WOYZECK – KÉPZETTÁRSÍTÁSOK
2006 január
1.
A képzettársítás, mint irodalmi-közírói műfaj: az első pillanatban abszurd, logikátlan kitaláció benyomását kelti, mint posztmodern korunkban annyi más, amelynek felbomlott a struktúrája, s eltűnt belőle a következetesség társadalmi igénye-normája. Pedig a képzettársítások kibomló láncolata a maga tér- és időbeli érintkezésen és oksági összefüggéseken alapuló sorrendjében az emberi lélek olyan alapműködése, amelyből a bonyolultabb, összetettebb konstrukciók táplálkoznak, s amelyet struktúrájukba foglalva tovább építenek. De mintha ezek az összetettebb építmények fogva is tartanák, gátolnák a tiszta képzettársítások kibontakozását. Az asszociáció, mint költői tartalom és hajtóerő megjelenik a szürrealizmus, dadaizmus, expresszionizmus alapsémáiban, ábrázoló értéke azonban az irányzatokat megalkotók szándékai ellenére nem a társítás, mint művelet mesterségesen létrehozott létezésében, hanem abban rejlik, hogy mit társít mivel, s ez mit fejez ki miből. A próza is felhasználta az asszociációt, mint a pszichikum egyik alapműködését; mögötte egyén és világ alapkonfliktusa áll: az egyén – mint világtól független egész – háttérbe szorult valóságvonatkozásaival, önmagába zártságával és saját lélektani-biológiai (vö.: Bloom-Ulysses testi reprezentációit) létének mélységbe hullásával. Korábban azt hitték, hogy az asszociációból alakul ki minden magasabb rendű logika, majd azt, hogy az ember alapvető hajtóereje a fokozatosan megtestesülő logikus eszme (Hegel), majd ezt elvetve, a szükségletek, motivációk feltárása után az 50-es években gyorsan kibontakozó kibernetika világában Norbert Wiener és köre matematikai logikát talált az emberi világ működési elveinek leírására. A visszacsatolásos rendszerek modelljeit pedig a posztmodern próbálta túllépni-elsöpörni, szétfolyó határai között a logikai-etikai elkötelezettségek szigorú határainak folytonos tágításával, elmosásával. A képzettársításokat ugyan nehéz kiszakítani a rájuk épített, és sokszor magasabb rendűnek vélt struktúrákból, de ma – még? – nem működik bennünk olyan logika, amely egyszerre tudná megragadni az egyidejűleg létező valóság-szeleteket, mint ahogy szemünk sem tudná bejárni egy átlátszatlan, fekete gömb átellenes részét. S ha a gömb nem forog, vagy nem jár körül bennünket, nincs más hátra, nekünk kell körüljárnunk a gömböt. Képzettársításaink így térhetnek vissza ugyanazon valóság felszínből kiinduló, s a középpontig hatoló metszeteihez, a visszatérések időbeli egymásutánja, a metszetek kihasításának sorrendje és sorozat-összefüggései pedig a képzettársítások mögött s fölött kibontakozó logika rendjét-trendjét ragadhatják meg.
2.
A kor sok más felbomlott logikája között alapvető – s talán a többi ebből származik – a személyiség elemekre esése; az egydimenziós ember megjelenése a múlt század közepén az egyén sokrétű viszonyrendszere helyett egyetlen reláció uralmát hozta, annak kizárólagos logikájával. A sokoldalú személyiség (ész és érzelem, szenvedély és mértéktartás, vágy és elfojtás egésze) alighanem a felvilágosodás filozófiájában teljesedik ki törésektől s ellentmondásoktól mentesen; belső fejlődésének fokozatos elidegenülését pedig a maga egészében valószínűleg Hegel írta le A szellem fenomenológiájában.
totalitárius akarat
Hegel végső soron arról írt, hogyan találhatja meg az egyén önmagát, milyen utakat kell megtennie, hogy önmagához érjen, vagyis megvalósítsa s kiteljesítse mindazt, aminek lehetősége az út kezdetén már megvolt benne. Ez a perspektíva azóta elveszett, s Hegel teljességre törekvéséből ma sokan kizárólag a totalitárius akaratba hajló torzulásait veszik figyelembe. Holott az egydimenziós ember maga a totalitárius akarat megtestesülése, az egyetlen relációhoz tartozó szerep. Ezzel együtt azonban elvesztek a személyiség viszonyrendszerének azok az összefüggései és jellemzői, amelyek mégiscsak – egyre bonyolultabban, áttételek kényszerpályáin, szimbólumokba öltözve vagy az Én és a Másik szerep- és funkciómegoszlásai közepette – próbáltak kibontakozni. Egyik oldalon a tudat, másikon a cselekvés – ez az egyik alapvető szerepmegoszlás, a belső megkettőződés külsővé válása, az emberek közti viszonyrendszerbe polarizálódó s külsőből belsővé, majd ismét külsővé váló ellentmondás. E kettősség alapvető megjelenési-létezési módja: az úr-szolga viszony.
3.
Walter Benjamin Német emberek címen 1931-32-ben levélgyűjteményt jelentetett meg a Frankfurter Zeitungban, amely azután 1936-ban (!) könyv alakban is napvilágot látott az akkor már jelentősen megváltozott német „kultúrkörben”. A külsőből belsővé, majd ismét külsővé váló lélektani tartalomnak ez valóban szép példája, mert a kötet összeállítója, s kommentárjainak szerzője munkáját Detlef Holz álnéven jelentette meg – svájci emigrációból. Maga a cím megtévesztő volt: a „német” jelző a hitleri cenzúrát a kor melldöngető nemzeti felfuvalkodottságára emlékeztette, ezért Walter Benjamin a német szellem olyan valóban nagy alakjainak leveleit válogathatta össze, akiknek gondolatait föld alá kényszerítették, megtagadták vagy meghamisították, jobbik esetben elhallgatták. Huszonöt levélről van szó, s egymás mellé válogatva sorozatot alkotnak: a felvilágosodástól 1936-ig terjedő időszak német történelmét átívelő reflexiók krónikája.
A francia felvilágosodással párhuzamosan, a 18-19. század fordulójáról származó levelek nagy szellemek gondjairól, anyagi nyomorúságáról, s a korai polgárság szeretetben gazdag érzelemvilágáról árulkodnak. A kicsinyes külső körülményekkel, filléres problémákkal viaskodva is érezhető az egyenes, őszinte s büszke tartás, az idő előrehaladásának függvényében aztán ez fokozatosan megváltozik: a külső körülmények problémái háttérbe szorulnak, s a kifejezés intim hangneme helyett a jelenkorhoz közeledve bonyolultabb, kritikai jellegű, elkötelezetten nemzeti, de minden felfuvalkodó dagálytól s etnocentrikus-előítéletes torzítástól, agressziótól mentes hazaszeretet hangjai jelennek meg a levelekben.
a polgár
A huszonöt levél sorozatát – az időbeli sorrendet egy mélyebb összefüggés kedvéért megváltoztatva – Goethe levele zárja. Így ő kétszer szerepel a kötetben – s ez az elrendezés szimbolikus: a polgár humanizmusának túlélése-továbbélése az őrület és rémület korában.
A kötetbe rendezett levelekhez Adorno írt utószót: sajátos dialektikája alapján a valódi mondanivaló hordozójának a hiányt tekinti, mindazt, amit a cenzúra kijátszása érdekében nyíltan megfogalmazni nem lehetett, viszont e levelek a maguk egymásutánjában a német szellem legértékesebb hagyományának hordozói.
Hiány és megjelenítés e kettőssége határozza meg az úr–szolga viszonyt is, a fenti dichotómia szimmetrikus ellentéteként: ketten együtt valósítják meg az Ember Egységét. Az úr ráutaltsága nyilvánvaló, a szolga kivitelezi mindazt, amit az úr nem tesz meg, viszont akar, a szolgának meg nincs akarata, csak végrehajtó-megvalósító képessége, amelyet az úr hoz mozgásba, s „üzemeltet”.
4.
A töredékes szerepekre bomlott Emberi Egésznek felel meg a tény, hogy a Woyzeck is töredékekben maradt; s ezzel a korszakra vonatkozó mélyebb igazságot fejez ki a fiatalon elhunyt, forradalmár Büchner, aki talán halogatta-tervezgette egy végleges változat létrehozását. De – megkockáztatom a feltevést – ebben nemcsak rövidre szabott életideje, hanem lobogó zsenije is megakadályozta. Hiszen a hasonlóan rövid idő alatt ellobbanó életű, s őrületbe hanyatló J. M. R. Lenzről írt novelláját is töredékben hagyta, pedig meglehet, éppen e rokonlélek A katonák című drámája inspirálta az ugyancsak katonai környezetben játszódó Woyzeck megírására. A formalitásokba szorított élet felszíne mögött meghúzódó kegyetlenség, s ellentéteként az érzelmeiben akkor még éppen kiteljesedő polgárság, s a kibontakozást beszűkítő merev, s háborúból háborúba, egyik rideg helyőrségből a másikba vándorló katonaság, amelyben inkább az élet sötét princípiuma az úr – úgy látszik, hogy a felvilágosodásból kiáradó szentimentalizmus Németországban ezt a negatív-mögöttes oldalt, a kegyetlenség-halál princípiumának mindenütt jelenvaló „zenei aláfestését” is felmutatja. (így érezhetjük meg a Werther mélyén – jóval a végkifejlet előtt – minden fellobbanás után a halál vágyát és jelenvalóságát, így Lenz katonatisztjeinek kegyetlen érzéketlenségét a polgári leányok iránt, így az arisztokraták pusztítást előidéző gőgjének formalizmusból táplálkozó agresszivitását, s előjogokat védelmező birtoklási vágyát az Ármány és szerelemben.)
A Woyzeck töredékeit rendezve kitűnik, hogy a szempontok hangsúlyozásával (hűség az alkotóhoz, a keletkezés dátumai, esztétikai összefüggések, színpadi játszhatóság stb.) egy korszak mindig önmagát is jellemzi. Pontosabban: egy korszak sajátosságait megjelenítve a darab sokrétű belső szimbolikájából mindig azok kerülnek előtérbe, s válnak a műalkotás struktúrájának szervezőjévé, amelyek magát a korszakot foglalkoztatják.
morális és szellemi fölény
Ezért emlékeztetnek a darab szereplői a marionett figuráira: megtestesült funkciók, illetve szerepek, amelyeket a néző-olvasó értelmez a maga számára. A Kapitány a parancsoló, az úr–szolga viszony első tagjának közvetlen megtestesítője, aki fölényét mindenoldalúan kiterjeszti, és az egyébként kifogástalanul szolgáló Woyzeck kioktatásával morális és szellemi fölényt sugalmaz, illetve diktál. Az Ezreddobos a nyers erő és a durvaság alakja, aki a szinte állati sorba süllyedt Woyzecket tehetetlenségénél fogva próbálja ingerelni, hogy ezzel saját erejét növelje, és még inkább megmutathassa; a tehetetlenség végül szelídségbe fordul át, s megelőlegezi a Marie iránti részvétet. Az Orvos tudálékossága az engedelmes Woyzecket természettudományos kísérlet, valóságos élveboncolás tárgyává teszi: a tudomány, a gondolat, a szellem, mint hatalom végleg kiteljesíti a szolga kiszolgáltatottságát.
Woyzeck függőségei megjelenítik az úr–szolga viszonyt, s a kiszolgáltatott ember gépies parancsvégrehajtását – e marionettként rángatott bábu-lét egyetlen belső törvényszerűségre redukálódik: a parancsvégrehajtás, az ellenkezés nélküli, gépies mindent-átvevő mentalitás szimbóluma. A darab pattogó mondatai, Woyzeck kommentárjai, amelyekkel néha elutasítja a fejére olvasott morális, brutális vagy szadisztiko-tudálékos érveket, hogy azután mégis elfogadja, s ellenkezését magába fojtsa – végül a cselekvő engedelmességben rejlő, belsővé vált totális önelidegenülés drámájává teszi Büchner remekművét.
kérlelhetetlen törvényszerűség
A drámában bűnösség és áldozati lét sajátos ambivalenciája érvényesül: Marié, a gyermekét szerető, s hozzá mélyen ragaszkodó prostituált gondolataiban állandóan – Woyzeck élettársaként is – ott bujkál a múlt, az Ezreddobos pedig, ráérezve erre, úgy éli ki Woyzeckkel szembeni fölényét, hogy magáévá teszi az asszonyt. Marie önmegadása, mint parancsvégrehajtás, beletörődés, engedelmesség, az úr-szolga viszony sajátos vetülete. Áldozati létét elfogadja, menekülni se próbál, számára ez a dolgok rendje. Woyzeck gyilkossága ugyanezt a kérlelhetetlen parancs végrehajtást követi: szánja a lányt, de megöli, mert nem tehet mást, bosszuló gyilkosságában is követi-elfogadja azt a morált, amelyet a Kapitány képvisel, s amelynek értelmében meg kell torolnia a tettet, amelyet szerelme hasonló morálparancs-odaadásban követett el. Ez is az úr–szolga viszony bensővé tett oldala. „Milyen véres ma a hold!” – kiált fel a sorsát megsejtő-elfogadó Marie az ítélet végrehajtása előtt: ez itt nem csupán a büntetést beletörődve váró lány projekciója, hanem a környezetben, körülményekben, a természetté vált morálban megjelenő kérlelhetetlen törvényszerűség megérzése, bensővé tett parancs, amely motiválja a passzív, áldozati beletörődést.
A darab zárójelenete, a Woyzeck mellett éldegélő Andres és a szemtanúk kommentárja, amint próbálják megérteni-értelmezni s az ún. normalitás határaihoz viszonyítva elhelyezni Woyzeck cselekedetét, még inkább kiemelik-hangsúlyozzák Woyzeck értetlenségbe fulladó magányát.
Az olvasó-néző azonban megérti, nemcsak Woyzeck utolsó cselekedetét, hanem a környezet értetlenségét is. A kettő összetartozik. Magyarázatra szorul azonban egy végtelenül egyszerű kérdés. Miért nem a csábító Ezreddobost ölte meg Woyzeck?
5.
A hatalom elfogadása, némán, vagy beletörődésbe hanyatló kommentár-tiltakozással, azonosulás az agresszorral, a hatalom moráljának beépítése személyiségünk legmélyebben fekvő rétegeibe, amelyeket többnyire magunk sem ismerünk, s amelyek bábu-sorba süllyesztik az embert. így az úr–szolga viszony cselekvő-végrehajtó szintjénél is mélyebbre, a tudatos-emocionális elfogadás-azonosulás, e beépített morál belső sugalmazásának parancsvégrehajtójává alázottak gyakran végül helyeslik, sőt büszkén élik át a gépies „önmegvalósítást”.
a kiszolgáltatottak
Az úr-szolga viszony modell és struktúra; megvalósítása és átélése különböző lehet. A társadalmi viszonyrendszerek között nem egyformán bontakozik ki, s nem egyformán sújtja vagy terheli, alázza meg a kiszolgáltatottakat. Fokozottan érezhető hatása a hátrányos helyzetűek és a kisebbségek között – e kettő gyakran együtt jár, s a két pólus átélését sajátosan színezi.
Meghatározott külső függőség – meghatározott átélés – meghatározott személyiség: a kutatás a cselekvési lehetőségeket megszabó társadalmi létet és a cselekvő belső szükségleteit, meg a cselekvéshez szükséges mentális eszközeit vizsgáló kategória-rendszerével jelentős bepillantást engedett a kisebbségek viszony-struktúráiba, s társadalmi történéseik, folyamataik dinamikájába. A beépített morál kettős kötődés során alakul ki: a kisebbségek csoportja érintkezik a többségi csoportokkal, s így könnyen kiszorítottakká válnak. Különböző mértékben s módon vetítik személyiségükbe a többségi csoport morálját, normáit, s megteszik ezt akkor is, amikor önmaguk kárára, önmaguk ellen cselekszenek.
A saját kisebbségi és a szembenálló többségi csoport között az ellentét vagy az egyszerű különbség változhat, sőt, a nagyobb társadalmi rendszerek dinamikája következtében többnyire változik is. Ezzel párhuzamosan a kisebbségi csoport tagjának belső feszültsége nőhet, mert saját csoportja zártságának oldódása s nyitottabbá válása következtében a többségi csoporttal nem saját csoportja közvetítésével, hanem közvetlenül érintkezik.
A csoportok egymáshoz viszonyított mozgása miatt hasonló paradoxonok sora alakul ki.
A többségi csoport belső moráljához saját csoportjuk közvetítésével, tehát kétszeres beépítéssel alkalmazkodnak azok az emberek, akik saját kisebbségi csoportjuk centrumában, elsősorban ezzel a zárt közeggel azonosulva viszonyulnak a külső hatalomhoz. Ennek megerősítése azon alapszik, hogy az egész csoport elfogadja-e a kívülről ráerőltetett normát, s ezt közvetíti tagjainak.
peremszemély
Ezzel ellentétes típus a peremszemély, aki kifelé sodródik csoportjából, de nem tudja elhagyni; elszigetelődik saját kisebbségi csoportján belül is, elveszíti kötelékeit, miközben újakat nem tud kiépíteni. Gyakran éppen a társadalomkritika, a radikális vagy félszeg s csak belülről átélt szembenállás hozza létre ennek a perifériára szorult embernek a magányát, akinek nincsen elegendő mentális képessége, vagy nincs olyan társadalmi helyzetben, amelyben bárkitől, bárhonnan támogatást nyerhetne. Woyzeck alighanem ebbe a típusba tartozik: a darab egymásra épülő jeleneteiben megfogalmazza kritikáját – félszegen, esetlenül, majd visszavonja, elnyeli, s behódol a külső nyomásnak. Alighanem e visszavont kritikák feszítő ereje is dolgozik benne, mikor gyilkos indulatát a kisebbik ellenállás irányában, a bűnösről- elnyomóról az áldozatra helyezi át. Bűntudatát azonban nem sikerül áthelyeznie a hatalom birtokosaira, ahogy azzal a valódi gyilkosok, tömegek mészárlói kísérleteztek; még megzavarodott elméjében sem bukkan fel olyan gondolat, hogy helyesen, parancsolói szellemében cselekedett. A meggyilkolt Marie mellett ő is áldozattá válik.
6.
Két áldozat, az áldozat kétféle típusa. Kétféle önmegadás – a hatalom diktálta morál önkéntes elfogadása. Áldozattá mindkét szereplőt a külső-belső kényszerítés teszi: a morál azonban ugyancsak kettős elidegenülést rejt: a hatalom diktálta erkölcs olyan általános elv, amely a hatalom önigazolásának alapjává válik. Felvértezi a tette miatt érzett bűntudat elhárítására, egyúttal – az általános emberi morál közvetítése miatt – elfedi a hatalmi kényszerítés bűnös jellegét, amelynek következtében a vétkes is áldozattá válik.
kényszercselekvés
A külső kényszerítés – belső önmegadás lélektanilag a kétféle morál konfliktusát tükröző tudathasadás jellegű tünetkomplexumban nyilvánul meg. A kényszerítés kényszercselekvéssé válik, a feltörő agresszió gépies végrehajtó műveletekben vezetődik le, mintha Sztravinszkij végtelenbe menetelő katonájának őse állna elénk Woyzeck személyében. Nagyszerűen érzékelteti ezt Werner Herzog filmje: bevezető képsorában a katonai gyakorlatoztatás időben elnyújtott képsoraival, a főhőst alakító Klaus Kinski játéka pedig visszaadja a gépember módjára végrehajtott agresszív cselekvést, majd a megértő, megbocsátó, a lánnyal azonosuló, a saját tettén elszörnyedő ember reakcióiban a külső belsővé válásának iszonyatos, mindent megkettőző folyamatát.
Ezért Woyzeck tönkremenetele és Marie halála ellenére van valami fölemelő a dráma befejezésében. Katartikus, mert részvét csak ott van, ahol áldozat is van.
7.
A hatalom „moráljával” szembeni kritikát el lehet nyomni – közvetlen külső kényszerítés nélkül is, de a hatalom bűnös gyakorlatának átvétele – akár áldozat, akár aktív szereplő az ember – bűnös erkölcsöt s eltorzított tudatú személyiséget hoz létre. Elnyomott kritikájú áldozatot vagy kritika nélkül a hatalom oldalára szegődő bűnöst, akiből viszont nem válik áldozat.
eszmei-kulturális réteg
Természetesen a társadalom dinamikája sokrétűen változtathatja ezeket a szereprendszereket. Az első világháború utáni Németországban a zsidók merev szegregációja alakult ki. Az egyik legfontosabb polgárosult szellemi centrumban, Frankfurt városában például élesen elkülönült egymástól a város nyugati részén lakó Westend zsidósága a főként szláv-galíciai területekről menekült Ostend szegény zsidó rétegétől. A háború forgatagában s közvetlenül utána azonban váratlan felfedezéssel az autentikus zsidó kultúra történelmi hordozójaként fedezték fel az addig megvetett-elkülönített „pólisi” zsidókat, s az egész német antiszemitizmus nyomása alatt fokozatosan feltámadó zsidó öntudat fényében azonosultak e szinte etnológiai érdekességű csoport szellemével, kultúrájával. Ez az azonosulás a cionista eszmeáramlatok fellángolásába torkollt, s csak jóval később alakult át tudományosan, filozófiailag letisztult kultúrává, amely megfelelő súllyal fogadta be pl. Kafka munkásságát is. Azután a holokauszt utólagos feldolgozásának, a cionizmus, illetve a zsidóság mai problémáinak megoldásával viaskodó, ahhoz igazodó eszmei-kulturális réteggé változott a mai közép-európai, elsősorban német köztudatban. További hatása talán most bontakozik majd ki, a létezett szocializmus burkolt antiszemitizmusának megszűntével, s az uniós eszme kiteljesedésével párhuzamosan.
A társadalmi rendszerek dinamikájában igen sokrétűen alakulhatnak e belső – s külsővé is váló – személyiségfejlődési utak. Tény, hogy modern változatai már a felvilágosodás s a modern polgári társadalmak kialakulásának pillanataiban is felbukkannak, majd egyre jelentősebb szerepet töltenek be a jelenkor, illetve a közelmúlt történelmének alakulásában. Választóvonal húzódik azonban a nagy nyugati civilizációkban kialakult-betöltött szerepük, s a közép-európai utak világában. E különbségek súlyát máig érezzük, következményeit hordozzuk saját történelmünkben, továbbélésétől félünk, s szeretnénk tenni valamit negatív dialektikába hajló felújulásuk ellen.
8.
A közép-európai kisebbségek közül hagyományosan a zsidó közösség játszotta a legfontosabb, bűnbak-jellegű szerepet, ma ehhez zárkóznak fel a cigányok, de napjaink fel-fellobbanó atrocitásai közepette látjuk, hogy ez az előbbi is hamu alatt izzó parázs.
társadalmilag átöröklött
Valóság, történelmi minta és példázat, társadalmilag átöröklött modell az antiszemitizmus: ezért ma is fontos és tanulságos felidéznünk a gyökereivel foglalkozó tudományos vizsgálódások eredményeit.
Európa közepén, s attól keletre legerősebben a német hagyomány érvényesül, társadalmi valóságában némiképpen az úttörő olasz fasizmus mellett a német nemzeti szocializmus játssza az alapvető szerepet, ezért a fasizmus jelenségeinek vizsgálatában is a német orientációjú s a német fasizmusra vonatkozó vizsgálatok állnak gondolkozásunk előterében.
Először talán a bizonyos társadalmi-történelmi periódusokban igen széles értelmiségi körökre hatást gyakorló Lukács György munkáira kell gondolnunk. Az erősen német orientációjú magyar filozófus – akit az Encyclopaedia Britannica s az angol filozófiai lexikon a 20. század három legnagyobb filozófusának egyikeként tart számon – három egymást követő eszmetörténeti munkájában foglalkozott a fasizmus gondolati-ideológiai kialakulásának történetével. A polgári filozófia válsága, a Nietzsche és a fasizmus és Az ész trónfosztása a Hegel utáni német filozófia, a zárt gondolati rendszer szétesése, „felbomlása” utáni időszaktól származtatja a fasizmus kialakulását – akarva-akaratlanul – szolgáló szellemi folyamatok történetét. Ebben az összefüggő eszmetörténeti folyamatban Lukács az irracionalizmus fokozatos térhódítására mutat, amelynek következtében a racionális ész érveire hallgató tudat helyett az ösztönök, érzelmek, szenvedélyek és vakhitek foglalják el a társadalmi viszonyokat a kritikai értelmezés helyett fétissé merevítő gondolati-lélektani folyamatok szellemi centrumát. A filozófia történetének ez az értelmezése – első sikerei után – sokakból váltott ki éles kritikát, mert Lukács valóban csak jelentős szellemi veszteségek árán következtet. Műveinek megalapozása során kiemeli, hogy e filozófiai munkákat egyetlen aspektusból, a termelőerők fejlődését és a termelési viszonyok mindenkori állapotát visszatükröző – ikonikus jelként használható – eszmei produktumként kezeli, s csak ezt a nézőpontot ismeri el reális, ésszerű, s a valóságos összefüggéseket feltáró mozzanatnak. Ugyanakkor a kb. 1848-tól 1945-ig terjedő hatalmas szellemtörténeti ívben az egyes szerzők kritikája során elvonatkoztat e munkák esetleges valóságfeltáró funkciójától, emberképének társadalmi – szociológiai-lélektani – realitásaitól. Figyelmen kívül hagyja az ösztönök, érzelmek, biológiai-genetikai meghatározottságok tényeit és igazságait, ezeket egyetlen nagyvonalú ívben, nagyvonalú eljárással az irracionális szférájába utalja, egyúttal elutasítja, nem hagyva helyet az emberi pszichikum esetleg valóban irracionális mozzanatainak sem. Mindezek vizsgálatát, jellemzését, jóformán létük puszta elismerését is hamis tudati terméknek tekinti.
magasabbrendűség
Talán Közép-Európa lakóinak „saját élményei” is indokolják, hogy a német-olasz gyökerű fasizmus túlnyomó súlya mellett mindmáig kevesebb figyelmet fordítottak ebben a régióban más szellemtörténeti folyamatokra, holott tudjuk, magában a németországi fajgyűlölet kialakulásában is milyen úttörő szerepet játszottak a Wagner családba beházasodó Chamberlain faji, illetve a tősgyökeres francia arisztokrata, Gobineau gróf árja magasabbrendűségre vonatkozó tanai.
Ennek megvilágításában biztosíthatunk helyet a Lukács leírta eszmetörténeti folytonosság mellett például a Nolte képviselte felfogásnak – eszerint a modern antiszemitizmus szülőhazája inkább Franciaország, s első hullámhegye a Dreyfus-ügy, majd az Action Frangaise, illetve Maurras tanításai.
Hasonlóan fontos látnunk, hogy a fasizmus forrásai között szerepelnek szocialisztikus eszmék; a nemzeti szocializmus fogalmi- és szóösszetételének második tagját a szellemi baloldaltól lopta el, illetve kebelezte be. Maga a történelem, maguk a tolvajok leplezik le Hitler és a nácizmus szociális demagógiáját, amelynek 1934-ben a Hosszú Kések Éjszakája és Röhm vezértárs meggyilkolása vetett véget. (Hitler a szociáldemokrata eszméktől is átitatott Bécs hatására emelte át a Mein Kampf és a mozgalom alapeszméi közé, aztán meg mozgalmának anyagi érdeke miatt hagyta el. Mussolini viszont az Olasz Szocialista Párt egyik vezetőjeként és hosszabb ideig gyakorló ideológiai újságírójaként, szerkesztőjeként hatalomvágytól vezérelve sodródott a jórészt maga teremtette oldalra.)
magasabb rendű értelem
Sajnálnunk kell, hogy éppen Nolte állította fel a gyakorlati transzcendencia fogalmát, hogy ő fordult a kisember ösztönös és tudás nélküli léte felé, s fogalmazta meg igényét egy magasabb rendű értelem és lét meghatározottságra, amelyet elhibázott módon a fasizmus eszme- és kötődés-kínálatában próbált kielégíteni. Nolte ugyanis, amint bírálói joggal említik, az ipari méretekben megszervezett emberirtást, a gyors, tömeges jelleget minimális idő alatt biztosító elgázosítást humánus kivégzési módként jellemzi!
9.
A „közép-európai embert”személyiségfejlődése befogadóképessé tette, hogy azonosuljon a hatalommal, ennek minden következményével együtt. Jól vették észre ezt a térség legjelentősebb írói, jóval a tulajdonképpeni fasizmus és a szélsőséges proletárdiktatúra eszméinek megjelenése előtt: Heinrich Mann Alattvalója, a romlásba hulló Ronda tanár úr, Hoffmannsthal ördögnek is kiszolgáltatott Akárkije, Musil Tulajdonságok Nélküli Embere, a társadalom mélyéről feltörő romlás és rombolás érzete Thomas Mann műveiben s általában a huszadik század nagy „ördög-regényeiben”, mindez sokoldalúan ábrázolja azt a negativitás dialektikájába hajló személyiségfejlődési utat, amely megelőzi a végső stációt.
10. Az ember hozza létre társadalmát – a társadalom hozza létre az embert. Az orosz és közép-európai rendszerváltás gazdasági, társadalmi, politikai és jogi megújulásai közepette még nem fogalmazták meg kellő súllyal, hogy e megújulások hordozója végső soron az ember, akinek mindehhez magának is meg kell újulnia.
az ideológia
A fasiszta társadalmak emberre gyakorolt hatását szerzők sora vizsgálta és tanulmányozta. Talán valamivel kevesebbet foglalkoztak a rendszerváltás előtti diktatúra embert deformáló hatásával, de közismert a demagógiája – az új ember kovácsa, az ember a legfőbb érték, és tudott, hogy fokozatosan sorvasztott minden mentális készséget, amely egészséges, alkotó társadalmat, világot teremthet. Az ideológia, amely kisajátította magának az emberi haladás frázisait, miközben egykori filozófiákat megőrzés nélkül megszüntetett, hitvallásának éppen az ellenkezőjét gyakorolta. Amit a közelmúltban magunk mögött hagytunk (?), jól beleillett abba a közép-európai sorba, amelyet az írók alkotta figurák, típusok és történések megjelenítettek, s amelyet – minden felszíni szólam ellenére – a pártállam tovább örökített. Hiányoznak még jelenlegi világunkból azok az intézmények és impulzusok, amelyek elősegítenék az ember társadalmat és humán gazdagságot teremtő képességeit, ösztönöznék mentális készségeinek kialakulását. Csak elszórtan, s többnyire egymástól elszigetelve próbál újraéledni vagy létrejönni a demokratikus személyiség, a demokrácia mozgatója, amely életet lehel a jogi-intézményi formák keretei közé. A demokrácia intézményeit megteremtő s működtető demokratikus személyiség életlehetőségeire várunk.
Források, irodalom