A MITIKUS EMBER ALAKVÁLTOZATAI

„… arról nincs szó, hogy a régebbi kultúrákra és vallási képzetekre való regresszív visszanyúlásban keresném az üdvösséget, sem pedig arról, hogy szándékomban állna elátkozni mindent, ami modern. Sokkal inkább arra törekszem, hogy feltárjam: az ember számára a világ megélésének különböző formái léteznek… Számomra fontosnak, sőt létfontosságúnak látszik, hogy megtanuljuk észrevenni: kultúránk – amennyiben megérdemli ezt a nevet – hihetetlenül egyoldalúvá fejlődött, s egyre sürgetőbben kívánja az ellenpólust” – írja Thorwald Dethlefsen, az erősen C. G. Jung és Kerényi Károly hatása alatt dolgozó mítoszkutató, aki a mítosz és a kultusz együttesét a modern pszichoterápia funkcionális elődjének tekinti.

a jámbor kutató

Ha igaz, hogy a mítoszok s a velük rokon mesék emberalakjai az istenek, félistenek, héroszok alakváltozásain mentek át, míg a mi emberközelünkbe kerültek, ma talán fordított sorrend tanúi lehetünk: a helyzetével-életével elégedetlen ember mítoszpótlékai a hétköznapi szintről emelkednek egyfajta új miszticizmusba, amely a modern, fogyasztói társadalom keretei között fejlődött ki. Így viszont aligha teljesítheti a jámbor kutató óhaját, mint mitológia nem válhat a pszichoterápia helyettesítőjévé, sokszor éppen ellenkezőleg, olyan menekülési formákat indít el az egyének életében, amelyet csak fáradságos gyógyító munkával lehet visszafordítani – ha lehet.

Valamikor a mítosz az egész nép számára egységes volt, pontosabban: csak egy mítosz létezett az adott közösségben, ám ez mára megváltozott, hétköznapi, tudományos, költői mítoszok születtek, politikai szó- és képbűvészkedés, történelmi események köré szőtt értelmezési modellek, amelyek részlegesen épülnek a társadalom közös tudatába egy plurális világon belül.

Mindebből sokat felmutatott Farkas Attila Márton előadása^[1]. Mégis: vissza kell pillantanunk a mai mítosz-kutatás elődeire. Mítosz és élet összefüggését három, Zürichben rendszeresen találkozó jóbarát, s egymás munkáit kölcsönösen kiegészítő kutató, C. G. Jung, Kerényi Károly és Gershom Scholem, a modern zsidó filozófia egyik megteremtője kezdte korszerű módszerekkel alkalmazni a 20. század emberére. Másfél évig szintén köztük tartózkodott Walter Benjamin, s olykor csatlakozott hozzájuk a később ugyancsak Zürichben letelepedő Szondi Lipót. Különböző időben laktak a városban, szombat délutánonkénti kávéházi beszélgetéseik során fokozatosan körvonalazódott, milyen a modern ember mítosz-igénye.

Mindenestre máig érvényes, sőt, újra aktuális Gershom Scholem elemzése a német-zsidó párbeszédről – értsd ezen valamennyi kisebbség elnyomó többséggel folytatott vitáját a párbeszéd-fogalom alatt. A filozófus kimutatja, hogy az újabb korban e párbeszéd tulajdonképpen mítosz: mindkét szereplő önmagáról s önmagával beszélget az egymásnak címzett felszínes retorikai megszólítások, fordulatok mögött. Végül a két fél szimmetrikus ellenpozícióba ragad, az egyik önmagába hulló keserűséggel, a másik a műfelháborodás elutasító gesztusától a sanda vigyorgásig terjedő skála valamelyik maszkjába bújva tér ki a valódi párbeszéd elől.

manipulált tömegember

Lehet vitatkozni, hogy a mítoszok teremtése egyfajta sajátos reagálás, amely szükségszerű velejárója az emberi létnek, s minden más megismerési s alkotási folyamat egyenrangú társa, vagy csupán a tökéletlen racionalizmus és a kielégítetlen, frusztrált, elnyomott ember pszichikus vágyteljesítésének önkielégítése. Nem vitatható azonban, hogy ez a reagálás az emberi lét kezdeteitől napjainkig munkál bennünk, megnyilatkozik, alkot, teremt és kompenzál, s valószínű, hogy sohasem tűnik el. Roland Barthes 1953–54 során, a Les Lettres Nouvelles-ben közzétett Mythologies című sorozata Linné növény-rendszertanához hasonló gazdagságban gyűjtötte össze a modern társadalom manipulált tömegemberének mítoszait a sztárkultusztól a fogyasztás idoljaiig, a pankrátor képétől a vallási szekták, ál-vallások, rejtett és nyílt szexbálványok szimbolikus-valóságos megtestesítőinek vágyképe iránt érzett rajongásig. Ezeket a modern mítosz-figurákat elemezve rátalálnánk az alapvető típusokra és előbukkannának a technicizált környezet, az élettel teli világűr, a különböző mátrixok, birodalmak űrkatonái, a Földet támadó marslakók – az alaptörténetekben az új-mitikus szereplők, régi szenvedélyekkel persze, legfeljebb a mesés egyszerűséget valódi szimplifikáció váltja fel.

Barthes azonban túllép a leíráson, a jelölő-jelölt szerkezet, a képmások, idolok jelentése érdekli, hogy miként lesznek bevetített képmássá, s az objektivált kép a szubjektív szükségletek kielégítőjévé.

Farkas Attila Márton is felvillantja napjaink hétköznapi mitológiái és a történelmi sorozatok közti összefüggést, de a szociológia és az interdiszciplináris kutatás ma még adós – s ez nem az ő bírálata – a szereplők (archetípusok?) és alaptörténetek új variánsainak leszármaztatásával, rendszerbe foglalásával.

Levendel Júlia előadása^[2] érzékeltette, milyen mélyen dolgozik bennünk a mítoszteremtő erő, s milyen fontos számunkra, egyéni életünk értelmezéséhez, én-ontológiánk és identitásunk tükröződéséhez. Önmeghatározásunk akkor lesz egyéni mítosszá, amikor a világ tagadja értékeinket, s nem találjuk odakint a szimmetrikus pontokat, amelyek megerősítenék választásainkat. Szembenézünk önmagunkkal és a világgal, s megszületik saját mítoszunkba hajló én-ontológiánk, amikor kitartunk s makacs önismétléssel mondjuk, kik vagyunk, s miért éltünk-élünk. Ha nem tudjuk mondani, átélni se tudjuk többé – akkor meghal a mítosz.

mitománia kórkép

A rendszerváltás előtti időkről szóló „mítoszokat” – holott a történeteket átéltük és a források elvben rendelkezésre állnak – nehéz megkülönböztetni: mi a valósághű történelmi tudat narratívája és mi a hazugság. Létezik ugyanis mitománia kórkép. Nem csupán a zavargásokba hajszolódó, szélsőséges és pusztítást tételező eszmék jelenítik meg a társadalom egészét fenyegető tudattalant, hanem az egyre módszeresebben kidolgozott és propaganda-csomagolásban tálalt siker-mitológiákban, az alaptalan várakozásokba hajszoló reform-ideológiákban is, történelmi tények primitív, önigazoló csűrés-csavarásában, amellyel szemben a társadalom tagjai védtelenek. Ha mai társadalmunk számára olyannyira szükséges terápiás módszert keresünk, s komolyan vesszük az elődök üzenetét, hogy a mítosz betölthet terápia-funkciót egy agresszióval fenyegetett, vergődő világban, azokra a humanista mítoszokra kell gondolnunk, amelyeket – a Kerényi Károllyal egyébként szorosan együttműködő és tőle sokat tanuló – Thomas Mann támasztott fel a Törvény nélküli világot elutasító s az ősit újra-költő narratíváiban.

A Van fogalmad? című sorozat MÍTOSZ címszavához

1. Liget, 2007. 8. https://archivum.ligetmuhely.com/eletalapitas/ ↑

kép | Perle Fine művei, wikiart.org