„EZ TÖRTÉNT EGY ÉJSZAKA”
Filmtörténeti kalandozás, kezdőknek [1997 június]
Ballagunk, át a Corvin közön, az újabb kori magyar história emlékhelyén, ahol negyven éve az Angyal István megénekelte szent sihederek védték a szabadságot, s mentek a halálba; az ismeretlen felkelő szobra a kis tér sarkában most a felújított multiplex félköríves épülettömbjét őrzi, alakja a vakító reflektorfényben éles árnyékot vet a felsuvickolt kockakövekre, béke van, díszbemutató, tiszta a tér és világos, izzik a sötét estében, meleg árad szét és nappali fény, vörös szőnyegen baktatunk, végtelen sorban, a szőnyeg mentén kordon, a kordon mentén snájdig egyenruhások falanxa, elválasztva a fegyelmezetten baktató belső sort a bámészkodók hadától; már két órával ezelőtti érkezésünkkor is így kellett befelé vonulni, kilépve a bérautóból, melyet a különleges esemény minden meghívottjáért előzékenyen a lakásához küldtek, alighanem azért, mert jó előre látható volt, hogy saját autóval itt senki nem jut a lezárt környékre, gyalog érkezni pedig nem igazán megy a bíborszín szőnyeghez, rálépni kintről, lábunkon a kutyaszaros Üllői út friss mocskával, ide autóval kell begördülni, hogy aztán a rendőr kinyithassa a hátsó ajtót, s így lépjünk ki a fényre, megérkezés egy világvégi, fehér fényű állomásra, aztán rákerültünk a szalagra, a korlátok közé, ezen kell besétálni, reflektor és szemek ránk szegeződve, mint Cannes-ban, a Croisette-en vagy Los Angelesben, a Shrine Auditórium előtt, azzal a nem csekély különbséggel, hogy ama helyeken a sztárokat fürkésző kíváncsi szemek jobbára jól öltözött polgárokéi és böszme turistákéi, míg itt, Budapest belső slumjának centrumában, ezen a sötét atmoszférájú, becketti lepusztultságú végvidéken, két saroknyira a Rákóczi tértől, a Nagykörút és az Üllői út találkozásánál, nos, itt a környék dolgos népe bámul, úgymint kurvák, stricik, csavargók, a sötétben ijedten hazafelé siető nyugdíjasok, elázott munkanélküliek és az aluljáró melegébe igyekvő fáradt hajléktalanok, köztük bandukolunk, immár kifelé, feledve a fasiszta diktátorasszony életét feldolgozó feledhető mozgóképeslapot,
Evita (1996)
reménykedve, hogy hamar véget ér a szégyen, melybe akaratunkon kívül kerültünk, de nem, a helyzet ezúttal rosszabb, mint volt befelé, akkor csak rendőrök álltak sort, most másik fegyveres erő is besegít a kordonba, kormányőrök talán, alighanem másodállásban, mindenki maszekol, ilyen világ ez, Evita is keményen dolgozott, míg ribancból főfasisztáné lett, pedig ő sem kezdte másként, mint azok a húszcentis talpú topánokban tipegő, rövid szoknyás lányok a kordon megett, akiknek mostanság kezdődne a műszak, de késnek kicsit az első fuvarral, mert ott tolonganak a fegyveres erők másik, vagyis hátsó oldalán, onnan nyújtogatják a nyakukat, hogy nézzék a nagy fényességet, majd később bepótolják az elvesztegetett időt, ezt most a kigyúrt, bőrdzsekis stricik is elnézik nekik, elvégre ők is itt bámészkodnak, különleges nap ez, egyszer adódik az életben, kell a lányoknak egy kis szórakozás, tudják jól, pedig nem is látták Godard e tárgyú ismeretterjesztő remekművét a csillagszemű Anna Karinával, aki abban ugyanúgy kurvát játszott, mint most ebben Madonna, az én nemzedékem Karináért rajongott, a maiak állítólag Madonnáért, furcsán változik a világ, ez a Parker sem egy Godard, nem is beszélve a forgatókönyvet jegyző hollywoodi giccs-mindenes Olivér Stone-ról, akit Godard nemes egyszerűséggel idiótának nevezett, pedig akkor még nem is láthatta az Evitát, ha egyáltalán megnéz ilyen filmeket, gyanítom, nem, s neki van igaza, néhány éve Hollywoodba sem ment el, amikor valami plecsnit akartak ráaggatni, helyette dühös levelet küldött, melynek minden pontja azzal kezdődött, hogy „Vádolom Hollywoodot!”, Sok pont volt, csak kettőre emlékszem, az egyik szerint az iráni Abbas Kierostaminak is kellene már végre egy Oscart adni, másik meg úgy szólt, hogy „Vádolom Hollywoodot, amiért nem akadályozta meg Spielberget abban, hogy újra felépítse Auschwitzot!”, de Spielberget legalább nem hülyézte le, mert Godard láthatóan értékeli az apró különbségeket is, Spielberg például valóságos Flaubert Stone-hoz képest, akinek megmozdulásai valóban csüggesztően idiotikusak, igaz, nem kellett temérdek ész és talentum a most látott filmecske forgatókönyvének összeeszkábálásához, nehéz elképzelni, mit írt egyáltalán ezen a történet és dialógus nélküli klipsorozaton, Godard legalább egy szalvétára odafirkantott annak idején két értelmes mondatot, valami olyasmit, hogy egy lány és egy fiú szereti egymást, aztán a lány elárulja a fiút, ebből lett a Kifulladásig, ha még valaki emlékszik rá, Jean Seberget (valaha érte is rajongtunk) és Belmondót tíz percig mutatta a kamera a filmtörténet máig talán leghosszabb vágás nélküli szerelmes jelenetében, csak a legvégén lettek a paplan alatt hancúrozva egymáséi, a tíz percet amúgy végigbeszélték, épp ettől volt ez a hosszú snitt oly túlfűtötten erotikus,
Madonnán ezzel szemben a kétórás film alatt egyszer sem tartják harminc másodpercnél tovább vágás nélkül a kamerát, igaz, a leszegett állal, komor bikaként mászkáló Banderason sem, videóklip ritmusára van vágva a filmmusical, s így teljességgel kideríthetetlen, jó színészek-e, esélyt sem kapnak az alakításra, lehet, jobb is így, bár Madonnát már láttam remeknek, Wayne Wang Egy füst alattjában eljátszik-énekel-táncol egy háromperces magánszámot, abban káprázatos, igaz, ott volt legalább hárompercnyi szerepe, ebben a kétórás filmmonstrumban pedig annyi sincs, de mindegy, túlestünk rajta, ott toporgunk a vörös szőnyegen, kíváncsi tekintetek kereszttüzében, fegyveres őrizetben, most már nemcsak a reflektorok világítanak, színes fényjáték villódzik a környék századfordulós házainak koszos falain, a lakók örömére, lassan már tizenegy óra, meglehet, aludnának, távolból zeneszó hallatszik, s a szőnyeg nem ér véget a Corvin köz szélénél, ahol a járda az úttesttel találkozik, hogy átadjon végre minket a körút ismerős zűrzavarának, hanem balra elfordul, kordonostul, őrségestül, a bemutató finoman öltözött népe engedelmesen követi, előttem a médiasztár, földig érő hálóköntös-féleségben, ő láthatóan így értelmezte a díszes meghívón olvasható felszólítást — „megjelenés esti öltözékben” —, amúgy mindenki decensen elegáns, miniszter, pártvezér, színész és prózaíró, már az Üllői út és a körút sarkánál járunk, a vörös szőnyeg megindul lefelé az aluljáró lépcsőin, minden lépcsőn egy-egy díszfegyveres; mi meg lépkedünk lefelé, a mélybe,
Közép-Európa egyik legkoszosabb aluljárójába, melynek kopottságát szépen kiemeli az éles reflektorfény, jó piszkos lesz majd, képzelhetni, a protokollszőnyeg, mely időlegesen keresztülszeli az aluljárót, ahol a hideg kövön hajléktalanok aludnák nyugtalan álmukat, de mintha jelenésre, riadnak fel a zajra és a fényre, pislognak, nem hiszik, amit látnak, talán az édes álom folytatódik, csak vége ne legyen, olyan szép, fényárban úszik az aluljáró, tele rendőrrel, de most nem őket ébresztgetik, fegyelmezetten sort állnak, kellemes, halk zene szól, vörös szőnyegen lépdelve feltűnik az aluljáróban a miniszter, a pártvezér, a színész és a médiasztár, utóbbi hosszú fehér hálóköntösben, ne sírj értem, Argentína, énekli a félpornósztárból lett filmsztár a prostiból lett diktátorasszony szerepében, csak sokáig tartson ez az álom, most lenne jó nem felébredni, rendőrcsizma rugdosására, vagy arra, hogy megint jönnek a szórakozni vágyó suhancok, maradjon örökre ez a fény, ez a melegség, ez a muzsika, melynek hangjára akár a középkori danse macabre-ábrázolásokon, melyek Bergman A hetedik pecsétjének fináléját ihlették, sorban, kézen fogva átlebeg a színen a miniszter, a pártvezér, a színész, a médiasztár, utóbbi fehér hálóköntösben, s velük együtt az argentin diktátorfeleség, Evita, oldalán Peron, a diktátor, társaságukban Madonna, ki leszállt az aluljáró-mélybe, s Banderas, a latin szerető, a főmacsó, örök tangóban összekapaszkodva Perónnéval, ő a főcím szerint Che volna, azaz Ernesto Che Guevara, ha még emlékszik rá valaki, a hatvanas évek hőse, aki otthagyta a miniszteri bársonyszéket és a diktátorrá vált valamikori harcostársat; a hűtlen Fidelt, hogy az őserdőben harcoljon a diktatúrák ellen, a szegényekért és megalázottakért, őt lelőtték, testét közszemlére tették, az eszméből pedig, tudjuk, mi lett, Guevara most a diktátornéval tangózik, éles fényben fürdik a felkelő fiú szobra a Corvin közben, kordon, sorfal és vörös szőnyeg vezet keresztül az aluljárón, a környék megszomorítottjainak és megnyomorítottjainak irigy tekintetétől övezve, át a múzeumba, az elegáns fogadásra, ahol az ünneplő közönség rákot, lazacot eszik, jóféle bort kortyol hozzá, Dél-Amerikából idehozatott banda játssza a film slágereit, s míg bent szól a muzsika, ürülnek a poharak, a színpadon kedvcsinálóan figuráznak a fizetett előtáncosok, azalatt az aluljáróban kialszanak a fények, gondos kezek fölcsavarják az összekoszolódott szőnyeget, a fegyveresek hazamennek, másnap szolgálat.
S amikor a fal mentén alvók hajnalban az első teherautók robajára felriadnak nehéz álmukból, már csak néhány eldobott meghívót kerget a szél, rajta az esti menü fogásai, majd ezeket is összesöprik, a metró rácsos ajtaját kinyitják, a hajléktalanok letámolyognak melegedni, megindul a forgalom, s lassanként semmi nem emlékeztet arra, ami az éjszaka történt ebben a mocskos közép-európai aluljáróban.