatozik. Talán tréfálnak, aztán ha ő visszamegy a cellába, jót nevetnek, hogy megijesztették. Jó, nevessenek csak! El fogják engedni.

A börtön egyik félreeső, barakkszerű helyiségébe vezetik. A börtönfelügyelő és a hóhér már ott van. A hóhért ismeri. Mindenki tudja, hogy ezt a nagydarab embert a felesége és a két gyereke meggyilkolása miatt hozták a szigetre. Nem mondanak semmit, mintha várnának. Jön az orvos, a katonafelcser meg az a fiatal férfi, aki úgy két hónappal ezelőtt érkezett a szigetre, de nem büntetésből.
megbabonázva nézi
A katorgást hasra fektetve a padhoz kötözik. A hóhér nekiveselkedik. Az orvos és a börtönfelügyelő beszélgetnek, az orvos valamit mesél, a felügyelő egyszer-egyszer belekérdez, nem figyelnek se a rabra, se a hóhérra, csak az első üvöltésre kapják oda a fejüket, aztán folytatni próbálják, ott, ahol megakasztották őket. A katonafelcser viszont lázas tekintettel, megbabonázva nézi a korbácsolást, mintha ajándékot venne szemügyre. Minden ütés után üvöltés hallatszik, egy idő után inkább vinnyogás. Már nem értheti, nem hallhatja, ki van a helyiségben, mit beszélnek. Ahogy a hóhér vissza-visszarántja a háromágú szíjkorbácsot, hogy a következő sújtáshoz lendületet vegyen, vér fröcskölődik szét. A felügyelő és az orvos kicsit hátrább lép. Az a fiatal férfi sápadtan, verejtékezve, magában áll, mintha odaszögezték volna. Nagyot nyel, fehér zsebkendőjével megtörli a homlokát. A fegyenc hátát nézi. A kezét ökölbe szorítja. A hóhér minden ötödik ütés után félpercnyi pihenést tart. A fegyenc hörög és öklendezik. – Hagyják abba! Hagyják abba! – Ez nem az ő hangja. Valaki más vonyít belőle. A hóhér újra csapásra emeli a kezét, számol, a kilencven még messze van. Bárcsak megszakadna benne valami. Jobb volna, ha nem bírná ki. A katonafelcser mohón bámul, a hóhér üt. Élvezet nélkül dolgozik. Munka ez, olyan, mint bármi más.

A fiatal férfi, aki addig eltökélten állt és nézte a véres, cafatos hátat, mégis kimegy a börtön udvarára. Az üvöltést húzza magával. Mit keres itt az udvaron? A telepen? Miért van itt? Miért kell hallgatnia a foglyok jajgatását, a lánccsörgetést? Miért kell megnéznie még a büntetés végrehajtását is? Hiszen már attól is bűnös, hogy nézi. Fél kézzel nekitámaszkodik a léckerítésnek, előregörnyed, szégyelli, hogy hányni fog. Behunyja a szemét, mélyeket lélegzik. Aztán visszamegy a barakkba.

Kilencven. A fegyencet felemelik, nem tud lábra állni, visszatámogatják a cellájába.

– Szeretem nézni, ahogy korbácsolják őket. Megérdemlik – mondja a katonafelcser a nem odavaló férfinak. Cinkosságot vár, de a másik szó nélkül elfordul és otthagyja.

A katorgás cellabeli jajgatását még éjjel, másnap és évek után is hallja majd.

kép | Vajda Lajos rajzai