EMBERKÉP
2009 március

Szent Ágostont is a spontán emberi kapcsolatok vágya késztette, hogy barátaival olyan közösséget teremtsen, amely – mai fogalmakat használva – az autonóm élet akkor még hatalmi viszonyoktól mentes rendszerén alapszik.
Az együvé hordott közös vagyon szociális közösség képzetét kelti, a határozott időre választott elöljárók – az egyének ügyes-bajos dolgait is menedzselő, az eredetiben szereplő magister szó még kifejezőbb – az autonóm társadalmi egységek Tocqueville-től származó elemzésére-jellemzésére emlékeztet. (A meg-nem-valósított, valódi önkormányzatiság eszméje is felbukkan itt korai változatban.)
elidegenült pótlék
Engem legjobban a tulajdonlással, a birtoklással szembeni alkotó élet, a kreativitás előfeltételei és az etika mindennapi szerepe izgat. „Ne legyen ez azé, az amazé, hanem mindenki olvadjon egybe, s az egész legyen minden egyesé s minden az egészé.” Annál is figyelemreméltóbb ez az elképzelés, mert a kapitalizmus kialakulásában a protestáns etika nagy szerepet játszott: eszerint a munka gyümölcse a felhalmozás. A birtoklás azonban, mint életvezetési, személyiséglélektani s erkölcsi probléma így, egységben kezelve Ágoston után elhalványult. Teljes egészében talán csak a modern időkben tért vissza, s éppen az az Erich Fromm támasztotta fel empirikus kutatásaira támaszkodva/!/, akinek nevét a 68-as diáklázadások is zászlajukra tűzték, s aki e mozgalmak tapasztalatait is felhasználja. Az önrendelkezésen alapuló lét előfeltételeit sorolja, s megidézi a középkori, s a még előbbi idők emberi kapcsolataiban az etika szerepét. Az autonóm élet ugyanis mindig etikai alapokon nyugszik. A kapitalizmust megelőző korszakokban a közösségi kapcsolatokat s a belőlük kialakult egyéni életet az etika határozta meg, a történelmi fejlődés későbbi szakaszában az áru-fétis és elidegenülés lehetetlenné teszi a valódi autonóm élet kialakítását. Fromm az egyéni egzisztencia megszerveződésének két lehetséges módját mutatja fel: az autonóm-autentikus és a birtokláson alapuló létezést. Majd még továbbmegy, s tulajdonképpeni létezésnek csak az előbbit ismeri el – a másodikat csupán az előbbi elidegenült pótlékának tekinti.
Ágostonék spontán szerveződését azonban – az ifjak úgy vélik – éppen a nők hiúsítják meg, akiket akkor többnyire tulajdonként kezeltek. Talán ezért jelennek meg úgy az ifjak képzeletében, mint akik erősebben kötöttek a tulajdon világához. Itt maga az emberi kapcsolat (férfiak és nők kölcsönös függése) látható – mint kölcsönös birtoklás, amely kizárja a benső függetlenséget.
Fromm az angol és a német nyelv elemzésére támaszkodva mutatja be lét és létezés különbségét: a cselekvő folyamatosság, az igék használata és a főnevesülésben megjelenő rögzítettség-állapot jellemzőit. Majd a két, nyelvileg is megragadott egzisztencia-állapot antropológiai-pszichológiai sajátosságait elemzi – a jól ismert „to be” és „to have” szemantikájából kiindulva.
gépies alkalmazás
A tanulás és az emlékezés folyamataiban tisztán jelenik meg a birtokláson alapuló egzisztencia-mód: az ismeretek elsajátítása mechanikusan vésődik be, anélkül, hogy a valódi jelentés és funkciólehetőség beépülne az életbe. Ez persze meghatározza az emlékezés, a felidézés, a belső felhasználás és cselekvés módját is: az ismeretelemek között nem jönnek létre szerves, egymást kiegészítő kapcsolatok. Ez a fajta birtoklási attitűd elválasztja a személyiség önmegvalósítását a birtokló ember gyakorlati tevékenységétől. Így válik még a beszélgetés, az ilyen-olyan kommunikáció is külsővé-idegenné. A megértés, az átélés, esetleg az egymás álláspontját is méltányló vita helyett retorikai alakzatok gépies alkalmazása marad. Érvényes mindez még az olvasásra is: a birtokló úgy veszi birtokába az olvasmányt, hogy jelentését nem vonatkoztatja saját élményeire, életét nem hozza kapcsolatba az olvasottakkal. A birtokló ember – ha úgymond, szeret, saját magáért szereti a másik embert, de nem ismeri az autentikus létezés kölcsönösségen alapuló szeretetét.
Az ágostoni élmény talán legmélyebb magva, ami az utódok elemzésében és mozgalmaiban is rendre feltűnt, hogy miképpen lehet túllépni a birtoklásos kapcsolatokon. De szerintem már a Vallomások VI. könyvének befejező soraiban is olvasható: „S azt kérdeztem: ha halhatatlanok lennénk és örök érzéki gyönyörökben élnénk, anélkül, hogy elvesztésüktől félnünk kellene, miért nem lehetnénk boldogok s mi egyebet keresnénk még? Nem tudtam, hogy éppen ez az én nagy nyomorúságomnak bizonysága, hogy elmerülvén a mélységekben és elvakultságomban még elgondolni sem tudom, hogy van az erkölcsi tisztaságnak és az önmagáért való szépségnek olyan fénye, amelyet testi szemmel nem is láthatunk, s máshol nem látható, csak lelkünk mélyén.”