BÁNATUNK DÉDANYÁMMAL
Egyenes háttal ültél, kezedben ez a füzet.
Hátad mögött, a fali gobelin képen
– itt már alighanem közbeszólnál, „gyermek nem tegezhet!” –
huncut manók törnek fel kacajban,
elkapván egy-egy nympha aranyos haját:
– más méretet magam sem remélek egy manótól.
Az én édes-kedves feleségem szebbnél szebb
kis költeményei részére,
áll a keménykötésű borítón, és a száz éve írt dátum.
Könnyekben ázó, olykor ragyogó szemek révednek
(dédanyámé kék, az enyém zöldesbarna),
és széthullott hajunk ziláltan omlik a papírra
(dédanyám fürtjei ziláltak, az enyém kócos).
Hátrébb lapozva,
a költőnői kebel kitárul hullámnak, vésznek
és a kalligrafált betűk alsó hurkainak
írásnyomatéka oldalról oldalra súlyosabb,
a szárak egyre mélyebbre nyúlnak.
A lethargia „th”-ján mosolygok.
A lélek kúsza viharzása-szókép (háború, diktatúra?)
akár fakó ú betűjének hosszúsága,
csupán szolid utalás az érzés mélységére
– és tegeződésem oka e ponttól pusztán a szemantikai sodrás.
Te még le merted írni az ujjongás szót.
A történelmi szüzsé ellenére
megmaradtál saját fabuládnál.
Kitelepítve, tolószékedben pusztultál
– bocsánat: vitte el arcod rózsáit a végzet.
Csak nekem ad enyhet a reggeli pír.