MÍTOSZOK
2009 május
Várkonyi Nándor szimbolikus bűnbeesés-története felvillantja azokat az örökké visszasóvárgott paradicsomi időket, amikor az ember „teljes közösségben” volt a természettel, mítosza is beágyazódott a „természetesbe”. Sőt, a mítosz volt az élet nyelve, szervező ereje és eszköze is.
Lord Grey angol főhivatalnok s az első antropológusok egyike írta le a korai néprajzkutatók jellegzetes élményét. A derék tisztviselő kötelességének tartotta a rendelkezése alá besorolt gyarmati bennszülött nép nyelvének ismeretét. Érteni akarta őket. Kiderült azonban, hogy az egyébként kifogástalan nyelvtudás mégsem elég a megértéshez. A törzsfőnökök s törzsi vezetők beszéde olyan utalásokat, megszemélyesítéseket és metaforákat tartalmazott, amelyek egy mitikus világ szereplőinek nyelvéhez és valóságához tartoztak, a törzsfőnökök s a törzs tagjai a mitikus szereplők szerepeit élték tovább nemzedékről nemzedékre, szertartásaikban, rítusaikban olyan ősi képzeteket elevenítettek meg újra és újra, amelyeket verbálisan nem lehetett megérteni. Világmagyarázataikban a jelenvaló lét elméleteként őrizték a mítoszokat, s szertartásos hétköznapjaik összefonódtak ezekkel a mítoszokkal.
romboló ösztönök
Ez az ősi egység bomlott fel azután. A „bűnbeesés” az ember romboló ösztöneinek kibontakozása: a természet rossz, mert leigázó-megsemmisítő meghódítása, amelyet egyébként, tudjuk jól, az a civilizáció serkentett föl a természettel még egységben élő népek körében, amely már túl volt a bűnbeesésen, s elindult az emberiség „nyolc főbűnének” útján. Magával rántva s szomorúságba döntve a trópusokat, ahogy Lévy-Strauss írta.
A mítoszok történelmi-időtlen logikájának bírálatát már az első racionálisan gondolkozó görög bölcsek elkezdték: Hérakleitosz és Palaiphatos értelmező magyarázatokat fűztek az átörökített mesékhez és szertartásokhoz, úgy, hogy összehasonlították a hétköznapi görög valósággal. Hérakleitosz kommentárjaiban még hit és logika viszonyát is vizsgálta – azokat az ellentmondásokat, paradoxonokat, amelyekből később a dialektika is kifejlődött.
Várkonyi Nándor kortársa és barátja, Kerényi Károly megjelenítette, hogyan élték a görögök mítoszaik állandó szereplőinek létét a saját hétköznapjaikban, Lévy-Strauss pedig pontosan jellemezte, hogy a pusztító racionalizmussal találkozva pusztulnak, meghalnak a mítoszok.
Ezek a haldokló-elhaló mítoszok a gyarmatosító „racionalizmussal” viaskodva maguk is a pusztulást szolgálják és szervezik. A mítoszok is halandók, halálukban politika lesz belőlük. Az élő mítosz képzetekben formálódó s cselekvésekben kifejeződő tartalom és struktúra egysége. A képzetszerű tartalmak egymástól függetlenül új s új struktúrákba rendeződve bukkanhatnak fel. A fokozatosan elsorvadó bonyolult rendszer tartalmai aztán elhalványulnak, sőt, új funkcióval állnak egyes részterületetek szolgálatába.
a fennállót igazolják
Politika lesz hát belőlük, amely mindig ideológiára támaszkodik s ideológiát hoz létre. A modern társadalom új mítoszait szemlélve többnyire agresszív politikát szolgálnak, amelyekben felismerhető valamennyi Adorno által megfogalmazott ismérv: a mítoszok klasszikus funkciója, a világmagyarázat helyett a fennállót igazolják, hamis tudatot alakítanak ki és védelmeznek; a mítoszfoszlányok átértelmezésével pedig a meghatározott „ígylét” normájává lesznek.
Kimutatható, hogy a közép-európai s így a magyar közelmúlt történetének ideologikus átdolgozása hogyan vezethető le eltorzított, megölt, majd hamis összefüggésekben újraéleszett ősi mítoszok parafrázisaiból: az örökös bűnbakképzésből, az eredendő emberáldozatból – hogyan lesznek az első vérvádakból összeesküvés-elméletek, amelyeket egyébként a kora keresztények titkos szektái ellen emeltek először, s később a titkolózásra kényszerített népeket, népcsoportokat kísérő örökös rágalommá tettek. Ide tartozik az elveszített háború után a hátba döfött faj hamis „mítosza”. E mítoszok-mítoszpótlékok jövője szorosan függ a racionalizmus jövőjétől is: a felvilágosodás árnyoldala ölte meg az emberiség régi nagy mítoszait, életszervező erejükkel együtt. De lehet-e olyan új racionalizmus, amelyik saját logikája szerint védené az életszervező erőt?